Az elmúlt két hét két "eseménye":
Kismotoros séta késő délután, hazafelé tartunk az utcán, hazafelé tart a napköziből két első osztályos kislány, a kölykök kiabálnak: Gyerekek! Amúgy is tanulgatjuk az illemet (ne mutogassanak, ne kiabáljanak, szépen köszönjenek), hát kérem: Igen, nagylányok, köszönjetek nekik!
Mire a Fiú: Cokolom!
Az a gyermek, aki, ha megkérem rá, hogy köszönjön, tömör Szija mormogás után megy is tovább! Mérhetetlenül büszke voltam a fiamra, aki két évesen tudja az illemet: a tőle 4-5 évvel idősebb hölgyeket csókolomozni kell. Régimódi gyermek, az biztos, akárcsak a szülei.
A másik sztori kevésbé romantikus, apja-lánya párbeszéd:
Abubabu apa: Évike, melyik a kedvenc állatod?
A Lány: Oroszlán.
Abubabu apa: És még?
A Lány: A farkas.
Abubabu apa: És még?
A Lány: Anya.
Abubabu apa: Anya nem állat.
A Lány: Csak apa.
Nem bírta ki röhögés nélkül Abubabu apa, a Lány mentségére: bárki bármit csinál, azt a másik is csinálhatja, végig kell sorolni a családot. Ha mégsem, akkor a csak xy a helyes válasz. Logikus. De legalább kedvenc.