abubabu

2017.09.02. 21:10 AbuBabu anya

Tudunk élni is

Szeptember 2-a van, ősz, elkezdődött a tanév, szombat. Mi viszont maximálisan kihoztuk a legjobbat ebből a napból.
De kezdem ott, hogy mi az oka, hogy ide főleg lehúzó, negatív, depressziós bejegyzések kerülnek: azért van ez, mert az utóbbi időben újra és újra megtapasztalom, hogyan lenne jó élni. A ma nap nagy része is ilyen volt (a másik nagy része pedig a sok magammal cipelt nehézség következménye).
Reggel 5.45-kor úgy döntött Hármaska, hogy ő kialudta magát, Abut kezdte Katával, a hóddal birizgálni, nem hagyhattam, hogy felébressze, így én jöttem ki vele. Persze kávé még sehol, igaz, Hármaska este 8-tól kialudhatta magát, én viszont nem, meg amúgy is kimerültem, így reggelikészítéssel egybekötött kávéfőzés (ha jól emlékszem...) következett, és hogy továbbra is csendre bírjam a rosszcsontot, számítógép elé ültünk kb. 600 fényképet/videót átválogatni. Aztán sorban keltek a többiek. Volt egy titkos tervem, nem osztottam meg velük, előbb a munkákkal kellett (volna) haladnom.
Reggel 8-kor már javában ment a mosógép, a játszás, a vitatkozás, és a tervem összeomlott. Délutánra reggel még esőt jósoltak, én pedig az évszakválás miatt kivételesen 3 nagy adag ruhát terveztem kimosni/megszárítani, mert ugye nyári ruhát nem rakunk el koszosan, örökölt ruhát meg minimum átmosunk, mielőtt bekerül a háztartásba, az első tanítási napon meg amúgy is tankönyveket pakolgattam (a diákjaimét) és tankönyveket  borítottam (a gyerekeimét), szóval nem mostam, márpedig egy öttagú családnál kétnaponta tuti megy a nagy gép ("Sebaj, kimossa Piroska" - szoktam mondani, ha megjegyzéseket tesznek a gyerekeim abbéli tevékenységére, amikor épp összepiszkolja a játszás vagy evés során a ruháját), de nem piros, ugyanakkor megbízható társ.
Mivel ritka a szabad szombat, már a második adag ruha forgott és -hála az apjuknak - a túrógombóc begyúrva a hűtőben pihent, a tervemet új délelőtti program borította meg: másik megbízható társam, az autóm. Merthogy pár nap múlva 1 éve, hogy hozzánk került, és hogy kb. 11 év után végre elkezdtem megszerezni a rutint is a vezetéshez. De most alulról is meg kellett nézni, amihez ugye megfelelő rámpa kell, no meg egy alapos takarítás is ráfért, így az autó + apjuk a szomszédos városba kellett, hogy menjen. De ez buli a gyerekeknek is, hiába alapelvem az utóbbi időben, hogy egy felnőtt legyen egyszerre velük, hogy a másik jusson valamire (pihenjen, dolgozzon, bármi), (igen, nem éppen családbarát életmód, de most ez a legtöbb, amit ki tudok hozni a helyzetből), ráadásul a gyerekek színjátszani akartak, amihez én lettem az operatőr, tehát az én időm amúgy is ugrott... . Némi (kevés eszköz) a kisfilmhez bepakolva, reggel 9 után már vezettem is (újabb stresszforrás - ha nulla gyakorlat után, 11 év kihagyással, szaksegítség nélkül azonnal élesben egyedül kezdtem megszerezni a rutint, akkor nyilván van bennem pici görcs, ha a sokezer levezetett km és 20 év tapasztattal rendelkező férj is ott csücsül), Hármaska kezelte a zenét (és az ablaktörlőt), mert anyósülésen van a gyerekülés, hogy ne szekálja a testvéreit, hátulról jöttek a kívánságok és instrukciók, plusz útvonalmódosítás, mert meggondolta magát a tankolást illetően a férj, szerencsés megérkezés, és kezdődött is az autójavítás és a filmforgatás. A most nagyon népszerű Pamkutya Despacito paródiáját rendezte, énekelte, adta elő Abu és Babu (és konfliktusokat okozva Hármaska). Több összeveszés, legalább két teljes előadás urán folytatás az autómosóban... . Apjuk egyedül maradt a takarítással, én meg a 3 gyerekkel és a videózással. Kb. négy teljes előadás, sok konfliktus, de 11 után már le is parkoltam az udvarunkon. Tiszta ruha ki, harmadik adag ruha be, túrógombóc fő (plusz a maradék leves melegszik), 12-re megebédelt a banda. Akkor most már jöhetne az eredeti, titkos terv. De nem. Hármaska nyűgös, szeretném megvárni a mosást, és hiába a napi szokásos második kávé, eluralkodik rajtam a kimerültség. Csak ülök a gép előtt (és befejezem a fotók válogatását), és nincs erőm/kedvem a továbbiakhoz.
Aztán valahogy, nagyon nehezen, sikerül minden. Kiteregetek, összeterelgetem/átöltöztetem a csapatot, és magamat átkozva, hogy túl sok a program, ezért vagyok ennyire kimerülve, meg ezért nem haladok a rendrakással és vannak olyan állapotok, amik az én összes létező tűrőképességemen túlmutatnak, beavatom a többieket az eredeti tervbe: hétfőtől bezár az a strandfürdő, ahol nem voltunk még, úgyhogy oda most elmegyünk (teljesen átépítik az egészet). Pici kaja, strandcuccok stb. összepakolva, irány a retro strandfürdő négyesben.
És ekkor jött a jó rész, ami segít tovább menni az úton, amin elindultam. Mert van élet a jó/rossz kategóriákon kívül, és a gyerekekkel lehet úgy együtt tölteni időt, hogy ne csak az édibédi/elviselhetetlen véglet legyen. És igen, jó csapat vagyunk, akkor is, ha mindhárom gyerek nagyon öntudatos, értelmes, akaratos, és hát ütköznek az érdekeik, vágyaik, terveik. Már a pénztárnál kellemes meglepetésben volt részünk, 1 felnőtt 3 gyerek helyett családi belépőt kaptunk, mert így jobban járunk :-), odabenn pedig elkezdődött az időutazás. A gyerekek élvezték a különböző medencéket, a retro (és nem mind működő...) vízi és játszótéri játékokat, én meg mérhetetlenül boldog voltam, hogy a negyven éve elterjed körhintát kipróbálhatták és a 60 évvel ezelőtti csempéken járhattak. Nem volt tömegnyomor, és miután felmértük a terepet, egy eddig nem ismert élményben is részük lehetett: a hullámfürdőben. Nem volt követelőzés, komolyabb konfliktus vagy nehézség, mert mindent meg tudtunk oldani. Pedig a hullámfürdőben Babu elmerült, (a legjobb úszó a csapatban), nem ért le a lába, megijedt, és így kellett kihúznom. Ez is csak egy újabb (hasznos) tapasztalat lett számára. Gond és baj nélkül értünk haza 6 körül, vacsora, száradt ruha, majd fürdés után este 8.20-kor már mindhárom gyerek aludt.
A strandolós élményeinket fotókon és videókon örökítettem meg, mert az arcuk, az örömkiáltásaik mindent elmondanak. A koszt és rendetlenséget nem örökítettem meg, lesz időm rendet rakni, úgysem csinálja meg helyettem senki. Épp akkor értünk haza, amikor már gyülekeztek a felhők - ma már az ország legnagyobb részén hideg és eső volt. Mi pedig az utolsó pillanatig kihasználtuk a jó időt és olyan élményben volt részünk, amiről majd egyszer a gyerekeiknek is mesélni fognak a Hármak. Akármennyire fáradt vagyok, nekem megérte, megéri. Jó lenne megtalálnom az egyensúlyt, hogy az ilyen élmények mellett minden munkát el tudjak végezni. Egyedül nem megy. De az ilyen élményekből, tapasztalásokból erőt tudok meríteni, és ha ma már nincs is erőm mindent megcsinálni, holnap, a rossz időben több lesz. Vagy nem, de akkor sem a rend számít, hanem hogy élünk, élvezzük az életet, szeretünk, és szeretünk élni.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

