Ez lesz egy ideig az utolsó bejegyzés. Semmi és mégis annyi minden történt velünk az elmúlt hetekben. Néhány mondat hangsúlyos lett. Például, hogy én már elmentem a falig. Jelenleg áttörni nem tudom. Egyelőre megmászni sem, megkerülni sem. De már nem fordulok vissza, megtalálom az ajtót.
Talán életközépi válságnak hívják, és talán mások is átmennek hasonlókon. Talán ez mégsem az, vagy csak egy része az. Vannak pillanatok, amikor (még) érzem, észlelem a pillanatokat, amik megerősítenek, amik erőt adnak, amik igazolják, hogy jól gondolom, jó úton járok. De ezek a pillanatok csak még jobban megvilágítják a valóságot, azt a mélységet, azt a szakadékot, amiből reménytelennek tűnik kimászni. Nem, nem azért, mert én feladtam a reményt. Nem, nem azért, mert gyenge vagyok. Nem, nem azért, mert rossz vagyok, rosszul gondolom, stb. . Éppen azért, mert most egyre tisztábban látok.
Talán felnőttem. És ezt nagyon későn sikerült. Bár, jelen megítélésem szerint csoda az is, hogy ide jutottam, és csoda az is, hogy másképp tudok értékelni sok mindent az életemben.
Mindez nagyon nehéz és nagyon sok fájdalommal jár. Mert már látom, hogy mennyivel jobb, szebb, egyszerűbb lett volna, ha nem másokhoz alkalmazkodom, ha nem mások elvárásainak próbálok megfelelni, ha nem mások elvárásait próbálom mindenáron magamévá tenni. Önmagában, csak az én aktív életem sok-sok éve miatt is fáj, de még jobban fáj a gyermekeim miatt. Az elmúlt több mint nyolc évben valahányszor kiálltam a saját meggyőződésem mellett (amiknek utánajártam, végiggondoltam, és elsősorban ami az én felelősségem volt), mindig negatív kritikát, lehúzást, negatív véleményt kaptam. Amikor megpróbáltam hárítani, nem meghallani ezeket a megjegyzéseket, beleszólásokat, más formában és még hangosabban, még alattomosabban kaptam. Csendben maradtam. ÉS még most is csendben vagyok... . Csak hangtalanul sírok, hogy mi mindent vettem el ezáltal a gyerekeimtől. És csak csendben reménykedem, hogy talán felnőtt korukban megértik és megbocsátják, hogy az anyjuk sokszor volt szomorú, sokszor volt fáradt és elkeseredett.
Elmentem a falig, megaláztam magam, számtalan rossz helyzetet elviseltem, hagytam, hogy áldozat legyek. Már nem fordulok vissza. A csend egyelőre marad, de ha ajtó nincs, falat bontok, úgy megyek tovább. Nem magamért, mert magamért talán már késő. A gyerekeimért. Velük még jó esetben 10-15 évet el kell töltenem, amíg hivatalosan nagykorúak lesznek.
2018.01.26. 18:03
Csend
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://abubabu.blog.hu/api/trackback/id/tr713605705
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok
értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai
üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a
Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
2018.01.26. 18:03
Csend
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://abubabu.blog.hu/api/trackback/id/tr713605705
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.