Mindig nagyon érdekelt a népdal, mely szerint
Aki dudás akar lenni,
Pokolra kell annak menni,
Ott kell annak megtanulni,
Miként kell a dudát fújni.
Valószínűleg kezdetekben, és a legtöbben azóta is, azt értik alatta, hogy minden szakmát a legjobbtól érdemes megtanulni és ahhoz, hogy valaki igazán jó legyen, sok nehézségen át vezet az út.
Számomra viszont mindig, újra és újra ugyanazt jelenti: vannak dolgok, amik pokolian nehezek, amiket csak a legnagyobb mélységek és nehézségek árán lehet viszonylag jól csinálni.
Pokolian nehéz a gyereknevelés. A legnagyobb része munka, küzdelem, folyamatos figyelés, alkalmazkodás, szüntelen készenlét. Az évek során szépen átalakultam: sok jó rutinra tettem szert, jól alkalmazkodtam a megváltozott helyzetekhez, olyan erőket aktivizáltam magamban, amikről fogalmam sem volt. Nagyon örülök annak, hogy elsőként nem egy, hanem kettő gyermek érkezett - már ezzel a ténnyel is borították az összes addigi gyereknevelésről és anyaságról való elképzelésemet, "örökségemet". Hármaska aztán gyökeresen átírta a családi viszonyokat. Most úgy érzem, Négyeske végleg megváltoztat majd mindent (de már itt megjegyzem, sajnos a tényből, hogy Négyeske érkezik, a nagymamák máris valamiféle családi törvényszerűséget szeretnének kihozni - egyikük negyedik, nem kívánt gyermek - ha tudná, mióta vágytam Négyeske érkezésére..., másikuk mindig is szeretett volna egy kislány testvért, aki negyedik lett volna, de nagyanyám cukorbetegsége miatt sosem született meg). Mindebből a gyerekek nagyon keveset érzékelnek, hiszen ez nem is az ő történetük. Ezeket a súlyokat az előző generációknak kellett volna viselniük, a mi vállunkra szeretnék most áttenni, én pedig szeretném most megtörni ezeket a családi átkokat.
No, de hogy jön mindet a dudáshoz és a pokolhoz?
Tényleg pokolian nehéz tud lenni a gyereknevelés. A kevés szívet melengető pillanat, a gyermekek néha megmutatkozó sikere mögött sok nehézség és mindenki részéről sok-sok munka áll. Néha annyira szeretnék panaszkodni. Annyira jó volna néha azt mondani, hogy elfáradtam, vagy ma is ennyit meg ennyit dolgoztam, vagy most nagyon sz@r nap volt és nem bírtam a gyerekekkel. És él mind a négy nagyszülő, sőt, testvérek is, és nincs kinek elmondani! Már gyerekkorunkban sem voltak kíváncsiak arra, hogy kik vagyunk, mit gondolunk stb. . Egy dolog számított: legyünk "jók". A "jóság" mércéje pedig az ő akaratuk, elképzelésük. Ráadásul, ha 98%-ban kitaláltuk, hogy mi az elvárt viselkedés és eredmény, akkor is volt, van olyan, ami nem tetsző, nem megfelelő, és akkor már azonnal rosszak voltunk, vagyunk. Mindkét család így működött, működik, bár ég és föld a különbség köztük, mégis ebben az egyben nagyon hasonlítanak.
És most itt vagyunk, és megtanultuk, hogy jobb, ha hallgatunk. Ha nem mondunk semmit. Ha szépen mosolygunk mindenhez, és valahogy próbálunk túlélni, kidolgozni olyan védekezési mechanizmusokat, amik segítenek a túlélésben. Hiszen mióta gyerekeink vannak, azóta méginkább mindent jobban tudnak, mindenhez jobban értenek. Ha a gyerekek egészségesek, akkor az csakis a jó genetikának köszönhető, mert én minden anyák legfelelőtlenebbike vagyok. Ha a gyerekek tehetségesek valamiben, azonnal akad egy rokon, nagyszülő, nagynéni, nagybácsi, akitől örökölték ezt a tehetséget, de egyébként is, mivel az anyjuk nem neveli őket jól, így a siker mellett azonnal ott az intés, hogy szorgalmasabbnak, jobban viselkedőnek kell lenniük. Pokolian nehéz mindez. És érthető, hogy miért nem panaszkodhatok, nem mondhatom néha, hogy tudom, lesz jobb is, de most egy kicsit elfáradtam. Most egy kicsit elegem van, hogy hiába dolgozom reggeltől estig (reggelig), mindig rendetlenség és kosz van. Mert ha ilyet mondanék, azonnal kioktatnának, hogy én vagyok a hibás, nem neveltem rendre a gyerekeket és nem hívtam anyámat, hogy segítsen kitakarítani. Ha elmondanám, hogy most elegem van Hármaska rosszalkodásaiból, akkor azonnal megkapnám, hogy ők megmondták, hogy ez lesz, túl engedékenyen/rosszul/passz nevelem. Ha bármit elpanaszolnék, azonnal kiderülne, hogy én vagyok a hibás, én rontottam el, miért nem másképp csináltam. Sőt, ha most elpanaszoltam volna, hogy a 3 éves mosógépem elromlott, kiderült volna, hogy erről is én tehetek, mert túl sokat használtam, és a gyerekek nem tudnak vigyázni a ruhájukra, mert én nem neveltem rá őket.
Igen, pokoli nehéz megtanulni, hogyan tudom megtörni ezt a családi átkot. Nem szeretném mindezt átterhelni a gyerekeimre. De érzik, értik már, hogy mindez pokolian nehéz, lélekölő, embernyomorító. Merthogy nem a gyereknevelés pokolian nehéz önmagában, hanem az az örökség, amit ránkpakoltak az előző nemzedékek (a gyereknevelés tekintetében is...).
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
