Proust regényét, Az eltűnt idő nyomában-t nem olvastam, első kötetébe, a Swannba kezdtem bele, de aztán 200 oldal után otthagytam, akkor valahogy nem voltam abban a hangulatban, de 16 éve elhatároztam, hogy elolvasom, és még nem mondtam le róla, talán nyolcvanévesen oda is eljutok. De a címe azóta is kísért, azzal az érzéssel, hogy sok minden eltűnt, de legfőképpen sok minden eltűnik, kimarad most, az aktuális jelenben, már hónapok óta, sőt, több mint két éve.
Mielőtt most hosszas siralmakba kezdenék, hogy mi minden hiányzik a gy.e. (gyerekek előtti) időből és mi mindent nem tudok megcsinálni a gy.u. (gyerekek születése utáni) időben – nem csak úgy általában, hanem a mindennapi szükségesek közül sem, előtte veszek egy mély levegőt, és… elindulok az eltűnt idő nyomába(n).
Annyi mindent szeretnék átgondolni, megírni, talán hasznára válna másoknak az ikrekről, ikerterhességről, szülésről, gyereknevelésről, hitről az a sajátosan átszűrt ismeret, amit megéltünk, megélünk. Talán később.
Alkalmazkodtunk a gyerekek diktálta életmódhoz. Abban is, hogy mit és mikor nézünk a tévében. Utólag kiderült, hogy a visszatekerhető tévé nagyon jó választás volt. Akár több napra való adást felveszünk, és akkor nézzük meg, amikor csak akarjuk. Így szoktam rá egy pár perces műsorra, a Hajnali gondolatokra. Ebben mondta az egyik (református) lelkész (nemcsak lelkészek szokták megosztani gondolataikat a műsorban), hogy állítólag a tudósok szerint szellemi és fizikai kapacitásunknak csak egy töredékét használjuk életünk során. Így, ha úgy érezzük, hogy elfogyott az erőnk, nem szabad kétségbe esnünk, ha erőnk felett való utunk van… . Most még tudatosabban megyek az eltűnt idő nyomába(n).
Alkalmazkodtunk a gyerekek diktálta életmódhoz. Végkimerültünk. Már hónapok óta. Amit legmerészebb álmainkban sem gondoltunk, most megvalósítottuk: éjszakánként többször fel lehet kelni büntetlenül, koszban és rendetlenségben lehet élni büntetlenül, emberi kapcsolatokat próbára tenni, végsőkig megterhelni lehet büntetlenül, lehet reménykedni és új célokat kitűzni magunk elé büntetlenül, sőt, nemcsak lehet, hanem megéri. Megéri?
Végkimerültünk. A pikáns az egészben, hogy éppen annak a gyerekneveléssel kapcsolatos könyvnek a végén járok, amelyik többszáz oldalon keresztül próbál meggyőzni arról, hogy hogyan lehet jól evő, jól alvó, jó gyereket nevelni jó szülőként úgy, hogy a szülő is kipihent legyen. Én pedig régóta tudom, hogy nem jó A suttogó mindent megold című könyv szerint nevelni, sosem tettem, most már csak azért olvasom végig, mert nem szeretek semmit félbehagyni, vagy mert szeretek esténként borzongani egy picit. Végkimerültünk, mert a mi gyerekeink nagyon szeretnek enni, de folyamatosan főzni kell nekik és takarítani, mosni kell utánunk; a mi gyerekeink szeretnek aludni, de nem sokat, és sok felébredéssel; a mi gyerekeink „nagyon jó” gyerekek, de folyamatos kommunikációban kell lenni velük és mindig előttük kell járni egy lépéssel; a mi gyerekeink szülei pedig egyáltalán nem „jó szülők”, és már el sem tudják képzelni, milyen lehet végigaludni egy éjszakát vagy gyerek nélkül tölteni egy napot.
Mégis úgy érzem, maradok az eltűnt idő nyomában, megéri!
Fiú-lány ikerpárnál egyébként általában jellemző, hogy amikor meghallja valaki az Ugye, nem ikrek, és ugye, mind a kettő fiú (lány) kérdések után, hogy vegyespáros, rámutatnak a fiúra, aki tetőtől talpig kékben van (vagy a lányra, aki habos-babos rózsaszínben), hogy, ugye, ő a lány (illetve fiú).