Elég. Az elmúlt több mint 4 évtizedben azt tanultam, azt tapasztaltam, hogy legyek észrevétlen, legyek mások szolgája, támasza, háttere, és csak annyit és annyira látsszak, amennyiben az a másik egója növeléséhez szükséges. Ha néha még volt erőm szárnyakat növeszteni, csak annyira és addig tehettem, amíg a másik figyelme lanyhult, vagy úgy tartotta kedve, hogy engedi.
Egy évtizede tanulok valami mást is, tanítanak a gyerekeim. Nem öröm ez a tanulás. Minél többet tanulok, annál jobban fáj a letört szárnyam helye. Mégis tanulok, mégsem adtam fel. Nem azért, mintha bármi jobb, szebb, könnyebb lesz majd ettől az én hátralevő életemben. Sőt…, ó, boldog tudatlanság! Azért tanulok, hogy ők tudjanak repülni. És közben belül sírok, mert egyre jobban látom, mennyi mindent nem adhatok meg nekik. Egy személyben vagyok anyjuk, apjuk, nagyszülőjük, tanítójuk, barátjuk és ellenségük. Ritkán adódnak olyan helyzetek és olyan emberek, akik átvesznek ebből egy kicsit és akiknek nagyon hálás vagyok ezért.
Eljött az a helyzet, amikor már tudom, átéltem, túllendültem rajta: elég. Már megváltoztam. Nincs vesztenivalóm, mert végérvényesen vesztes vagyok. Nincs reménységem, mert megtanultam a csalódásokból: reménytelen a helyzetem. Nincs mit felmutatnom, és megtapasztaltam, hogy bármit teszek, semmit nem tudok letenni az asztalra. Talán van még 10-15 évem, amíg tanulhatok a gyermekeimtől. Talán gyakrabban fogom érezni, tapasztalni, hogy helyén vannak a dolgok.
Most viszont elég. Elég abból, ami volt. Egyúttal viszont elég az, ami van. Talán, a következő hetekben azt is leírom, amivel elég-edett vagyok, de most ennyi elég.