Úgy tűnik, minden tekintetben iskolaérettek Abu és Babu, akik ugyebár átlagosan fejlődő vegyespáros (így kétpetéjű) ikrek (ikreknél gyakoribb, hogy egyik jobbos, másik balos egyéb problémák mellett), így aktuális lett számomra a kérdés: mire figyeljek vagy mivel számoljak Abu esetében, aki jobb kéz, bal láb és bal szem dominanciájú, legalábbis számomra, laikus anya számára egyértelműen az. Úgy tűnik számomra, hogy a dominancia már kialakult - jobb kézzel rajzol, vág, eszik mindig, de például most, amikor megkértem, hogy mutatóujjával érintse meg az orrát, a bal kezével (és pontosan) tette; labdába szinte mindig bal lábbal rúg, mikor megkérem, álljon egy lábra, a bal lábán áll; a távcsövet a jobb kezével a bal szeméhez teszi. Talán, ami már most jelzi számomra, hogy komolyan odafigyeljek rá, az az, hogy az egyébként nagyon jó mozgású, térben is nagyon jól tájékozódó gyermek, aki saját akaratából szívesen ír betűket, sokszor tükörképet ír, legutóbb a saját teljes nevét fejből tükörképként írta le. (Alapelvem, hogy nem tanítom őket írni-olvasni, mert az az iskola feladata, de ha kérdeznek, válaszolok, ha ők kezdeményezik, engedem, hogy csinálják.) A család helyzetét nehezíti, hogy Hármaska, aki nemsokára három éves lesz, egyértelműen balkezesnek, ballábasnak tűnik (öcsém is, nagynéném is balkezes). Talán nem is nehézség ez, hanem bonyolítás - ilyen nehézségekre gondolok például, hogy Babu pacsit akar adni, de Hármaska a bal kezét nyújtja; vagy mind a három gyerek a mi, felnőtt ollónkkal vág, de most fog kapni balkezes ollót Hármaska, azt majd nem tudják használni a nagyok. Azaz még jobban oda kell mindenkinek figyelni mindenki igényeire. Illetve arra gondolok még, hogy az általam eddig olvasottak szerint nehezebb egy balosnak az első osztály, és talán még nehezebb, ha jobb kezes, de bal szemes, így arra is figyelnem kell, hogy neki sokkal megterhelőbb esetleg ugyanaz a feladat, mint másoknak, tehát több pihenésre, kikapcsolódásra van szüksége. Természetesen eddig is hagytam, és továbbra is hagyom, hiszen tudom, hogy ez adottság, de az iskolában nem leszek mellette, ott viszont nem mindig előny, ha valaki kilóg a sorból.
Közben utánakérdeztem, és amennyire volt időm, utánaolvastam, valójában keresztdominanciának hívják, ha a domináns kéz, láb, szem, fül nem ugyanazon az oldalon van. Ráadásul az általam elért szakirodalom szerint a végleges dominancia 8-9 éves korra alakul ki. Így az alapelveim szerint, továbbra sem befolyásolom Abut, csupán elraktározom az agyamban, hogy neki sokkal többet kell majd esetleg dolgoznia az írás- olvasás tanulásában, mert közben a két agyfélteke is kommunikál egymással, hiszen az egyik a szemét, a másik a kezét irányítja. Ez az idegrendszert is jobban terheli.
Ha egyéb tünetek is vannak, a pedagógiai szakszolgálatban vizsgálják, alapozó terápiát írnak elő.
Az ovisuli keretében a nevelési tanácsadó munkatársa ültette a bogarat a fejembe, ő azt mondta, hogy akkor van gond, ha nem egyértelmű vagy nem alakult ki a szem-kéz dominancia, szerinte a láb „nem számít”. Illetve azt mondta egy másik szakember, hogy a keresztezett dominancia több másik részképességzavarral együttjárva okozHAT diszlexiát, önmagában a keresztdominancia nem indikációja a mozgásterápiának.
Összességében most úgy látom, Abu olykor megmutatkozó rendkívüli aktivitását, érzékenységét megmagyarázza ez a keresztezett dominancia, ami ráadásul még változhat is. Aggodalomra viszont nincs okunk, mert kortársaihoz képest is jó mozgású, jó felfogóképességű gyermek.
2015.11.15. 15:00
Keresztezett dominancia
Címkék: dominancia
Szólj hozzá!
2015.11.13. 12:40
Reakció
Címkék: gyereknevelés
Abu, Babu és Hármaska gyönyörűen játszik, minden be van készítve, csak meg kell raknom a tüzet a cserépkályhába. Bátran hozzákezdek, bátran hátat fordítok, hiszen a fülem nem csukom be közben. Alig kezdek bele, zaj, majd Abu ordít:
- Hármaska elesett! Magától! - majd hallom Hármaska nyöszörgését, és már csak a gondolataimban hallom, hogy "nem mi voltunk", korábban ezt is hozzátették hasonló esetben.
- Gyorsan segítsetek neki felállni! Gyere ide, hadd nézzem, nagy a baj? - mondom. Aztán, mivel nincs nagy baj, gyógypuszit is kapott, megy tovább a játék, a tűz is ég már.
