Amikor előző nap szembesülök azzal, hogy a következő három teljes napon át teljesen egyedül kell mindent megoldanom éppen akkor, amikor hetek óta nem találom az egyensúlyt, akkor nagyon kemény az élet. Van már tapasztalatom, de nem erre vágyom. Majd a második nap második felében, amikor egy kb. 6 órányi alvással megszakítva 27 órája (előző nap 18, aznap 9 folyamatosan figyelek, észben tartom, megoldom, minden telefont, üzenetet, e-mailt, problémát, időpontot fejben és kézben tartok, mindenki dolgozik (ovi, suli, tanítás), és épp a szomszéd kisvárosba autózom zeneiskolai foglalkozásokra a három gyerekkel, eltölt a rég várt érzés: minden rendben. Mind a négyen boldogan énekelünk egy 25 évvel ezelőtti slágert (az autóban profin kezeli Hármaska a lejátszót), mert mindenki készen van a feladataival, időben indulunk a következő helyszínre, picit süt a nap is, és egyébként is minden nehézség ellenére szép az élet, - na, ez az érzés, ez a pillanat nagyon kell mind a négyünknek, hogy tovább éljünk.
Nagyon más út ez, inkább csak egy ösvény, egy kísérlet - és éppen az ilyen pillanatok miatt szakad meg a szívem, mert kevés vagyok ahhoz, hogy ezen az ösvényen haladjak a gyermekeimmel. Nagyon más, mint a fővonal - mások a kitaposott úton járnak, van idejük magukra, okosan beosztják a saját és a gyerekeik idejét, életét, a problémák felett átlépnek, megbíznak intézményekben, tekintélyekben. Az én szívem pedig beleszakad, hogy kevés vagyok, minden értelemben és mindenkinek, akinek szüksége lenne rám, az én erőmre, az én támaszomra. De ma "megérkeztem", együtt örültünk az életnek Abuval, Babuval és Hármaskával, és amikor újra az én idegeimet tépázták és egymást gyilkolászták este, akkor egy hajszállal jobban kezeltem talán magamat is és a helyzetet is, mint máskor.
Pokoli nehéz a gyereknevelés.
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
