Abu és Babu hat év négy hósak, Hármaska három év öt hós lett vasárnap. Számtalan helyzet ejtett gondolkodóba, de leginkább az az életérzés a meghatározó folyamatosan, amit egy kép nagyon pontosan meghatároz.
Úgy érzem magam, mint a mocsárból kiszabadulni próbáló ember, akit a kinn lévők lábukkal és botokkal tolnak vissza és gúnyolódnak meg számon kérnek, hogy most szabaduljak ki, kellett ez nekem, ők megmondták, jól megcsináltam ezt magamnak, ők segíteni akartak, előre megmondták, ők most is segítenek szívesen, csak szóljak..., és közben folyamatosan visszarúgnak a mocsárba.
Nem, semmi gond az önértékelésemmel. Nem, semmi gond az éleslátásommal. De innen már nem szép győzni. Innen nem lehet győzni.
Abu, Babu és Hármaska fantasztikusak. Azon túl, hogy koruknak megfelelően fejlődnek minden értelemben, mindenkinek van aktuális "különlegessége" is.
Abu nagyon jól felismeri az emberi viszonyokat, rá tud hangolódni helyzetekre és a viselkedésével jelzésértékűen reagál. Sőt, sokszor pontosan megnevezi az adott helyzetet vagy érzést, talán előbb, mint ahogy az adott felnőttek felismernék... . Nagyon ügyes mozgású, de kreativitása is lenyűgöző számomra, most éppen ékszereket tervez és gyárt ragasztóval papírból és bármiből, ami tetszik neki.
Babu elviselhetetlen. No, jó, nem, ez így nem igaz, de ha valamit a fejébe vesz, akkor minden módon megpróbálja véghezvinni, elérni, és kicsikarni belőlem. Tökéletesen kiszámolja, hány perc múlva lesz ez vagy az, az ígérthez képest késett-e valaki, tudja, ki mikor kelt aznap reggel. Fejben nagyon ügyesen számol, szerintem sok tekintetben másodikos szinten. Minden nap felvételről megnézi a pár perces Sportos c. műsort felvételről, és már rég többet tud a témában, mint én. A foci a mindene, amikor csak lehet, kiköveteli, hogy mehessen edzésre.
Abu és Babu a Rumini-könyvek bűvöletében élnek, a harmadik könyvet olvassuk esténként, épp egy ikerpár született ott is: Fecó és Jucó :-).
Hármaska tünemény. És újabban ő is kiváló érzelem-jelző. Neki a nappali alvás már sok, de ha nem alszik nappal, az meg kevés, megy a kínlódás. De ezen felül is nagyon kemény dió ez a gyermek... . Nem, nem azért ügyes, mert "hozzánő" a tesóihoz. Fantasztikus látnom, ahogy a nála kisebbekről gondoskodik és ahogy a tőle idősebbekkel is profin játszik.
Annyi mindent kellene feljegyezni... . És naponta számtalanszor facsarodik a szívem. Ha rájuk nézek, látom az értéket, a jót, azt, hogy tanulnunk kellene a gyerekektől, tanulnunk kellene a helyzetekből, mert az élet szép, mert van remény, szabad másképp élni, szabad jól csinálni, sőt, tulajdonképpen ez a feladatunk, ez a dolgunk, hogy arra törekedjünk, afelé haladjunk, amit Isten is eltervezett: emberebb emberek legyünk, alkossunk, gondoskodjunk. Aztán, sokszor éppen akkor, amikor fellélegeznék, de mindig akkor, amikor nem számítok rá, jön leterítő (nem, nem pofon) ütés. És hiába szeretnék kiszállni, elmenekülni, nem tudok.
Nincs pozitívum. Nincs előremutatás. Nincs remény. Az életem legszebb időszaka egyúttal a legkeserűbb is. És nagyon sajnálom, nagyon sajnálok sok mindent és sok mindenkit... .
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