Csak az én fejem van tele gondolatokkal - hány év kellett ahhoz, hogy így reagáljak! Pedig ez kellene, hogy legyen a természetes. És hányszor fogjuk még hallgatni a minket körülvevő felnőttektől a szokásos, a "hagyományos" válaszokat:
- Ejnye, hát egy percre sem fordíthat hátat az ember?
- Tényleg nem ti voltatok? Biztos nem figyeltetek rá!
- Nem igaz, hogy mindig csináltok valamit!
- Azonnal gyertek ide, nincs több játszás!
- Ideje mindannyiótokat beállítani a sarokba!
- Na, ezért kellene néha egy jó atyai pofon a gyereknek!
- De rosszak vagytok!
Nem tudom sorolni, mert kialakult bennem egy védő-mechanizmus, amivel azonnal cselekszem, mielőtt még hasonlót hallanának mástól. De így is számtalanszor érzik, akár idegen felnőttek is, feljogosítva magukat, hogy negatívan minősítsék a gyermekemet és bírálják az én reakciómat.
Csodálkozom, hogy ennyi a depressziós, beteg ember? Nem.
Egy reményem van: a gyerekeim viselkedéséből, reakcióiból azt látom, hogy érzékenyek az ilyen helyzetekre, és bátrak is - megvédik magukat, egymást. Remélem, hogy ez így is marad.
Szólj hozzá!
2015.11.12. 22:42
Kis lakat a szánkra
Címkék: iskolaérettség
- Anya, miért mondják mindig azt, hogy kis lakat a szánkra? - kérdezte Abu, miután hazajöttünk az iskolából, ahol én is, Abu és Babu is két különböző teremben ovisuliztunk.
- Tudod, az iskolában csendben kell lenni, és így mondták a tanító nénik, hogy ne beszéljetek annyit! - válaszolta az apjuk.
- De mi csak a kérdésre feleltünk! - mondta, majd mindenféléről beszélgettünk.
Alapvetően károsnak ítélem az ovisuli néven futó programot, sajnos mégis elmentünk az első alkalomra, és az Abut ott ért döbbenet után most nem volt már kérdés, hogy újra megyünk. Akkor az történt, hogy a kiírt, meghirdetett programtól eltérően, rögtön az első alkalmon összeszedték a kicsi, 5 és fél-6 éves gyerekeket, megmondták nekik, hogy a szülők lenn várnak, ők pedig körbemennek megismerkedni az iskolával. Azzal a hatalmas, nagy, ismeretlen valamivel. Elválasztva a szülőktől, idegenekkel. És az okos ovisok azonnal, maguktól párba rendeződtek, Babu nem szeret közösködni Abuval, így Abunak egyik visszahúzódó kislány csoporttársát szerveztem oda párnak. És volt néhány okos szülő, aki mindezek ellenére a gyermekével tartott. Én nem voltam az. Ekkor történt, hogy a tornateremben, amikor a félénk kislány már elkeveredett Abu mellől, és az én talpraesett lányom felmérte, hogy vannak ám ott szülők is, ő meg nagyon magányos, eltört benne valami. Saját szavaival: "Anya, sírni akartam, de visszafogtam a könnyeimet!", és így mentek fel a sok lépcsőn a félig sötét, hosszú emeleti folyosókra. Majd vissza. Ettől kezdve nem eresztette a kezemet. Láttam a szemében a könnyeket, de nem eresztette a könnyeket sem.Kibírta az ezután következő tájékoztatót is, csak miután kijöttünk, kezdett el pityeregni.
Ott, akkor megrémisztett, ahogy a szülőkkel és gyerekekkel teli teremben többször is elhangzott, sőt mutatták is: "kis lakat a szánkra!" Pedig tudom, hogy mire számíthatok. Sőt, mondok én a gyerekeimnek különbeket is... .
Napokig hallgattam, hogy Abu csak akkor megy a következő ovisuliba, ha én is ott leszek vele, és hogy nagyon félelmetes volt az emelet. Megbeszéltük, hogy semmit nem kell most eldönteni, meglátjuk, mi lesz majd akkor, ha eljön ez a következő alkalom. Készültünk rá, megcsináltuk a házi feladatot (sicc!), tolltartókba színes ceruzákat vettünk és feliratoztuk, és ahogy közeledett a mai nap, már nem volt kérdés, hogy ki melyik teremben lesz.
