Előzmény:
Totál stresszes, végtelenségig kimerült szülők mély levegőt vesznek, majd úgy döntenek, pihenni kell, mert a nyugodt karácsonyért még van tennivaló. Dec. 23. 11.00 – nem tudnak elaludni. Dec . 24. 00.00 – még mindig nem.
A nagy nap:
(Figyelem! Öncélú, felzaklató krónika következik. Gyerektelenek ne olvassák, ítélkezők sem.)
Szenteste napja, kb. 00.30 : Abu jó ideje forgolódik, panaszkodik, hogy fáj a hasa. Ez van. Valahogy meg kellene kérni, hogy gyorsan visszaaludjon, Hármaska addigi második visszaaltatása is sikeres volt (pedig kb. fél 10-kor aludt el előző este, mert nagyot aludt délután), még nem aludtam semmit, szeretnék. Oké, Abu nem hallgat a szép szóra. A kedvesre sem. A könyörgőre sem. Látványosan szenved. Most már tenni kellene valamit. Aludni akarok. De mit? Hú, aludni akarok, nem forog az agyam. Oké, vészhelyzet van, adjunk neki egy kis Nurofent, úgyis olyan ritkán kap bármilyen gyógyszert, legyen már nyugalom, aludni akarok. Megbeszélem Abuval, indulunk Nurofenért, gyerek elkanyarodik, egyenesen a WC-kagyló felé, hány (1.). Iszik, visszamegyünk, szenved. Kimegy, iszik, visszajön, szenved. Kirohan, WC-kagyló, hány (2.). Iszik. Visszajön, elalszunk.
1.19: ébreszt. Hány (3.), iszik, visszajön, alszunk.
Hármaska is felébred, visszaaltatom.
Ébreszt. Hány (4.), Babu is felébred, visszaaltatom mindkettőt.
3.11: ébreszt. Hány (5.), iszik, visszajön, már nem kísérem, csak hallom, és konstatálom, hogy le kellene húznom utána a wC-t, alszunk.
Hány (6.), iszik, visszajön, közben Hármaska felébredt, még mindig nem tudom lehúzni a WC-t, mert altatok, valami rémlik, hogy a 2., . és a mostani után is felébredt az apjuk, mondtam neki, hogy hol tartunk. Kérem, lassan igyon, és aludjon gyorsan. Mármint Abu. Visszaalszunk.
3.54: ébreszt. Hány (7.), iszik, visszajön. Kimegyek, lehúzom a WC-t, áttörlöm az ülőkét, kezet mosok. Alszunk.
Nem tudom, hogyan, mert közben életszerű, valósághű dolgokat álmodom, Hármaska is ébred talán, de Abu hány (8.9. … )
6.24.: ébreszt. Hány (kb. 10.), iszik, visszajön, alszunk.
Kb. 7.00: Babu ébreszt, kérdezi, hogy kimehet-e a hálószobából, mert ő már nem akar aludni. Kb. 7.20: Abu is engedélyt kér. Kb. 7.50- Hármaska is végleg ébren.
Valahogy, valamikor felkelek. Reggeli a gyerekeknek sós ropi diéta gyanánt. Rémlik, hogy játszanak, bár Abu hány (11.,12., 13... ). Az apjuk is nagyon rosszul érzi magát. Mindenki nyűgös. Kávé után rájövök: újratervezés. Közben jönnek a telefonok. Gyerekek, apjuk nyűgösek, én is. Aztán Hármaska is hány. Újra-újratervezés. De mégiscsak a család két nőtagjának névnapja is van, meg hát akárhogy is, Szenteste van, hajat kell mosnom! Muszáj! Telefonok, nyavalygás, Abu hány (min. 14.), Hármaska csak akar hányni, apjuk rosszul van, oké, itt csak a mesenézetés segít.
Kb. 10.00: Végre! Hajmosás!
Kb. 11.00: már több mint egy órája senki nem hány! Ebéd helyett héjában fő a krumpli. Valamit le kellene fagyasztani, ketten Babuval sosem esszük meg a hűtőben lévő husokat, salátákat, sütiket. Nincs rá idő. Az apjuk rosszul van, végül ebéd helyett alszik.
Hármaska nem alszik. A maratoni mesenézést is játék váltja fel. Oké, de hogy lesz így kitakarítva? Mikor jön a Jézuska?
Anya, gyere! Anya, fáj a hasam! Anya, mikor jön már a Jézuska? Anya, azt ne tedd el! Anya, nézd! Anya, nekem is fáj a hasam. Anya! Anya… . Sms, skype, üzenet – végre legalább a telefon ebben a két órában nem csörög.
14.00: Apjuk felébred. Rosszul van. Egy óra múlva útnak kell indítanom a családot, nincs B terv, ha akkor nem, akkor életünkben először 25-e reggelre jön a Jézuska.
