Anya, hallgatózhatunk? - kérdezte többször is az utóbbi időben a Lány. Furcsa volt a kérdés, mert ha valamit nem akarunk, hogy megértsenek, akkor egyszerűen körülírjuk, vagy németül beszélünk (én inkább csak hallgatom és szavakkal válaszolok). És mivel tisztában vagyunk azzal, hogy akkor is "fülelnek", amikor látszólag teljesen leköti őket a játék, meggondoljuk, hogyan beszélünk előttük.
Mégis hallgatóznak - szerintem ez azt jelenti náluk, hogy tökéletesen értik, mikor beszélünk meg mi felnőttek egymás között olyanokat, ami esetleg nem rájuk tartozik. Nem is annyira értik, mint érzik. Mert mondunk olyanokat is, amiket nehéz megfogalmazni, vagy amiket mi magunk sem szívesen mondunk, és a szavak mögötti érzelmeket tökéletesen átérzik.
Hallgatóznak, - ennek egyik legmarkánsabb példája a biciklizés története. Múlt héten beszélgettem telefonon a velük egyidős ikerlányok anyukájával, a két fiú aludt ill. épp akkor aludt el, a Lány játszott. Mondta az anyuka, hogy a lányok biciklizni is szeretnek. Mondtam, hogy van biciklink (még ősszel, nagy pocakkal vettük meg, hogy ha 3 évesek lesznek, legyen lehetőségük tekerni, mert nekem úgysem lesz időm kiválasztani, megvenni 3 gyerek mellett a megfelelőt), de nem tudják tekerni. (Igaz, csak néhányszor vettem elő, nem erőltettem, főleg, mert Hármaska odakinn legtöbbször kendőben van, így nehéz biciklizni tanulni/tanítani.). Másnap a Lány "kikérte" a biciklit. Tanítani kellett. Hármaska kendőben, Fiú kismotoron, kinn az utcán a melegben, és 10 perc alatt tökéletesen biciklizett a Lány. Igaz, letérdeltem Hármaskával, hogy odafogjam a lány lábát a pedálra, hogy egyáltalán a tekerés lényegét megértse, de valóban 10 perc elég volt a nulláról a tökéletes biciklizéshez (négykerekű) fordulásostól, lassításostól, gyorsulásostól. Két nap múlva a kontrázást is elsajátította.
Hallgatóztak, és apjuknak igaza lett, következő éjszaka a fiú félálomban sírva kiabálta, hogy ő bizony nem tud biciklizni. A nyugdíjas ill. a munkanélküli szomszédok is tehetnek róla (mikor a Fiú következett, kijöttek kíváncsiskodni, így nehezebb tanulni/tanítani), meg az a három centi magasságkülönbség is számít, meg először nem volt rendesen felfújva az ő biciklijének a kereke, utána pedig anya, majd apa is felfújta/túlfújta, így nehezebb volt tekerni is, de a lényeg, hogy kivártuk, míg görcs nélkül, egyedül meg akarja tanulni. Tegnap már tekerte is, de szerintem még messze van attól, hogy egy órán át biciklizzen, mint a Lány. Minek is, hiszen a Lány bemutatja a tudományukat, ők meg ikrek, elég, ha egy "tud".
Köszönjük a telefonbeszélgetést, M. Rita!
Hallgatóznak, és ezzel megpróbálok jól élni: amikor róluk van szó a jelenlétükben, kiemelem a pozitívumokat, vagy úgy beszélünk a negatívumokról, hogy megmutatjuk a pozitív megoldási lehetőséget. És sosem élünk vissza a helyzettel, nem beszéljük ki szándékosan a "problémákat", nem szégyenítjük meg a gyerekeket, de túlzásba sem esünk, hiszen azonnal átlátnak rajtunk. Még jó, hogy apjuk, de a baráti szülők is partnerek ebben.
A képen éppen babakocsit és hátulról nem kormányozható szülőkaros triciklit tolok (elengedtem a fotózás kedvéért a babakocsit, mivel csak két kezem van sajnos), tettünk egy kísérletet a pedálozás gyakorlására, a gond csak az volt, hogy a tricikli kormánya el van törve, így ha a Fiú szabályosan kormányoz, a kerék balra húz, hátulról meg nem irányítható, tehát nincs értelme az egésznek... . Míg rájöttünk a törésre, kétszer sétáltunk 1-1 órát ily módon, nem volt egyszerű, de mindenki élvezte.
