Vége, 11 év után egy új név alatt, új elrendezéssel folytatom majd. Amiért folytatom és amiért nem ezt, annak több oka van.
Valamikor, régen, érdekeltek az önéletrajz jellegű regények, a személyes beszámolók, elbeszélések, olyannyira, hogy Szozsenyicin A Gulag szigetvilág mind a 3 kötetét is elolvastam, rokonok, ismerősök 20. századi beszámolóit gyűjtöttem, és bár alig van rá lehetőségem, a dokumentumfilmeket a mai napig nagyon szeretem. Ugyanakkor mindig ledöbbenek a családom tagjain, hogy mennyire máshogy emlékeznek ugyanarra az eseményre, és milyen magabiztosan tudják állítani a maguk igazát. Nekem teljesen más az élettapasztalatom: én azt látom, hogy hiába éljük át ugyanazt, hiába vagyunk ugyanott, az emlékezetünk az idő múlásával átértékeli a tapasztalatot, különösen, ha érzelmi súlya volt a szituációnak vagy ha jelentősége van később az adott eseménynek. Saját magamon is tapasztalom, hogy a rossz emlékeket igyekszem kitörölni, elfelejteni - így többször volt már, hogy furcsán nézett rám az, aki még emlékezett, hogy megbántott, a jó emlékeket pedig igyekszem tovább vinni magammal, beépíteni a tövábbi cselekedeteimbe.
A gyerekek mellett rengeteget változtam. Én is, a véleményem is. Amit korábban értéknek tartottam, ma már jelentéktelen semmiség, vagy épp káros és fordítva. Meg is öregedtem. Lettek "ügyeim", olyan értékek, olyan témák, amik hangsúlyosak számomra.
És a világ is megváltozott. Nemrég még a naplók, a regények, a könyvek voltak a fő források, ma már a böngésző olyan tartalmakat listáz, amik jól szűkíthetőek a pillanatnyi szándékoknak megfelelően. Kétoldalú ez a bőség: egyrészt nehéz választani, könnyű elveszni a kínálatban. Ráadásul az addig megszokott/megismert oldalak átalakulnak, eltűnnek, részben elérhetőek. Másrészt viszont olyan értékes (vagy kevésbé értékes...) írásokra lehet találni, amik a pillanatnyi helyzetben erőt adhatnak, előre mozdíthatnak. Sokat jelentettek számomra mások írásai, félbehagyott blogjai, naplószerű beszámolói. Sosem tudhatom, hogy az én pillanatnyi eszmefuttatásom kinek segít nem elkövetni azt a hibát, amit én elkövettem... .
Végül pedig, írtam itt olyanokat is elkeseredésemben, amik esetleg rossz fényben tüntethetnek fel másokat. Bár az is igaz, és egyre többször tapasztalom, hogy nem kell ahhoz rosszat mondani/írni valakiről, hogy megromoljanak emberi kapcsolatok. Elég hozzá egy olyan ember, aki nem tud uralkodni magán, és ha épp arra támad kedve, akkor egymás ellen fordít csúsztatásokkal, hazugságokkal embereket. Nem rejtek el bejegyzéseket, nem törlök, hiszen akkor, ott úgy éltem meg, ahogyan leírtam. Tanulság nincs, csak annyi, hogy most határozottan érzem: váltani kell, változtatni kell. Köszönöm az összes olvasást, figyelem majd a hozzászólásokat, sok bölcsességet kívánok mindenkinek, aki erre téved!
2021.04.12. 21:20
Itt a vége, fuss el véle
Szólj hozzá!
2021.04.08. 13:19
Még nincs vége ...
Lezárást ígértem, de ez még nem az. De nem ezért adtam a címet a blogbejegyzésnek. Még nincs vége - annyi minden lezártlan még! Annyiszor elhittem, hogy lezárulnak dolgok, vége valaminek, akár jónak,akár rossznak. Annyiszor tévedtem!
Most ismét válaszút elé érkeztem. Már jó ideje nem hiszek el semmit, már jó ideje előbb gondolkodom, megvizsgálom, és kételkedem. Egyre kevesebbet tévedek, ami csak még nehezebbé teszi az életemet. Valóban kifejező a magyar nyelv: ha valami gyomorforgató vagy torokszorító terv, vágy, esemény, történés, akkor azt fizikailag is érzi az ember: egyértelműen kavarog a gyomra vagy érzi a szorítást a torkán. Nekem most valódi hányingerem van. Nem, nem azért, mert beteg lennék vagy mert valami romlott ételt ettem volna. Csupán azért, mert az eseményeket, amikbe akaratomon és tudtomon kívül belesodródtam más hibájából, egyszerűen nem képes bevenni a gyomrom. Képes beszéd ez? Nem, egyáltalán nem az, nagyon is valóságos. De megöregedtem, és már van elég erőm, tapasztalatom, hogy más úton menjek tovább. Persze, itt van ez a négy csodálatos gyermek, akiknek a mindennapi szükségleteit ugyanúgy el kell látnom. És meg is teszem. De már nem megyek tovább azon az úton, amelyen bárki belém törölheti a lábát, rajtam vezetheti le a feszültségét, én lehetek a bűnbakja, én vagyok az áldozat.
(A humoromat sem veszítettem el, bár nem csupán vicc: kár, hogy rám a stressz nem úgy hat, mint a legtöbbekre, sajnos én nem fogyok le mindettől... .)
Szólj hozzá!
2021.04.12. 21:20
Itt a vége, fuss el véle
Szólj hozzá!
2021.04.08. 13:19
Még nincs vége ...
Lezárást ígértem, de ez még nem az. De nem ezért adtam a címet a blogbejegyzésnek. Még nincs vége - annyi minden lezártlan még! Annyiszor elhittem, hogy lezárulnak dolgok, vége valaminek, akár jónak,akár rossznak. Annyiszor tévedtem!
Most ismét válaszút elé érkeztem. Már jó ideje nem hiszek el semmit, már jó ideje előbb gondolkodom, megvizsgálom, és kételkedem. Egyre kevesebbet tévedek, ami csak még nehezebbé teszi az életemet. Valóban kifejező a magyar nyelv: ha valami gyomorforgató vagy torokszorító terv, vágy, esemény, történés, akkor azt fizikailag is érzi az ember: egyértelműen kavarog a gyomra vagy érzi a szorítást a torkán. Nekem most valódi hányingerem van. Nem, nem azért, mert beteg lennék vagy mert valami romlott ételt ettem volna. Csupán azért, mert az eseményeket, amikbe akaratomon és tudtomon kívül belesodródtam más hibájából, egyszerűen nem képes bevenni a gyomrom. Képes beszéd ez? Nem, egyáltalán nem az, nagyon is valóságos. De megöregedtem, és már van elég erőm, tapasztalatom, hogy más úton menjek tovább. Persze, itt van ez a négy csodálatos gyermek, akiknek a mindennapi szükségleteit ugyanúgy el kell látnom. És meg is teszem. De már nem megyek tovább azon az úton, amelyen bárki belém törölheti a lábát, rajtam vezetheti le a feszültségét, én lehetek a bűnbakja, én vagyok az áldozat.
(A humoromat sem veszítettem el, bár nem csupán vicc: kár, hogy rám a stressz nem úgy hat, mint a legtöbbekre, sajnos én nem fogyok le mindettől... .)