abubabu

2015.08.27. 22:48 AbuBabu anya

Gyermekgyógyulda

Címkék: gyereknevelés

Különös érzés kerített hatalmába ma: mintha gyógyulni jönnének hozzánk gyerekek – és talán felnőttek is. Pedig nekünk lenne szükségünk gyógyulásra, gyógyításra, hogy nyugodtan létezhessünk, tisztán láthassunk, végezhesse mindenki a feladatát.
Mivel akikről szó lesz, nem olvassák, és mások sem sokan, ezért vállalom a kockázatot, hogy a hátuk mögött kibeszélem őket.
Abu és Babu öt és fél, Hármaska két és fél éves múlt. Abu és Babu legjobb barátja velük egyidős. Folyton dolgozó családja ma nehezen viselte el az amúgy elviselhetetlennek is lenni tudó gyermeket (életkori sajátosság, profin értenek az ötévesek (is) ahhoz, hogy a környezetük leggyengébb pontját felismerve és ezt kihasználva folyton idegesítsék a környezetüket), így többszöri unszolásra nálunk landolt. Szokott hozzánk jönni, amikor 1-2 órára nem tudják megoldani a felügyeletét, de a  mai nap nem ilyen volt. Mint újabban mindig, most is a határok feszegetésével kezdte Abu, Babu és a kisbarát. Ma is, tegnap is, és az utóbbi időben mindig túl kell lendülnöm, és utána túl kell lendítenem őket ezen a kezdeti nehéz ponton, de ismét sikerült, és az anyja szerint is aznap elviselhetetlen gyerekből hosszan, kb. fél óra múlva, de tartósan nyugodtan játszó, csendes gyerek lett. Nincs titok, nincs módszer, nincs semmi csodaszer, egyszerűen elég annyi, hogy én, a felnőtt, elfogadom, odafigyelek rá, és szidás, tiltás, rendreutasítás helyett a gyerekekhez és a helyzethez alkalmazkodva, sokat improvizálva, a legkülönbözőbb módszerekkel (érzések megfogalmazása helyette, figyelemelterelés, figyelemfelkeltés, dicséret stb.) elviseljük egymást, megpróbáljuk egy udvaron eltölteni az időt. Valóban „rossz” a gyerek a szülők szemszögéből, de egyáltalán nem rossz, csak minden idegszálával azon van, hogy felhívja magára a róla gondoskodó három felnőtt (szülők, nagymama, egyke kislegény) figyelmét, és mindezt profizmussal teszi – ott és azzal bosszantja őket, ahol és amivel a leginkább lehet. Mivel most itt, három gyerkőc és egy felnőtt jelenlétében megkapta a megfelelő figyelmet, sikerült saját magát túllendítenie a szinte szokássá vált figyelemfelkeltő-szerepen, és egy idő után akaratlanul is alkalmazkodott a többiek állapotához.
Ma délelőtt volt egy másik gyerkőc is, aki ugyan nem egyke, de szívesen jön hozzánk játszani. Szintén sokat dolgozó szülők gyermeke, kereken hét éves, de a korkülönbség ellenére is szívesen játszik velünk, az utóbbi időben mindössze egyetlen, valamiféle Arieles szerepjátékra veszi rá a gyerekeket, amiben ő a rendező és talán Ariel is, vagy csak simán babakonyhát rendeztet be. Volt már rá példa, hogy amikor meghallotta, hogy jöhet hozzánk, felállt a tévé elől (délután 1-kor, reggeltől nézte), és azonnal jött is. Abu érzékenységét mutatja, hogy jelezte nekem, hogy sokat „dolgoztatja” őt ez a nagylány – élesen látta, hogy a család legkisebb tagja, a hétéves, nálunk örül annak, hogy a tőle kisebbet csicskáztathatja.
Van egy másik egyke kisfiú, egy nyolcéves legény, aki unalmában átjön néha játszani. Szintén a héten történt, hogy délután fél 2-kor csöngetett, aztán este fél 7-ig maradt is, trambulinozott, biciklizett nálunk, de, különösen az elején, többször behúzódott az árnyékba pihenni. Kiderült, hogy egész délelőtt egy számítógépes játékkal játszott, így délután jólesett gyerekek között lennie, játszania, ennie.