Mikor megérkeztünk, kiderült, hogy az emeleti, utolsó teremben lesznek. Ráadásul hiába próbáltam Babura hatni, hogy mint a komoly, védelmező férfi, nyújtson biztonságot a lánytesónak, ő az egyik ovis haverjával akart ülni. Reménykedtem, hogy többen is ülhetnek egymás mellett - első alkalommal így volt, - próbáltam odahatni, hogy a másik oldalán hadd üljön Abu, de a férfibüszkeség nem engedte. Végül megbeszélte Abu egy kislánnyal, hogy az egyik "oldala" még szabad, hadd üljön mellette, de a terembe érve csak két személyes padokat láttam, kezdett összeomlani bennem minden, előre sajnáltam Abut, akit már oda is terelt az egyik tanító néni egyedül egy padba. Ekkor szólalt meg mellettem egy kisfiú, Abu és Babu ovis asztaltársa, hogy szia, Abu, és integetett is neki. Ő is egyedül ült, gyorsan megkérdeztem, hogy mellé ülhet-e Abu, és a csaj már jött is boldogan. Bár ez is rejtett néni kockázatot magában, hiszen az oviban ha nem egymás párjai, akkor azonos nemű párokat alakítanak az óvónők, de utóbb kiderült, minden a legnagyobb rendben volt. Még az is, hogy kerek 60 perces foglalkozást tartottak az 5-6 éveseknek este fél 5-től, és az is, hogy többször elhangzott a "kis lakat a szánkra" rendreutasítás.
Hazaérve egy nyolcoldalas A/4-es papírköteggel ült le Babu, másfél oldalnyi feladatot már az ovisuliban megoldottak, a többit az este folyamán egytől egyig megcsinálta. Nemcsak a házi feladatokat, hanem az összeset. Abu néhányszor beleszólt, de inkább a logopédiai foglalkozásokon kapott feladatokat kérte, hogy gyakoroljam vele, miközben Babu feladatait felolvasom ill. ellenőrzöm, valamint megpróbáljuk mindhárom gyermek vacsoráztatását és fürdését levezényelni.
Tanulság? Az bizony nincs. Talán csak annyi, hogy olyan jó lenne, ha sikerülne az elvek mentén, a helyesnek ítélt dolgok mentén dönteni és cselekedni, mert akkor annyi, de annyi konfliktus elkerülhető lenne! Ráértek volna kilenc hónap múlva szembesülni a "kis lakat a számra" rideg valóságával. Mert közben én, mint szülő, abban a bizonyos másik teremben becsülettel végighallgattam a szakember előadását az iskolaérettségről, és bizony Abu is, Babu is már most is maradéktalanul iskolaérett. Csak az iskola nem elég érett ilyen fantasztikus gyerekek, mint Abu és Babu befogadására. És talán a hátralévő kilenc hónap is kevés lesz rá, hogy ha már az iskolát nem tudom megváltoztatni, Abut és Babut megerősítsem: ott bizony keményen le fogják törni, be fogják törni őket, mert a "kis lakat a számra" kedves semmiség ahhoz képest, amiben majd napról napra részük lesz.
Szólj hozzá!
2015.11.11. 22:43
Gyűlölet 2.
Van egy - mint utóbb kiderült - kóbor kutya, ide költözött Abu és Babu barátjáékhoz. Nagyon megszerették a gyerekek. Történt, hogy óvodából hazajövet velünk tartott a kutya, és mivel korábban már összeismertettük Szinusszal, a macskánkkal és Cirmossal, a hozzánk költözni szeretne kismacskával, akit Szinusz befogadott, így mi sem zavartuk el, szóval, beengedtük. Újabb kutya-macska ismerkedés kezdődött, türelmem sem volt, kedvem sem megvárni, míg eldöntöm, kit féltsek jobban - Szinuszt, akit sose láttam még ilyen vadnak és magabiztosnak, de mégiscsak macska, vagy a kutyát, akin látszott, hogy határozott fellépése csak fél méternél nagyobb távolságra jellemző, így Babu segítségével kicsaltuk kapun kívülre. Hármaska felmászott a kerítésre, panaszkodott, hogy engedjem be a kutyán, a kutya meg nem tágított, nyüszögött, hogy szeretne visszajönni.
Ekkor történt, hogy a szomszéd néni, kb. 10 m-ről, a háza elől elkezdett kiabálni a mi kapunk előtt álló kutyára:
- Nem mész innen! Nem mész innen! Takarodj innen!
Jeleztem, hogy ismerjük a kutyát (tudta, hiszen előző nap is csodálkozva kérdezte, hogy kutyánk lesz-e, amikor az udvarunkon a macskával barátkozott a kutya). Szóltam, hogy itt lakik nem messze. Erre ő:
- Nem mész innen! Nem mész innen! Takarodj haza!
Hallotta, hiszen hallhatta, ahogy a gyerekekkel kicsaltuk a kutyát - nem ordibáltunk, nem kiabáltuk, csak kiszaladt Babu a járdára és hívta a kutyát. Éles kontraszt volt ez számomra, gyorsan be akartam menekíteni a gyerekeket a házba. Hármaska álmos volt, ahogy kezdtem behívni, és segítettem leszállni neki a kerítésről, keserves sírásba kezdett. Nem értettem, aztán csillapodott a sírása, közben mondta:
- Azt mondta nekem ... néni, hogy takarodjak innen!
Abu és Babu is vigasztalták, hogy nem neki, hanem a kutyának mondta ... néni, de nem segített.
A történetnek azonban itt még nem lett vége. Jót aludt Hármaska, még nem ébredt fel, amikor jött a kisbarát a kutyával, hogy sétáltassák együtt. A kutya közben új otthonába ment, így ahogy felébredt Hármaska, mentünk is a kutyáért, aztán felváltva pórázon vezették a kutyát - ekkor haladtunk el a szomszéd ... néni háza előtt, aki megszólított (más témában), Abu pedig egyfolytában rángatta a kezemet:
- Anya, mondd el! Anya, mondd el!
