Azt hiszem, sürgős segítségre van szükségem, kell egy szakember, aki meghallgat. Esélyem sincs egyébként arra, hogy beszéljek eggyel. Szóval, nem mondhatom el senikinek, elmondom hát mindenkinek.
Amikor épp nem alszom, folyamatosan figyelnem kell, döntéshelyzetben vagyok. Ehhez hozzászoktam, ebbe belenőttem. Természetes.
-Gyere! Ez mi? Nem hagy! Hol van? Miért? Melyiket vegyem fel? Melyiket vegye fel? Mit egyek? Nem erre vagyok éhes. Éhes vagyok. Telefon! Mikor megyünk? Miért nem megyünk? Képzeld... . És akkor ő... .Gyakorolj! Ki akarok menni! Be akarok jönni! Megcsináltad? Miért? Miért nem? Elintézted? Vettél? Mikor? Igyekezz! Nem kellene ... ?
Tudnám folytatni... . Gondolkodás után eldöntöm, kell-e válaszolnom (többnyire igen), és ha igen, mit.
És soha semmilyen munkafolyamatot nem tudok befejezni. Minden időpontot tartok, minkenki feladatait menedzselem, időre megcsinálom. Ennek viszont ára van. Mert emögött munka, kosz, káosz van. Csak egy példa: ahhoz, hogy mindenki alkalomhoz illően legyen felöltözve, ahhoz nem elég a megfelelő ruhadarab, hanem a helyén, tisztán kell tárolni, aztán levét után eldönteni pl. overál esetén, hogy megy-e szennyesbe, cipő esetén, hogy milyen tisztítást (és szárítást) igényel, stb. . Semmi nem megy a saját lábán a szennyestartóba, onnan a mosógépbe, onnan a szárítóra és onnan vasalni vasallódni és/vagy a szekrény megfelelő polcára, hogy legközelebb a helyéről elő lehessen venni. Gyerekektől nem is elvárható ez a folyamat. Ahogy az sem, hogy egy gyerek a hét minden napján tudja, hány órára hova kivel kell mennie, oda hogy kell felöltöznie, mit kell vinnie, ez hogyan igazodik a többiek időbeosztásához és ezt ki hogyan fogja megoldani.
Így aztán már nem látom át a káoszt. Belefáradtam. Soha, jó szót nem kapok. Annál több ötletet, mi mindent kellene még és mi mindent kellene máshogy csinálnom. Nekem. Mert kevés vagyok. Mert nem vagyok elég jó a másiknak. Mert a másik nem így képzeli. Csak azt nem tudom, miért. Miért kellene méginkább alkalmazkodnom másokhoz. Miért kellene még többet csinálnom. Lemondtam mindenről. Sose fogok karriert építeni. Nincs időm sminkelni. Esélyem sincs a kinézetemmel foglalkozni. Az érzéseimet, szükségleteimet alárendelem másokénak. És még mindehhez mosolygok, mindezek ellenére zúgolódás nélkül csinálom a következő napot. (Kivéve most.)
Minden tudásommal az egyszerűsítésre törekszem. Arra, hogy a reailtásnak megfelelően minden rendben menjen. Igen, péntekre időre felkészítettem Abut és Babut a versenyre, nagyon ügyesek voltak, meg is szerezték a 3. helyet. Igen, mindenki nagyjából alkalomhoz illően jelent meg az ovibálon, ahol Hármaska fellépett. Igen, kellő időt töltöttek levegőn, igen, mindent kimostam/kivasaltam/összepakoltam az iskolába, igen, aláírtam a projektnapra a tejérzékenység papírt, igen, a bocikat összekészítettem erre a napra, igen, a könyvtári könyveket bepakoltam, hogy vissza tudják vinni, igen, mindenki megrajzolta a szolfézsos fellépő lapját, Hármaska is, igen, felkészültem és megtartottam kreatív eszközökkel a vasárnapi foglalkozást, igen, elkezdtünk készülni a következő versenyre, igen, biztosítottam a csendet, hogy az apjuk aludjon, és igen, minden levélre válaszoltam, ami aktuális, és még egy pici jótékonykodás is belefért.
De az már nálam is kiverte a biztosítékot, hogy mérjem le Hármaska kezét, hogy hozzanak neki kölcsönbe egy hegedűt. Meg az is, hogy miért nincs csendben a gyerek, hogy képzeli, hogy jön-megy, mert én nevelem rosszul. Meg az is, hogy ha a bál után 9-kor kelt, akkor este 8-kor miért nem hajlandó aludni, mert a gyereknek akkor kötelező aludni, amikor a szülő mondja, tehát ezt is én csinálom rosszul. Meg hogy miért nem vagyok még ebben-abban-amabban még jobb, miért nem irányítom távirányítóval a gyereket, hogy minden pillanatban engedelmes robotként viselkedjen, meg egyáltalán, miért nincs időm meghallgatni mások baját, kitalálni mások gondolatait, folyton velük törődni, mindezt pedig úgy, hogy úgy érezzék, csak ők az egyetlenek, akik ezt megkapják tőlem.
Belefáradtam. Tudatosan védem magam, az erőmet, az időmet, de így még nehezebb, pokoli nehéz látni, tapasztalni, megélni, hogy most megint megrázom magam, megyek tovább, mert mindjárt jön a következő tapasztalás, hogy mások szerint megint másoktól vettem el az időt, amikor mindezt leírtam.
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