Aztán van még egy egyke, ő Hármaskával egyidős, bölcsis, tünemény kislány, akire a szülein kívül a nagymamája is sokat vigyáz, ilyenkor szoktunk találkozni. Nemcsak a gyereknek jó ilyenkor a különböző életkorúak társasága, hanem talán a nagymamának is segítség, - annak a nagymamának, aki fél kézzel végez minden munkát, fél kézzel pelenkázott, fél kézzel öltözteti az unokáját, és akit minden gyermek rajongásig szeret, pedig nemcsak az egyik karja béna, hanem a beszéde is akadozó. És éppen ezzel a családdal összefüggésben ért nagy öröm és meglepetés – ennek a nagymamának az unokahuga itt nyaral Angliából, és a kiskamasz kislánynak másik ágról van egy unokatestvére, aki így a szomszéd faluból szintén itt nyaral, és rájött, hogy tulajdonképpen ő éppen a mi házunkban volt kisgyerek. Valóban, az az ötéves forma gyerkőc, aki itt lakott albérletben, mielőtt megvettük volna a házat, emlékezett, és nagyon örült, amikor felismerte például a fürdőszobát. Ezek a lányok szereztek egyébként egy egykézzel tekerhető mozgássérült triciklit, azon fuvarozták Abut, Babut, Hármaskát, és az angliai kiskamasz teljes őszinteséggel megkérdezte: „Te hogy bírsz ezekkel a rosszaságokkal egész nap? Ezek sosem fáradnak el!” Azonnal megvédtem a gyermekeimet, ugyanakkor jót mosolyogtam, hogy igen, valóban tele vannak energiával.
Még két család szokott jönni hozzánk, volt már, hogy sorversenyt rendeztünk, olyan sokan gyűltünk össze az utcán.
Egyikük egy anya három fiúval, tegnap „gyógyulni” jöttek ők is, hogy az apa ki tudjon kapcsolódni. A tegnapi utcabuli olyan jól sikerült, hogy a három fiú három meghatározó élménnyel ment haza: a legkisebb, hamarosan két éves, nagyot esett a bébitaxinkkal, de a négykerekű görkorcsolyánkat kipróbálta, és megbízott bennem, belekapaszkodott a kezembe – nem tehetett mást, a négyéves lábán Abu rózsaszín görkorijával épp anyjába kapaszkodott; a most hatéves pedig addig szomorkodott, hogy nem fér bele Abu és Babu görkorcsolyájába a lába, hogy Hármaskáét a legnagyobb méretre állítva cipő nélkül ráadtam, aminek következményeként ma, szülinapi ajándékként görkorit kért és kapott. Persze Hármaskától "hibásan" ellesve a (felnőtt szabvány) gördeszkázás tudományát, a négyévesnek sikerült úgy térdelnie-hasalnia, hogy a homloka az aszfalttal erőteljesen találkozott, kevés vér, szilványi látványos seb, több sírás eredményével, de ettől sem sérült a kapcsolat, az együtt játszás, az egymás mellett játszás öröme.
Végül egy ötlányos család hiányzott most sokáig Abunak, Babunak és Hármaskának, nagy barátság szövődött a gyerekek között, de a nyaralás néha félbeszakította a megszokott találkozásokat. Elsősorban a négy és fél éves lányka örült a találkozásoknak – itt, Abu kinőtt biciklijén tanult meg például pótkerék nélkül tekerni, de a legkisebb, az egyéves is szinte a szemünk előtt nő, és a nagyobbakkal is szoros barátságot kezdtek kiépíteni a gyerkőcök.  A lányok apja a fővárosban dolgozik, az anya és az öt lány albérletben lakik az apai nagymamával, a vizet kútról hordják, szerények, kedvesek, és én el sem tudom képzelni, egyetlen szobában hatan (ill. heten, ha hazajön az apa), forgótárcsás mosógéppel, télen-nyáron a fürdéshez is a kútról hordva a vizet, hogyan tudnak ilyen rendesen, tisztességesen élni.
Errefelé a korosztályos csoportokat szeretik a szülők, a pedagógusok, nálunk viszont újszülöttől 14 évesig vegyesen játszanak a gyerekek. Talán az egykéknek nehezebb ez az együttjátszás, de nincs cél, nem teljesítünk feladatok, nem kell senkinek sem fejlesztenie valamilyen készségét vagy képességét, mégis ez történik mindenkivel. Gyógyulnak. Egymástól tanulnak elfogadást, türelmet, kitartást, konfliktuskezelést és egymástól kapnak sok szeretetet, türelmet, elfogadást. Mindezt védett környezetben, hiszen ott vagyunk mi, felnőttek, akik segítünk, ha szükséges, és megteremtjük számukra ehhez a biztonságos környezetet. Csak remélni tudom, hogy ez a sok közös játszás, sok találkozás nemcsak nem múlik el nyomtalanul, hanem minden itt megforduló gyermek gyógyul is általa. Abu, Babu és Hármaska mindenképp.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Szólj hozzá!

Ajánlott bejegyzések:

• Romokban az élet
• Karantén
• Pedagógusnapra
• Elég
• Távoktatás egy hónap után

A bejegyzés trackback címe:

https://abubabu.blog.hu/api/trackback/id/tr557739698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.