Tudtam, hogy mire gondol, de csak annyit mondtam, hogy most nem. Ahogy befejeztük a beszélgetést, Babu is odakiabált nekem:
- Anya, miért nem mondtad el?
És én a majdnem hat éveseimnek csak ennyit tudtam mondani:
- Tudjátok, nem illik az ilyet elmondani.
Aznap még egyszer keserűen mesélte Hármaska, hogy azt mondta neki ... néni, hogy takarodjon be.
Én pedig nem tudom, sikerült-e a mások által okozott lelki sebekre gyógyírt adni a gyermekeimnek, csak remélni tudom, hogy egyre jobban fogok tudni reagálni hasonló helyzetekben, mert most elégtelenre vizsgáztam... .
Szólj hozzá!
2015.11.11. 22:18
Gyűlölet 1.
Szinte mindig biciklivel jövünk haza az óvodából, legtöbbször ugyanazon az útvonalon. Heti többször találkozunk egy asszonnyal, mindig illedelmesen előre köszönünk neki, a gyerekek is. Nincs túl nagy tapasztalatom illegális kereskedelem terén, de nagy valószínűség szerint valami ilyesmit folytat, legábbis nagyon sokszor ilyen-olyan-amolyan emberek jönnek hozzá, a kapuban beszélgetnek, csomagok cserélnek gazdát - feltűnt az elmúlt időben. Mindegy is, most épp egyedül jött ki a kapuba, láttuk, Babunak megengedtem, hogy a járdán biciklizzen, és 10 m-re előre menjen (biztonságos, így szoktuk azon a szakaszon), mi is jövünk, köszönnénk, de a "kedves" asszony gyűlölettel teli szavát hallom, ahogy kiabál Babu után:
- Nem szabad ilyen gyorsan menni, hova rohansz, fiacskám?!
Állítólag Babu nem hallotta. (Később megbeszéltem velük, hogy ezért is követelek tőlük több figyelmet, hogy megóvjam őket a hasonló esetektől, ekkor derült ki, hogy Babu meg sem hallotta, ennek örülök). Nem ment gyorsan. Előre látták egymást az asszonnyal. Nem akart kijönni a kapun kívülre az asszony. Soha köszönésen kívül nem váltottunk még szót. Mindig előre köszönünk.
Semmi nem történt. Egy asszony beszélt, mert szokott, és mert ez neki jó. Máskor is, más is így tesz.
Semmi nem történt, köszöntem, mentünk tovább, legközelebb is köszönni fogok/fogunk.
Tanulság: Attól, hogy én korrekten, rendesen stb. viselkedek másokkkal, még nem várhatom el, hogy mások is ezt tegyék velem, és ne a gyerekemen vezessék le a feszültséget.
Szólj hozzá!
2015.11.11. 21:51
Széllel szemben?
Széllel szemben? Árral szemben? Lehet? Nem lehet?
Tudom, megváltoztam. És tudom, ahhoz, hogy minden rendben legyen, ezt a megváltozást nem csupán tudatosítanom kell magamban, és eszerint hitelesen élni, hanem megfelelően kell közvetítenem a környezetem felé. Teszem is. Növesztem a kérgeket a szívem köré, ahol kell. Szép lassan elengedek, amit el kell. Figyelembe veszem a korlátaimat, az erőmet, a lehetőségeimet, az érzelmeimet, és mindezek mellett az eszemmel is döntök. Ahogy az erőmből telik, pontosan, észszerűen, helyzethez alkalmazkodva, a beszélgetőpartnert figyelembe véve kommunikálok. De mindehhez kevés vagyok. Gyengék a képességeim, kevés az erőm és az ismeretem. Legalábbis az eredmény újra és újra ezt mutatja.
Nem tudom, mi van a körülöttem lévő emberekkel. Pontosabban, tudom, csak olyan nehéz ésszel is elfogadni, érzelmekkel pedig lehetetlen. Depressziósak, vagy ha nem, mániákus depressziósak. Önzőek. Ingadozik a hangulatuk (depressziósoké egy szűk tartományban, a mániákusoké totál kiszámíthatatlanul.) Tele vannak gyűlölettel. Ezt a romboló (ölető!!!) érzést a tőlük gyengébbnek, tőlük kisebbnek vélt embereken minden lehetséges alkalommal kiélik.Kegyetlenek. Vagy csak egyszerűen nem is ismernek más életmódot. Magányosak. Mert a gyűlölet, a kegyetlenség mindenkitől elválasztja őket. Tudom, hogy hogy jutottunk ide. Több mentséget tudok sorolni tetteikért, szavaikért, mint ők maguk tudnának. De a mentségek nem változtatnak a tényen, hogy ahelyett, hogy törekednének a jóra, az előbbre vivőre, az építésre, a szeretetre, - ehelyett igyekeznek lehúzni, depressziójukba rántani mindent és mindenkit.
