Egyre több, mégis egyre kevesebb körmöt kell vágnom. Emlékszem, Abut és Babut várva lekerekített végű babaollót vettünk, azzal próbáltam lecibálni a körmüket, hamar rájöttem, semmire se használható a márkás babaolló és fésű szett. Hamar átálltam a családi kiváló körömvágó ollónkra, és álmukban (sokszor pólyába bugyolált gyereknél - nagyszülői presszió hatására használtam, lábkörömhöz kibontottam) vágtam a körmöket szorgalmasan. Ha valaki felébredt, következő alvásidőben kellett folytatnom. Utána is kisebb harc volt a körömvágás. Hármaskánál lazább voltam, majd kialakult egy ujjszámoló mondóka és a szerda, mint körömvágó nap. Talán 2-3 évig így működött. Aztán egyre ügyesebb lett mindenki, előbb a nagyok kezdték maguknak vágni, majd Hármaska is, és csak néha kérnek segítséget.
Megszületett Négyeske, és ő sem kapott kesztyűt, ahogy a többiek sem, de nem is nagyon karmolták össze sose az arcukat. Telt az idő, művésznő-körmeit szépen elkoptatta, én pedig hagytam, csak most, 8 hetesen ragadtam ollót, hogy a kezein igazítsak. Ébren, a mi (hegyes) ollónkkal, lazán, természetesen, sírás vagy tiltakozás nélkül.
Valószínű, ezekben a döntésekben és cselekedetekben érhető tetten, hogy ő bizony már a negyedik gyermek, igaz, csak harmadik terhességből, tehát csak harmadszor ismétlődnek ezek a helyzetek, de látszik, hogy megváltoztam. Már nem a szabályok uralják az életünket, hanem mi éljük a saját életünket és mi alakítjuk a körülményekhez a szabályokat. Örülnék, ha a gyerekeknek már ez lenne a természetes - az élhető élet, ahol a szabályok, a rend az élet jobb minőségét támogatják.
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