2017.08.30. 13:22 AbuBabu anya

A gödör alján

Minden normális, élettani testi és lelki folyamatban vannak mélypontok és vannak magaslatok. Ezek sokszor alig észrevehetőek, máskor elemi erővel döngölnek a földbe (jelen esetben tartanak a képzeletbeli gödör legalján) vagy emelnek a magasba.
Nálam (sok-sok ok miatt) most érkezett el a felnőtté válás néhány végső szakasza. Nem, nincs lehetőségem azon sírni, hogy miért ilyen későn, hogy mi mindent vesztettem, mennyi mindent kellett volna másképp csinálni, stb. stb. . Most csak azt látom innen, a gödör aljáról, hogy sosem késő. Ugyanakkor, fogalmam sincs, meddig marad ez így. Pokoli nehéz. Hiszen élesen látni azt a helyzetet, amiben éppen támogatásra, segítségre lenne szükségem, de nincs segítség, nagyon nehéz. A fáradtságtól és kimerültségtől szorít a mellkasom, de nem tudok elvonulni, nem tudok megállni, hiszen ugyanúgy kell gondoskodni mindenről és mindenkiről. Nem, nem a kialvatlanság az ok. Nem, nem mértem fel rosszul az erőmet és a lehetőségeimet. Igen, két lábbal a földön maradva teszem a dolgom. És, valóban, még nem történt baj. A gyerekek ruhája tiszta, rendszeresen és rendesen kapnak enni, megfelelő környezetben fejlődnek. A legnagyobb hiba, amit ez elmúlt hónapokban elkövettem, az az volt, hogy egyik este a hűtőbe tettem be a jégkrémet, nem pedig a fagyasztóba. De egyre kevesebb az erőm. Egyre inkább úgy érzem, hogy van időm (!!!), de nincs erőm megtenni valamit(bármit). És egyre több erőmbe kerül türelmesnek, odafigyelőnek lennem a gyermekeimhez. Kértem segítséget, érthetően, világosan kommunikáltam. Nincs segítség. Beletörődtem. A gödör aljáról (is) egyedül kell kimásznom. Egyetlen jó irányt látok most - a szakirodalom szerint energiavámpírnak nevezett embereket tudatosan kezelem. Így legalább kevesebb energiámat szívják ki.
Fogalmam sincs, meddig maradok a gödör alján. De nagyon örülök, hogy sosem késő változtatni, változni.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!