Annyi mindent kellene és lehetne megírni! Kamaszkoromtól voltak terveim. Megírt és meg nem született versek, prózák, életképek. Már nincsenek terveim. Már ezzel a bloggal is csak egyetlen tervem van: szeretném, ha a gyerekeim egyszer majd elolvasnák.
Pedig annyi mély, nehéz, szép vagy vicces pillanat van az életünkben. Aztán szétnézek, látom, hogy más hogy él és hogyan nem (!) él, és miután egész széles palettát látok, megmérem magam, és már látom, mi minden lehetett volna. Egyre tisztábban látom, hogy mi miatt nem lett..., és egyre tisztábban látom, ezeknek milyen következménye lehet a gyermekeim életére nézve. Már csak a hit és a remény maradt, hogy talán sikerül sok jó alapot megadni nekik ahhoz, hogy ők megtalálják a helyüket, tudják járni a kijelölt, jó utat az életben. De egyre több dolgot nem tudok megadni nekik. Hogy miért? No, ezekről kellene elmélkedni, beszélgetni, írni sokat. Arról, hogy mennyiféle ámítás vesz körül bennünket és miféle önámítások következnek ebből. Arról, hogy ez a világ csodálatos, bátran fel kell fedezni, egyúttal rettenetes és kegyetlen, igazságtalan, és egy életen át bátran kell tanulni felismerni és elkerülni ezt a sok rosszat. Arról, hogy mások bűneiért, mulasztásaiért nem mi vagyunk a felelősek, de ránk is rakhatják mindezek terheit, és cipelhetjük fél életen át (vagy egész életen át), ha nem kérünk segítséget. Arról, hogy mindig van lehetőség kilépni az erőszakból, megváltoztatni a káros és kóros hatásokat, attitűdöket, kondíciókat, de nagyon nehéz megtenni, sokkal könnyebb jó szokásokat kialakítani, szeretetre, türelemre, értelmi és érzelmi intelligenciára gyúrni az életévek során.
Nem, azt hiszem, nem ez az életközépi válság. De ha az, akkor sem jutok előbbre, hiába nevezem a nevén. Igen, nagyon, végérvényesen el lehet rontani az életünkben dolgokat. És igen, vannak, amik már jóvátehetetlenek, vagy amikról egyszerűen lecsúszik az ember, ami kimarad végérvényesen az életéből. És ez nem a tehetetlenség indoklása. Mert ettől a felismeréstől és beismeréstől még nem maradok tehetetlen. Sőt, mentem a menthetőt. Teszem, ami megtehető. Nem "bepótolom", nem "kijavítom", mert nem lehet. De ha elindultam ezen az úton, a felismerések, a beismerések, a tudatosság útján, akkor haladok tovább, hogy minél kevesebb kár okozzak a következő generáció(k)nak.
Tudom, ez így túl elvont megfogalmazás. Talán csak Abu, Babu és Hármaska fogják érteni, hogy mit takar mindezm, akik részesei most ennek a belső küzdelmemnek. És talán éppen azért, mert most épp miattuk a jelenre kell koncentrálnom, nem is fogom soha megírni mindazt, ami ezek mögött van és ami oly nagyon kikívánkozik belőlem. Pedig látom a sikeresnek mondott, hozzám valamiben hasonló embereket. Egyik blogírással pénzt is keres. Másik bloggal és instán csoportot épít, virtuális közösséget formál, valószínűleg szintén pénzkereseti szándékkal is. Harmadik könyvet ír. Negyedik szakmai sikereket ér el. Ötödik a gazdagságával kérkedik. Hatodik épp életmódot vált, testét formálja, építi. Sorolhatnám. Nekem viszont hónapok óta egyetlen vágyam van: szeretnék kitakarítani és minél több tárgytól megválni. Talán azért is, hogy ezen keresztül a lelkemet is kitakarítsam... . Majd egyszer... . Írok... .
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
