Ősz vége van, pandémia van, minden bizonytalan és kiszámíthatatlan, minden okom meglenne egy kis depresszióra. Mégsem vagyok a szó orvosi értelmében depresszós. Sokkal bonyolultabb a helyzet, nem orvosolható gyógyszerekkel és beszélgetésekkel.
Kamaszkorom után néhány álmot vagy célt világosan láttam magam előtt. Bár talán kétszer is megkísértett a gondolat, hogy valamiből doktori képzésben vennék részt, sosem akartam címet szerezni, sosem gondoltam elég okosnak magam hozzá. De a mélyre ásás, a kutatás igénye megmaradt. Mindig is rendszerező ember voltam, a mai napig rendszerekben látom a dolgokat magam előtt, keresem az összefüggéseket. Mindig úgy képzeltem, hogy írok - kamaszkori verseimből helyezést is értem el huszonévesen. Egyetemista koromban sorsokról, emberekről terveztem írni, és fejben írtam azóta is, legutóbb az utcánkban élt/élő emberekről, de ma már világosan látom, sose lesz belőle semmi. Talán ez a blog is egyfajta visszaigazolása annak, hogy hiába voltak a terveim, nem tudom megvalósítani őket. Rendszerező, gyűjtő szemvedélyem egy másik blog, egy teljes tanév baba-mama foglalkozásának dokumentációja, amiből titkon egy könyvecskét reméltem akkor, tudom, sose lesz belőle semmi. Mindig közösségi ember voltam, voltak elképzeléseim különböző találkozókra, mostanra ezeket is elengedtem, a gyerekeim osztályaiban élném ki magam, persze csak visszafogva és sokszor sikertelenül, hiszen a mai szülői szemlélet szerint a gyerek élete és nevelése az iskolára tartozik tanév idején, nem a szülőre. Mindig nagy családot szerettem volna, képesnek éreztem magam több gyerek gondos nevelésére, ma már látom, képtelen vagyok rá, oka van, hogy olyan későn vállaltuk az első (két) gyereket. Mindig szerettem sütni-főzni, de már nem tudok, csak néha csinálom. Mindig is szerettem a virágokat, a kertet, a szépet, a rendet, a takarítást, de már nem is tudom, mit csinálok. Sorolhatnám, mi mindenben fogytam el, kerültem egyre lejebb a gödörben, az egyes bugyrokban.
A fáradtságtól, a kimerültségtől, a reménytelenségtől, a tehetetlenségtől a testem meghízott, ami nyilván nem segít azon, hogy a lelkem belepusztul mindenbe. Az út során, amit a gyerekek mellett járok és amiben éppen a gyerekeim változtattak meg, ők tanítanak, nagyon megváltoztam. Annyi mindenről látom, hogy hiba volt. Annyi mindenről tudom, hogy nem úgy kellett volna. Annyi mindent sajnálok, hogy kimaradt. És ezek a hiányok, hibák visszahúznak, pedig már nem rájuk koncentrálok. Hatással vannak tudat alatt is a döntéseimre, cselekedeteimre. Annyi mindent elsirattam az elmúlt időben, annyit, de annyit sírtam. Akárhogy osztottam-szoroztam, tisztán látom, már nem lehet jóvá tenni, nem lehet megváltoztatni dolgokat, mert az idő eltelt, a múlt súlyos nyomai eltörölhetetlenek.
Sajnálom a gyerekeimet is. Régóta látom, hogy nem tőlük függ a jövőm és a boldogságom, ettől a tehertől talán megóvom őket. De annyi mindent nem tudok megadni nekik, megmutatni, megtanítani nekik, amit viszont kellett volna, de a megkötözöttségeimtől nem tudok megtenni. Kérdezni fognak, számon fognak kérni, és jogos lesz a vád, hogy miért hagytam, hogy így legyen.
Sosem gondoltam, hogy úgy fogok élni, ahogyan most vagyok. Pedig sosem menekültem a nehézségek elől. Sok életrajzot, regényt olvastam, talán nehéz sorsokba is beleláttam, de ezt a kudarcot, ezt a tehetetlenséget legvadabb rémálmaimban se képzeltem magaménak.