Más beszédmódra van szükség. Más életmódra van szükség. Akinek van füle, hallja. Akinek most nincs, majd hallja akkor, amikor lesz, amikor itt lesz az ideje.
Már nem engedek ebből az új beszédmódból és életmódból. Megváltoztam. Már nem érdekel, hogy széllel szemben, árral szemben lehet vagy nem lehet. Nem tehetek mást, mint teszem a mást, mondom a mást, azt, ami mostanában egyáltalán nem érthető és ami egyáltalán nem élhető, nem járható út. Nekem "csak" három mentségem van: Abu, Babu és Hármaska.
A mindezek hátterében lévő történeteket pedig megírom - nemcsak fejben, hanem itt is. Mert tudom, hogy akinek van füle, hallja.
Szólj hozzá!
2015.11.09. 19:28
Hármaska sziporkázik
Címkék: gyerekszáj
Alig 1 hónap múlva ünnepeljük Hármaska 3. születésnapját.
Ma délelőtt, amíg a tesók oviban voltak, jól haladtunk mindenféle rendezéssel, néha beszélgettünk, amúgy mindenki végezte a maga dolgát. Jó ideje kiszámítható a szervezete, általában naponta egy széklete van. Ugyanakkor ő az a gyermek, akinek a többiektől eltérően meg tudja fogni a hasát a rizs mellett a banán, a krumpli, a sárgarépa is. Ma szinte harmadnapra "sikerült" a "termés, mikor végzett, együtt érzően megkérdeztem tőle:
Én: - Megkönnyebbültél?
Ő: - Nem, nem ültem le a kakával!
Elmagyaráztam neki, de nehéz volt komolynak maradnom... .
Alig telt bele pár perc, újra jót mosolyogtam. Német nyelvű kis mesekönyveket adtam neki, hadd lapozgassa. Tetszett neki, kérdi:
- Elolvasod?
Én: - Majd apa hazajön, és lefordítja neked.
Ő megfordítja a könyvecskét, fejjel lefelé tartja, mutatja: - Anya, így?
Újra magyarázatokba kezdtem, és újra nehéz volt komolynak maradnom.
Szólj hozzá!
2015.11.15. 15:00
Keresztezett dominancia
Címkék: dominancia
Szólj hozzá!
2015.11.13. 12:40
Reakció
Címkék: gyereknevelés
Abu, Babu és Hármaska gyönyörűen játszik, minden be van készítve, csak meg kell raknom a tüzet a cserépkályhába. Bátran hozzákezdek, bátran hátat fordítok, hiszen a fülem nem csukom be közben. Alig kezdek bele, zaj, majd Abu ordít:
- Hármaska elesett! Magától! - majd hallom Hármaska nyöszörgését, és már csak a gondolataimban hallom, hogy "nem mi voltunk", korábban ezt is hozzátették hasonló esetben.
- Gyorsan segítsetek neki felállni! Gyere ide, hadd nézzem, nagy a baj? - mondom. Aztán, mivel nincs nagy baj, gyógypuszit is kapott, megy tovább a játék, a tűz is ég már.
Csak az én fejem van tele gondolatokkal - hány év kellett ahhoz, hogy így reagáljak! Pedig ez kellene, hogy legyen a természetes. És hányszor fogjuk még hallgatni a minket körülvevő felnőttektől a szokásos, a "hagyományos" válaszokat:
- Ejnye, hát egy percre sem fordíthat hátat az ember?
- Tényleg nem ti voltatok? Biztos nem figyeltetek rá!
- Nem igaz, hogy mindig csináltok valamit!
- Azonnal gyertek ide, nincs több játszás!
- Ideje mindannyiótokat beállítani a sarokba!
- Na, ezért kellene néha egy jó atyai pofon a gyereknek!
- De rosszak vagytok!
Nem tudom sorolni, mert kialakult bennem egy védő-mechanizmus, amivel azonnal cselekszem, mielőtt még hasonlót hallanának mástól. De így is számtalanszor érzik, akár idegen felnőttek is, feljogosítva magukat, hogy negatívan minősítsék a gyermekemet és bírálják az én reakciómat.
Csodálkozom, hogy ennyi a depressziós, beteg ember? Nem.
Egy reményem van: a gyerekeim viselkedéséből, reakcióiból azt látom, hogy érzékenyek az ilyen helyzetekre, és bátrak is - megvédik magukat, egymást. Remélem, hogy ez így is marad.
Szólj hozzá!
2015.11.12. 22:42
Kis lakat a szánkra
Címkék: iskolaérettség
- Anya, miért mondják mindig azt, hogy kis lakat a szánkra? - kérdezte Abu, miután hazajöttünk az iskolából, ahol én is, Abu és Babu is két különböző teremben ovisuliztunk.
- Tudod, az iskolában csendben kell lenni, és így mondták a tanító nénik, hogy ne beszéljetek annyit! - válaszolta az apjuk.
- De mi csak a kérdésre feleltünk! - mondta, majd mindenféléről beszélgettünk.
