Ma egy éve született az a gyermek, akinek a születését és az előzményeket nagyon átéltem. A szülésre készülve, az anya bátorítására írtam sok-sok gondolatot, és már akkor elhatároztam, hogy egyszer itt közzéteszem ezt az írást. Töredékes, és leginkább azok érthetik, akik VBAC-re (Vaginal birth after caesarean, magyarul Császármetszés utáni hüvelyi szülés) készültek, készülnek. A kislegény VBAC-baba, sok-sok nehezítő tényező ellenére született hüvelyi úton. Amennyire az én erőmből telik, a környezetemben támogatom azokat az ismerőseimet, akik ezt igénylik, nagyon hangsúlyos számomra a természetes szülés, emellett pedig a VBAC. A következő sorok a 2014. augusztus 18-21. gondolataim, egy VBAC-et támogató csoportba írtam eredetileg, de lényegében ugyanezeket gondolom a témáról ma is, íme:
VBAC-re készülő barátnőmnek írom, de mindannyiunknak szánom, inkább csak gondolatébresztők és gondolatfoszlányok, mert nem vagyok szakember, és mert nem is jut minden eszembe pontosan, ami fontos lehet, de abból indulok ki, hogy ha ezek a töredékes gondolatmenetek engem segítettek a VBAC-ben, akkor van más is, akit segíthet.
Amikor esélyt „számolnak” az orvosok, ilyen-olyan statisztikákra hivatkoznak, akkor is az adott szülésre nézve 50-50% az esély, hogy császármetszéssel vagy természetes úton történik-e a szülés. És lehet, hogy én vagyok az a 0,01% a statisztikában, de velem épp olyan történhet, ami a 99,9%-kal nem (akár jó, akár rossz). A jó kutatások és abból kiszűrt statisztikai adatok valójában előremozdítóak kellene, hogy legyenek, azaz pl. ha x% esély van a hegszétválásra, akkor az orvos feladata ennek a bekövetkeztét felismerni, és azonnal cselekedni.
A rengeteg császármetszés következtében a legtöbb császáros seb, heg jól gyógyul (ennek ellenére újra és újra megdöbbenek, hogy hány ismerősöm kerül vissza életveszélyes állapotban egy elfertőződött császárseb miatt), ma a legtöbb szülész-nőgyógyász profin vág és stoppol, míg faros szülés vezetéséhez vagy iker szülés vezetéséhez nagyon kevesen tudják megszerezni a gyakorlatot. A profi műtét következtében (természetesen egyéni alkati különbözőségekkel) viszonylag gyorsan, problémamentesen gyógyul a méhen lévő seb is.
Sokszor hallom érvként a lombikos előzményt – orvosok is azt sugallják, nők is elhiszik magukról, hogy valamiért „kevesebbek”, így „szülni sem tudnak”. Nem vagyok jártas meddőségi kérdésekben, de több ismerősöm szült lombikos babákat, ikreket is hüvelyi úton; többeknél a meddőség oka lelki/apai/ismeretlen/stb., de az anyai okok között is kérdés, hogy a lombikhoz vezető idő alatt milyen orvosi beavatkozások történtek, mert nem minden esetben műtik meg a méhet, sőt… . Helyén kellene kezelni a lombikos előzményt is, hiszen a legkülönbözőbb, sokszor ma még ismeretlen okai vannak az egyre gyakoribb meddőségnek.
Sokan említik, hogy hosszú, lelki út is vezetett a VBAC-hez. Úgy érzem, olyan korban élünk, amikor minden megkérdőjeleződik, és összekeverednek a kompetenciák. Nem bízunk meg az orvosunkban, de vakon rábízzuk magunkat és a gyermekünket. Nem bízunk saját testünkben, mégis vagy mi döntünk felőle vagy döntéshelyzetbe hoznak, és miénk a felelősség. A hosszú, lelki út legtöbbször azért nehéz, mert először a megfelelő ismereteket kell megszerezni. Kis túlzással nem tudunk semmit a saját testünkről, nem készülünk a szülésre, szoptatásra, gyereknevelésre, nem a saját hibánkból, hanem mert ebben nőttünk fel, ezt várják tőlünk. Aztán történik valami – például az első császár -, amitől sarkából kifordul a világ, és újra fel kell építeni mindent.
Nagyon sokaknak segít a vizualizáció. Egyéni érzékenységtől, beállítódottságtól függ, ki hogyan készül és képzeli el a szülést, de tény, hogy ha az ember tudatosan a jó cél érdekében tesz meg mindent, akkor öntudatlanul is teste-lelke abba az irányba mozdul.
Nagyon nehéz olyan célért tenni valamit, amit a környezetünk nem ért meg, olykor felelőtlennek tart érte, vagy egyenesen ellenzi. Az én tapasztalatom szerint a legtöbb apa a VBAC-nél az anya mellett áll, a védelmező férfi-ösztön valahogy megérzi, hogy itt nincs ellenérv :-). Aztán a racionális gondolkodású férfiból végtelenül érzékeny apa lesz abban a pár órában, amíg vajúdó/szülő felesége mellett van, és amikor megszületni „látja” a gyermekét. Tudom, sokan az apás szülés ellen vannak, de talán a VBAC esetén hangsúlyosabb egy családban, ha a férfi láthatja a nőt, amikor eljön hozzá az erő :-).
