- Anya, miért mondják mindig azt, hogy kis lakat a szánkra? - kérdezte Abu, miután hazajöttünk az iskolából, ahol én is, Abu és Babu is két különböző teremben ovisuliztunk.
- Tudod, az iskolában csendben kell lenni, és így mondták a tanító nénik, hogy ne beszéljetek annyit! - válaszolta az apjuk.
- De mi csak a kérdésre feleltünk! - mondta, majd mindenféléről beszélgettünk.
Alapvetően károsnak ítélem az ovisuli néven futó programot, sajnos mégis elmentünk az első alkalomra, és az Abut ott ért döbbenet után most nem volt már kérdés, hogy újra megyünk. Akkor az történt, hogy a kiírt, meghirdetett programtól eltérően, rögtön az első alkalmon összeszedték a kicsi, 5 és fél-6 éves gyerekeket, megmondták nekik, hogy a szülők lenn várnak, ők pedig körbemennek megismerkedni az iskolával. Azzal a hatalmas, nagy, ismeretlen valamivel. Elválasztva a szülőktől, idegenekkel. És az okos ovisok azonnal, maguktól párba rendeződtek, Babu nem szeret közösködni Abuval, így Abunak egyik visszahúzódó kislány csoporttársát szerveztem oda párnak. És volt néhány okos szülő, aki mindezek ellenére a gyermekével tartott. Én nem voltam az. Ekkor történt, hogy a tornateremben, amikor a félénk kislány már elkeveredett Abu mellől, és az én talpraesett lányom felmérte, hogy vannak ám ott szülők is, ő meg nagyon magányos, eltört benne valami. Saját szavaival: "Anya, sírni akartam, de visszafogtam a könnyeimet!", és így mentek fel a sok lépcsőn a félig sötét, hosszú emeleti folyosókra. Majd vissza. Ettől kezdve nem eresztette a kezemet. Láttam a szemében a könnyeket, de nem eresztette a könnyeket sem.Kibírta az ezután következő tájékoztatót is, csak miután kijöttünk, kezdett el pityeregni.
Ott, akkor megrémisztett, ahogy a szülőkkel és gyerekekkel teli teremben többször is elhangzott, sőt mutatták is: "kis lakat a szánkra!" Pedig tudom, hogy mire számíthatok. Sőt, mondok én a gyerekeimnek különbeket is... .
Napokig hallgattam, hogy Abu csak akkor megy a következő ovisuliba, ha én is ott leszek vele, és hogy nagyon félelmetes volt az emelet. Megbeszéltük, hogy semmit nem kell most eldönteni, meglátjuk, mi lesz majd akkor, ha eljön ez a következő alkalom. Készültünk rá, megcsináltuk a házi feladatot (sicc!), tolltartókba színes ceruzákat vettünk és feliratoztuk, és ahogy közeledett a mai nap, már nem volt kérdés, hogy ki melyik teremben lesz.
Mikor megérkeztünk, kiderült, hogy az emeleti, utolsó teremben lesznek. Ráadásul hiába próbáltam Babura hatni, hogy mint a komoly, védelmező férfi, nyújtson biztonságot a lánytesónak, ő az egyik ovis haverjával akart ülni. Reménykedtem, hogy többen is ülhetnek egymás mellett - első alkalommal így volt, - próbáltam odahatni, hogy a másik oldalán hadd üljön Abu, de a férfibüszkeség nem engedte. Végül megbeszélte Abu egy kislánnyal, hogy az egyik "oldala" még szabad, hadd üljön mellette, de a terembe érve csak két személyes padokat láttam, kezdett összeomlani bennem minden, előre sajnáltam Abut, akit már oda is terelt az egyik tanító néni egyedül egy padba. Ekkor szólalt meg mellettem egy kisfiú, Abu és Babu ovis asztaltársa, hogy szia, Abu, és integetett is neki. Ő is egyedül ült, gyorsan megkérdeztem, hogy mellé ülhet-e Abu, és a csaj már jött is boldogan. Bár ez is rejtett néni kockázatot magában, hiszen az oviban ha nem egymás párjai, akkor azonos nemű párokat alakítanak az óvónők, de utóbb kiderült, minden a legnagyobb rendben volt. Még az is, hogy kerek 60 perces foglalkozást tartottak az 5-6 éveseknek este fél 5-től, és az is, hogy többször elhangzott a "kis lakat a szánkra" rendreutasítás.
Hazaérve egy nyolcoldalas A/4-es papírköteggel ült le Babu, másfél oldalnyi feladatot már az ovisuliban megoldottak, a többit az este folyamán egytől egyig megcsinálta. Nemcsak a házi feladatokat, hanem az összeset. Abu néhányszor beleszólt, de inkább a logopédiai foglalkozásokon kapott feladatokat kérte, hogy gyakoroljam vele, miközben Babu feladatait felolvasom ill. ellenőrzöm, valamint megpróbáljuk mindhárom gyermek vacsoráztatását és fürdését levezényelni.
Tanulság? Az bizony nincs. Talán csak annyi, hogy olyan jó lenne, ha sikerülne az elvek mentén, a helyesnek ítélt dolgok mentén dönteni és cselekedni, mert akkor annyi, de annyi konfliktus elkerülhető lenne! Ráértek volna kilenc hónap múlva szembesülni a "kis lakat a számra" rideg valóságával. Mert közben én, mint szülő, abban a bizonyos másik teremben becsülettel végighallgattam a szakember előadását az iskolaérettségről, és bizony Abu is, Babu is már most is maradéktalanul iskolaérett. Csak az iskola nem elég érett ilyen fantasztikus gyerekek, mint Abu és Babu befogadására. És talán a hátralévő kilenc hónap is kevés lesz rá, hogy ha már az iskolát nem tudom megváltoztatni, Abut és Babut megerősítsem: ott bizony keményen le fogják törni, be fogják törni őket, mert a "kis lakat a számra" kedves semmiség ahhoz képest, amiben majd napról napra részük lesz.
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