Alapvetően károsnak ítélem az ovisuli néven futó programot, sajnos mégis elmentünk az első alkalomra, és az Abut ott ért döbbenet után most nem volt már kérdés, hogy újra megyünk. Akkor az történt, hogy a kiírt, meghirdetett programtól eltérően, rögtön az első alkalmon összeszedték a kicsi, 5 és fél-6 éves gyerekeket, megmondták nekik, hogy a szülők lenn várnak, ők pedig körbemennek megismerkedni az iskolával. Azzal a hatalmas, nagy, ismeretlen valamivel. Elválasztva a szülőktől, idegenekkel. És az okos ovisok azonnal, maguktól párba rendeződtek, Babu nem szeret közösködni Abuval, így Abunak egyik visszahúzódó kislány csoporttársát szerveztem oda párnak. És volt néhány okos szülő, aki mindezek ellenére a gyermekével tartott. Én nem voltam az. Ekkor történt, hogy a tornateremben, amikor a félénk kislány már elkeveredett Abu mellől, és az én talpraesett lányom felmérte, hogy vannak ám ott szülők is, ő meg nagyon magányos, eltört benne valami. Saját szavaival: "Anya, sírni akartam, de visszafogtam a könnyeimet!", és így mentek fel a sok lépcsőn a félig sötét, hosszú emeleti folyosókra. Majd vissza. Ettől kezdve nem eresztette a kezemet. Láttam a szemében a könnyeket, de nem eresztette a könnyeket sem.Kibírta az ezután következő tájékoztatót is, csak miután kijöttünk, kezdett el pityeregni.
Ott, akkor megrémisztett, ahogy a szülőkkel és gyerekekkel teli teremben többször is elhangzott, sőt mutatták is: "kis lakat a szánkra!" Pedig tudom, hogy mire számíthatok. Sőt, mondok én a gyerekeimnek különbeket is... .
Napokig hallgattam, hogy Abu csak akkor megy a következő ovisuliba, ha én is ott leszek vele, és hogy nagyon félelmetes volt az emelet. Megbeszéltük, hogy semmit nem kell most eldönteni, meglátjuk, mi lesz majd akkor, ha eljön ez a következő alkalom. Készültünk rá, megcsináltuk a házi feladatot (sicc!), tolltartókba színes ceruzákat vettünk és feliratoztuk, és ahogy közeledett a mai nap, már nem volt kérdés, hogy ki melyik teremben lesz.
Mikor megérkeztünk, kiderült, hogy az emeleti, utolsó teremben lesznek. Ráadásul hiába próbáltam Babura hatni, hogy mint a komoly, védelmező férfi, nyújtson biztonságot a lánytesónak, ő az egyik ovis haverjával akart ülni. Reménykedtem, hogy többen is ülhetnek egymás mellett - első alkalommal így volt, - próbáltam odahatni, hogy a másik oldalán hadd üljön Abu, de a férfibüszkeség nem engedte. Végül megbeszélte Abu egy kislánnyal, hogy az egyik "oldala" még szabad, hadd üljön mellette, de a terembe érve csak két személyes padokat láttam, kezdett összeomlani bennem minden, előre sajnáltam Abut, akit már oda is terelt az egyik tanító néni egyedül egy padba. Ekkor szólalt meg mellettem egy kisfiú, Abu és Babu ovis asztaltársa, hogy szia, Abu, és integetett is neki. Ő is egyedül ült, gyorsan megkérdeztem, hogy mellé ülhet-e Abu, és a csaj már jött is boldogan. Bár ez is rejtett néni kockázatot magában, hiszen az oviban ha nem egymás párjai, akkor azonos nemű párokat alakítanak az óvónők, de utóbb kiderült, minden a legnagyobb rendben volt. Még az is, hogy kerek 60 perces foglalkozást tartottak az 5-6 éveseknek este fél 5-től, és az is, hogy többször elhangzott a "kis lakat a szánkra" rendreutasítás.
Hazaérve egy nyolcoldalas A/4-es papírköteggel ült le Babu, másfél oldalnyi feladatot már az ovisuliban megoldottak, a többit az este folyamán egytől egyig megcsinálta. Nemcsak a házi feladatokat, hanem az összeset. Abu néhányszor beleszólt, de inkább a logopédiai foglalkozásokon kapott feladatokat kérte, hogy gyakoroljam vele, miközben Babu feladatait felolvasom ill. ellenőrzöm, valamint megpróbáljuk mindhárom gyermek vacsoráztatását és fürdését levezényelni.
Tanulság? Az bizony nincs. Talán csak annyi, hogy olyan jó lenne, ha sikerülne az elvek mentén, a helyesnek ítélt dolgok mentén dönteni és cselekedni, mert akkor annyi, de annyi konfliktus elkerülhető lenne! Ráértek volna kilenc hónap múlva szembesülni a "kis lakat a számra" rideg valóságával. Mert közben én, mint szülő, abban a bizonyos másik teremben becsülettel végighallgattam a szakember előadását az iskolaérettségről, és bizony Abu is, Babu is már most is maradéktalanul iskolaérett. Csak az iskola nem elég érett ilyen fantasztikus gyerekek, mint Abu és Babu befogadására. És talán a hátralévő kilenc hónap is kevés lesz rá, hogy ha már az iskolát nem tudom megváltoztatni, Abut és Babut megerősítsem: ott bizony keményen le fogják törni, be fogják törni őket, mert a "kis lakat a számra" kedves semmiség ahhoz képest, amiben majd napról napra részük lesz.