És igen, van, amikor a VBAC kísérlet marad. De átformálja az embert. És minden egyes kísérlet azt erősíti a környezetünkben, hogy törekednünk kell arra, hogy a legjobb tudásunk, ismeretünk szerint éljük az életünket, végezzük a munkánkat. Igenis, ha ilyen vagy olyan oka volt az első/második/harmadik császármetszésnek, akkor is legyen esély, ahol egyénileg mérlegelje a megfelelő orvos, hogy mit tanácsol, és mindezek ismeretében dönthessen felelősen az anya. Igenis, minden nő, a lányaink és a menyeink is legyenek tisztában a nőiességükkel, anyaságukkal.
Számomra a VBAC-re való törekvés elválaszthatatlan a természetes szüléstől. Sokat jelentett nekem az a mondat, hogy császár után a cél szülni, nem pedig természetesen/otthon szülni (G.Á. után szabadon írta valaki egy szüléstörténetben). Igen, sok VBAC-ről tudok, amikor volt oxitocin, a legtöbb esetben gátmetszés is, sokszor fájdalomcsillapítás is. Ugyanakkor olyan jó tudni, hogy vannak emberek, akiknek elsőre sikerül valami – vagy a természetes szülés, vagy a VBAC, vagy otthon VBAC (azaz HBAC), vagy amiről ő maga sem hitte volna, hogy mekkora lehetetlennek tűnő helyzet elsőre, könnyen „megtörténik” vele.
Már 20 hónapja szültem meg akkor, ott mindhárom gyermekemet, amikor hüvelyi úton megszületett a kisfiam, de azóta is szeretnék másokat arra biztatni, hogy tegyen meg mindent a természetes szülésért. Nem tudom, maga az út, vagy a szülés – szerintem együtt a kettő – , de engem más emberré tett, sok minden helyére került az életemben. És titkon arra vágyom, hogy azoknak, akiket itt, ebben a csoportban megismertem (neveket nem írok), váljon valóra a vágyuk – nem csak a VBAC, hanem a VBA2C.
…
Azóta sorra jutnak eszembe a témák: a súlybecslés mennyire pontatlan, bármennyire pontos az ultrahang, és mennyire nem csak a baba súlya számít; terminustúllépés - nem kereken 40 hét és nem pontosan ciklus közepén peteérés sok-sok esetben...; anya életkora - egyéni kérdés, de ideje elfelejteni a 35-ös és 40-es számokat :-); kórházba érkezés és „átmeneti szak” kitolás előtt - nem kell megijedni, meglepődni; alternatív vajúdási lehetőségeket érdemes igénybe venni; VBAC esetén is vannak, akik választott dúlával-szülésznővel-orvossal szülnek vagy épp pl. apa nélkül, ügyeletes szülésznővel, orvossal.
Néhány hangsúly még motoszkál bennem: a könnyebbek: akár megindult szülés közben is irányba fordulhat a baba; úgy találta ki az Úristen, hogy alaphelyzetben akkora gyerkőc nő és akkorára szélesedik ki a kismedence is, hogy kiférjen; utolsó pillanatban is megéri és lehet orvost váltani; nem kell félni a találkozástól a korábbi orvossal - legtöbbször nem emlékeznek a másfél évvel ezelőtti kismamáikra, hacsak nem kiváló az arcmemóriájuk, nekik csak egy kismama vagyunk a 100 meg 100 közül.
És a végére hagytam a hitet - mert talán ez a legfontosabb. Szerintem, amikor valaki gyereket vállal, akkor olyan ismeretlen és rendkívül veszélyes területre téved :-), ahol bármi történhet. Igen, bármi, nehézségek, rossz dolgok, tragédiák is. Nemcsak a szülés körül, hanem a terhesség során, kisgyermekkorban, azután. Ezeket a tragédiákat fel kell dolgozni, ezek is helyükre kell, hogy kerüljenek az életünkben. Hit nélkül nem megy. De nem mindegy, hogy miben, és Kiben hiszünk - és ez meghatározza a VBAC -t is, mint az egész életünket ... .
Most olvastam, a Természetes szülés oldalán: „sikerült demonstrálni, hogy patkányoknál a várandósság alatti stressz a lányok és unokák generációjában koraszülést, terhességi cukorbetegséget okozott, így összességében 4 generációt érintve!” Tudom, ezek patkányok, és ez egyetlen kísérlet. De: én mindenkire felnézek, aki - különösen a mai nőgyógyászi általános gyakorlat mellett - igénybe veszi az orvosi segítséget ahhoz, hogy gyermeke lehessen. Ugyanígy mindenkire felnézek, akinek korababája van, és végigküzdötte az első heteket, hónapokat - emberfeletti erőpróba ez egy anyának. De sokszor nem tudhatjuk az okot, ami akár hasonló jövőbeni kutatások segítségével lesz esetleg sejthető. Így nagyon károsnak ítélem azt, amikor a környezetünk vélt/valós okok miatt ítélkezik, ahelyett, hogy segítene felelős döntéseket hozni és a célra figyelni. Ráadásul a „tuti biztos eredmény” úgy tűnik, nem tuti biztos, mert legalább annyi kutatás szól a VBAC mellett, mint ellene. És ami szerintem lényeges még, az nem csak az ok, hanem a cél... .