Kalandpark, egy nagymama gyermekéhez intézett indulatos néhány szavas mondata:
- Vagy 2-3 anyukát úgy megráznék, amiket itt látok... .
Kiderült, hogy azért tenné ezt, mert szerinte ezek az anyukák nem figyelnek a gyermekeikre.
Nem tudok szabadulni ettől a mondattól, akkor sem, ha függetlenítem magam a személytől, akinek a szájából elhangzott, és akkor sem, ha elvonatkoztatok a képtől, amit kifejez, ami a valódi indulat ebben a mondatban (döbbenet számomra, hogy egy felnőtt ember egy másik felnőtt embert képes lenne fizikailag is megrángatni, ahogy azt tette a gyerekeivel, unokáival). Azért nem tudok szabadulni, mert nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem tudom megérteni, hogy hogyan képes élni sok-sok nagyszülő ebben a paradox gondolkodásban: ők tökéletes szülők voltak, a gyermekeiket megtanították a helyes viselkedésre, gondolkodásra, ugyanakkor az unokáikat egyáltalán nem jól nevelik a szüleik. Mintha az ő gyerekeik és az unokáik szülei teljesen két különböző világ polgárai lennének! Soha meg sem fordul a fejükben, hogy esetleg ők is hibázhattak valamiben, közben pedig mindent szóvá tesznek, még azt is, ami meg sem történt, de majd hiba lesz az unokáik nevelésében.
Természetesen általánosítok, és egyáltalán nem ilyen egyszerű a képlet, de olyan jó lenne, ha felismernék emberek, életkortól és a családban betöltött szerepüktől függetlenül, hogy a szavainkért, tetteinkért felelősek vagyunk. És olyan jó lenne, ha ezek az emberek empátiára törekednének! Korjelenségnek látom, hogy mivel minden nagyon bonyolulttá vált körülöttünk, a legapróbb dolgokkal kapcsolatban is választási, döntési helyzetbe kerülünk, ezért hajlamosak vagyunk leegyszerüsíteni dolgokat, talán épp a legfontosabbakat: a saját felelősségi körünkbe tartozókat. Ami pedig nem a mi felelősségünk, arról olyan gyorsan elmondjuk a (negatív) véleményünket, az ítéletünket!
A gyereknevelés nem egy számítógépes játék, ahol ha ügyesen, pontosan megteszünk mindent, akkor sokáig és jól játszhatunk. A gyerek nem egy bonyolultabb gép, hanem ember. A gyerek-emberről elsősorban a legszűkebb családja, a szülő kell, hogy gondoskodjon. A tágabb családnak, a környezetnek ebben kellene támogatnia a szülőket.
Én pedig azt tapasztalom, hogy a gondoskodás és a támogatás helyett az én környezetemben az ítélkezés, a lehúzás, a visszahúzás a jellemző. Olyan jó lenne, ha mindenki felismerné a saját élhető, előbbrevivő szerepét és feladatait!
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