Szólj hozzá!
2015.11.11. 22:43
Gyűlölet 2.
Van egy - mint utóbb kiderült - kóbor kutya, ide költözött Abu és Babu barátjáékhoz. Nagyon megszerették a gyerekek. Történt, hogy óvodából hazajövet velünk tartott a kutya, és mivel korábban már összeismertettük Szinusszal, a macskánkkal és Cirmossal, a hozzánk költözni szeretne kismacskával, akit Szinusz befogadott, így mi sem zavartuk el, szóval, beengedtük. Újabb kutya-macska ismerkedés kezdődött, türelmem sem volt, kedvem sem megvárni, míg eldöntöm, kit féltsek jobban - Szinuszt, akit sose láttam még ilyen vadnak és magabiztosnak, de mégiscsak macska, vagy a kutyát, akin látszott, hogy határozott fellépése csak fél méternél nagyobb távolságra jellemző, így Babu segítségével kicsaltuk kapun kívülre. Hármaska felmászott a kerítésre, panaszkodott, hogy engedjem be a kutyán, a kutya meg nem tágított, nyüszögött, hogy szeretne visszajönni.
Ekkor történt, hogy a szomszéd néni, kb. 10 m-ről, a háza elől elkezdett kiabálni a mi kapunk előtt álló kutyára:
- Nem mész innen! Nem mész innen! Takarodj innen!
Jeleztem, hogy ismerjük a kutyát (tudta, hiszen előző nap is csodálkozva kérdezte, hogy kutyánk lesz-e, amikor az udvarunkon a macskával barátkozott a kutya). Szóltam, hogy itt lakik nem messze. Erre ő:
- Nem mész innen! Nem mész innen! Takarodj haza!
Hallotta, hiszen hallhatta, ahogy a gyerekekkel kicsaltuk a kutyát - nem ordibáltunk, nem kiabáltuk, csak kiszaladt Babu a járdára és hívta a kutyát. Éles kontraszt volt ez számomra, gyorsan be akartam menekíteni a gyerekeket a házba. Hármaska álmos volt, ahogy kezdtem behívni, és segítettem leszállni neki a kerítésről, keserves sírásba kezdett. Nem értettem, aztán csillapodott a sírása, közben mondta:
- Azt mondta nekem ... néni, hogy takarodjak innen!
Abu és Babu is vigasztalták, hogy nem neki, hanem a kutyának mondta ... néni, de nem segített.
A történetnek azonban itt még nem lett vége. Jót aludt Hármaska, még nem ébredt fel, amikor jött a kisbarát a kutyával, hogy sétáltassák együtt. A kutya közben új otthonába ment, így ahogy felébredt Hármaska, mentünk is a kutyáért, aztán felváltva pórázon vezették a kutyát - ekkor haladtunk el a szomszéd ... néni háza előtt, aki megszólított (más témában), Abu pedig egyfolytában rángatta a kezemet:
- Anya, mondd el! Anya, mondd el!
Tudtam, hogy mire gondol, de csak annyit mondtam, hogy most nem. Ahogy befejeztük a beszélgetést, Babu is odakiabált nekem:
- Anya, miért nem mondtad el?
És én a majdnem hat éveseimnek csak ennyit tudtam mondani:
- Tudjátok, nem illik az ilyet elmondani.
Aznap még egyszer keserűen mesélte Hármaska, hogy azt mondta neki ... néni, hogy takarodjon be.
Én pedig nem tudom, sikerült-e a mások által okozott lelki sebekre gyógyírt adni a gyermekeimnek, csak remélni tudom, hogy egyre jobban fogok tudni reagálni hasonló helyzetekben, mert most elégtelenre vizsgáztam... .
Szólj hozzá!
2015.11.11. 22:18
Gyűlölet 1.
Szinte mindig biciklivel jövünk haza az óvodából, legtöbbször ugyanazon az útvonalon. Heti többször találkozunk egy asszonnyal, mindig illedelmesen előre köszönünk neki, a gyerekek is. Nincs túl nagy tapasztalatom illegális kereskedelem terén, de nagy valószínűség szerint valami ilyesmit folytat, legábbis nagyon sokszor ilyen-olyan-amolyan emberek jönnek hozzá, a kapuban beszélgetnek, csomagok cserélnek gazdát - feltűnt az elmúlt időben. Mindegy is, most épp egyedül jött ki a kapuba, láttuk, Babunak megengedtem, hogy a járdán biciklizzen, és 10 m-re előre menjen (biztonságos, így szoktuk azon a szakaszon), mi is jövünk, köszönnénk, de a "kedves" asszony gyűlölettel teli szavát hallom, ahogy kiabál Babu után:
- Nem szabad ilyen gyorsan menni, hova rohansz, fiacskám?!
