Lezárást ígértem, de ez még nem az. De nem ezért adtam a címet a blogbejegyzésnek. Még nincs vége - annyi minden lezártlan még! Annyiszor elhittem, hogy lezárulnak dolgok, vége valaminek, akár jónak,akár rossznak. Annyiszor tévedtem!
Most ismét válaszút elé érkeztem. Már jó ideje nem hiszek el semmit, már jó ideje előbb gondolkodom, megvizsgálom, és kételkedem. Egyre kevesebbet tévedek, ami csak még nehezebbé teszi az életemet. Valóban kifejező a magyar nyelv: ha valami gyomorforgató vagy torokszorító terv, vágy, esemény, történés, akkor azt fizikailag is érzi az ember: egyértelműen kavarog a gyomra vagy érzi a szorítást a torkán. Nekem most valódi hányingerem van. Nem, nem azért, mert beteg lennék vagy mert valami romlott ételt ettem volna. Csupán azért, mert az eseményeket, amikbe akaratomon és tudtomon kívül belesodródtam más hibájából, egyszerűen nem képes bevenni a gyomrom. Képes beszéd ez? Nem, egyáltalán nem az, nagyon is valóságos. De megöregedtem, és már van elég erőm, tapasztalatom, hogy más úton menjek tovább. Persze, itt van ez a négy csodálatos gyermek, akiknek a mindennapi szükségleteit ugyanúgy el kell látnom. És meg is teszem. De már nem megyek tovább azon az úton, amelyen bárki belém törölheti a lábát, rajtam vezetheti le a feszültségét, én lehetek a bűnbakja, én vagyok az áldozat.
(A humoromat sem veszítettem el, bár nem csupán vicc: kár, hogy rám a stressz nem úgy hat, mint a legtöbbekre, sajnos én nem fogyok le mindettől... .)
Feedek
- RSS 2.0
bejegyzések, kommentek - Atom
bejegyzések, kommentek