14.58: Diétás kajákkal és vizekkel, felöltöztetve, végre mindenki az autóban. Végre az autó is elmegy. Oké, jöhet a Jézuska. Csörög a telefon. (Elromlik, nem tudom felvenni.) A töves fa töve nincs rendben. Gyors megoldás kell, sikerül kicsomagolni, a fő gyökerét lazán elfűrészelték, ebből sem lesz újra fenyő, átvertek, sebaj, cserépbe berakva. Fa benn, díszek elővéve, előző hívást visszahív. Oké, villámtempó. Újabb telefon, újratervezés. Újabb telefon – Abu hányt. Át kell öltöznie. 15.50 helyett 15.40-re jönnek, készítsek tiszta ruhát. Újra-újratervezés.
Fa félig feldíszítve, ajándékok alatta, hurrá, hát erről meg is feledkeztünk, olyan rég beszereztük, egy ajándékkal több! Váltóruha bekészítve, nappali elzárva, magyarázat: ne zavarjuk a Jézuskát. Jöhet a gyerek. Jé, van hat percem, fa teljesen feldíszítve, fotó apjuknak elküldve (éljenek az okostelefonok), utolsó simítások. Felöltöztem! Már itt is Abu.
Tetőtől talpig át kell öltöztetni. Kérdez. Magyaráz.
15.50: elindulunk. Hármaska kezd álmosodni. Újratervezés. Mert hideg van, autóban nem maradhatunk az alvó Hármaskával, Abu viszont mindenképp az ölemben akar lenni, amúgy sincs más elképzelésem a lelkiismeretem megnyugtatására, ha már a fél falut veszélyeztetem az ünnepen, és emberek közé viszem a hányós Abut, akkor legalább a testemmel zárjam el a betegséget mások elől. Itthon maradós tervem nincs, rosszulléttől hazarobogós családostul van. Már semmiben nem reménykedem, nem bízom.
Időben érkezünk az istentiszteletre, senki nem alszik, senki nincs nagyon rosszul, nem a szokásos, de kiváló, kevés embert veszélyeztető helyet találunk a templomban.
Kezdődik. Hármaskát nehéz benn tartani, végül sikerül, de csak kétszer rövid időre. Abu és Babu a két térdemen, folyton kell nekik valami (inni, enni, toll). Felajánlom a liturgiás lapot, arra rajzolhatnak. Megígérem magamnak, jövőre komplett színező-szettet hozunk. Megengedem, hogy a kezükre írjanak. (Jaj, hogy gyűlölöm ezt a tollal kézre rajzolást, de a szükség törvényt bont.) Még figyelni is tudok velük. Ők is figyelnek – onnan tudom, hogy kérdeznek… . Suttogva válaszolgatok. Rettegek, mikor fog Abu hányni.
17.01: vége, irány haza. Abu nem találja a kistáskáját, pedig elmondása szerint a vállán volt. Apjukat visszaküldöm a táskáért. Közben a téren kapott betlehemi lángot elfújja Hármaska.
Kb. 17.15: mindenki leveszi a cipőjét, gyerekek pisilnek, erővel fogom a nappali ajtaját, mert Hármaska be akarja nyomni azonnal, meg akarjuk tudni, hogy ahogy eddig minden éven, most is jött-e a Jézuska. Jött!
Boldogság, öröm, mindenki elégedett. Újra telefonok. Gyerekek játszanak, ünnepi (???) asztalt elkészítem. Szépnek szép, de az ételek… . Mindegy, telefonok, skype, nyűgösködés, végre vacsora. Most mindent szabad, személyre szabottan. Végül Hármaska kb. öt részletbe vacsorázik, ahogy egyre jobb az étvágya. Mindig befejezi, elpakolok, újra jön, enni kér.
18.30: fürdés. Szépen, sorban. Azért egy kis mosogatógépbe bepakolás, konyha rendbetétele is belefér a fürdés felügyeletébe. Minden porcikám fáj. A lábujjam is, amit bevertem valamikor délelőtt az ágy lábába. Nagyon. Amikor este megnézem, akkor látom, hogy szép barna, okkal fáj.
20.00: Még senki nem álmos, Hármaska sem.
20.45: Rajtam kívül mindenki alszik.
21.37: Hármaskát vissza kell altatnom.
21.45: egész este kerestem a tál megpucolt gyümölcsöt, ami a vacsoráról maradt, most újra keresem, hirtelen bevillan: ugye, nem voltam olyan hülye, hogy betettem a hűtőbe? De, igen, az voltam.
Utóhang:
Fogalmam sincs, hogyan értékeljek egy ilyen Szentestét. Nem tudom, melyik „fiókba” tegyem. Átlagos nap? Különleges nap? Úgy telt, ahogyan beteg gyerekkel telhet? Sok volt az erőm, türelmem vagy kevés? Fogalmam sincs. Voltak humoros pillanatok, ezekből tudom, hogy még volt erőm, hiszen még van humorérzékem. De az is elképzelhető, hogy tulajdonképp egy háromgyerekes családban, télen, támogató környezet híján, két kis és egy nagy beteggel ilyen bármikor előfordulhat, és épp csak elégségesre vizsgáztam, mert már régebben lehasználtam az összes erőtartalékomat. Egy biztos, évek múlva sem fogok magamon nevetni, ha ez a nap eszembe jut. Legalábbis most így gondolom. Arra azért még kíváncsi vagyok, mi vár rám 25-én… . Mindenkit megnyugtatok, a legtöbb család nem így működik. Boldog karácsonyt!