Állítólag Babu nem hallotta. (Később megbeszéltem velük, hogy ezért is követelek tőlük több figyelmet, hogy megóvjam őket a hasonló esetektől, ekkor derült ki, hogy Babu meg sem hallotta, ennek örülök). Nem ment gyorsan. Előre látták egymást az asszonnyal. Nem akart kijönni a kapun kívülre az asszony. Soha köszönésen kívül nem váltottunk még szót. Mindig előre köszönünk.
Semmi nem történt. Egy asszony beszélt, mert szokott, és mert ez neki jó. Máskor is, más is így tesz.
Semmi nem történt, köszöntem, mentünk tovább, legközelebb is köszönni fogok/fogunk.
Tanulság: Attól, hogy én korrekten, rendesen stb. viselkedek másokkkal, még nem várhatom el, hogy mások is ezt tegyék velem, és ne a gyerekemen vezessék le a feszültséget.
Szólj hozzá!
2015.11.11. 21:51
Széllel szemben?
Széllel szemben? Árral szemben? Lehet? Nem lehet?
Tudom, megváltoztam. És tudom, ahhoz, hogy minden rendben legyen, ezt a megváltozást nem csupán tudatosítanom kell magamban, és eszerint hitelesen élni, hanem megfelelően kell közvetítenem a környezetem felé. Teszem is. Növesztem a kérgeket a szívem köré, ahol kell. Szép lassan elengedek, amit el kell. Figyelembe veszem a korlátaimat, az erőmet, a lehetőségeimet, az érzelmeimet, és mindezek mellett az eszemmel is döntök. Ahogy az erőmből telik, pontosan, észszerűen, helyzethez alkalmazkodva, a beszélgetőpartnert figyelembe véve kommunikálok. De mindehhez kevés vagyok. Gyengék a képességeim, kevés az erőm és az ismeretem. Legalábbis az eredmény újra és újra ezt mutatja.
Nem tudom, mi van a körülöttem lévő emberekkel. Pontosabban, tudom, csak olyan nehéz ésszel is elfogadni, érzelmekkel pedig lehetetlen. Depressziósak, vagy ha nem, mániákus depressziósak. Önzőek. Ingadozik a hangulatuk (depressziósoké egy szűk tartományban, a mániákusoké totál kiszámíthatatlanul.) Tele vannak gyűlölettel. Ezt a romboló (ölető!!!) érzést a tőlük gyengébbnek, tőlük kisebbnek vélt embereken minden lehetséges alkalommal kiélik.Kegyetlenek. Vagy csak egyszerűen nem is ismernek más életmódot. Magányosak. Mert a gyűlölet, a kegyetlenség mindenkitől elválasztja őket. Tudom, hogy hogy jutottunk ide. Több mentséget tudok sorolni tetteikért, szavaikért, mint ők maguk tudnának. De a mentségek nem változtatnak a tényen, hogy ahelyett, hogy törekednének a jóra, az előbbre vivőre, az építésre, a szeretetre, - ehelyett igyekeznek lehúzni, depressziójukba rántani mindent és mindenkit.
Más beszédmódra van szükség. Más életmódra van szükség. Akinek van füle, hallja. Akinek most nincs, majd hallja akkor, amikor lesz, amikor itt lesz az ideje.
Már nem engedek ebből az új beszédmódból és életmódból. Megváltoztam. Már nem érdekel, hogy széllel szemben, árral szemben lehet vagy nem lehet. Nem tehetek mást, mint teszem a mást, mondom a mást, azt, ami mostanában egyáltalán nem érthető és ami egyáltalán nem élhető, nem járható út. Nekem "csak" három mentségem van: Abu, Babu és Hármaska.
A mindezek hátterében lévő történeteket pedig megírom - nemcsak fejben, hanem itt is. Mert tudom, hogy akinek van füle, hallja.
Szólj hozzá!
2015.11.09. 19:28
Hármaska sziporkázik
Címkék: gyerekszáj
Alig 1 hónap múlva ünnepeljük Hármaska 3. születésnapját.
Ma délelőtt, amíg a tesók oviban voltak, jól haladtunk mindenféle rendezéssel, néha beszélgettünk, amúgy mindenki végezte a maga dolgát. Jó ideje kiszámítható a szervezete, általában naponta egy széklete van. Ugyanakkor ő az a gyermek, akinek a többiektől eltérően meg tudja fogni a hasát a rizs mellett a banán, a krumpli, a sárgarépa is. Ma szinte harmadnapra "sikerült" a "termés, mikor végzett, együtt érzően megkérdeztem tőle:
Én: - Megkönnyebbültél?
Ő: - Nem, nem ültem le a kakával!
Elmagyaráztam neki, de nehéz volt komolynak maradnom... .
Alig telt bele pár perc, újra jót mosolyogtam. Német nyelvű kis mesekönyveket adtam neki, hadd lapozgassa. Tetszett neki, kérdi:
- Elolvasod?
Én: - Majd apa hazajön, és lefordítja neked.
Ő megfordítja a könyvecskét, fejjel lefelé tartja, mutatja: - Anya, így?
Újra magyarázatokba kezdtem, és újra nehéz volt komolynak maradnom.