Fogalmam sincs, hol olvastam, és ezért annak sem tudok utánanézni, hogy pontosan hány éves kort írnak, de tény, hogy a gyerekek nagyon sokáig kézzel is tapasztalnak mindent. Azaz ebben az értelemben kezesek.
Hármaska rendszeresen kérdezi:
- Anya, megnézhetem?
Amikor megmutatom neki, megkérdezi:
- Anya, megnézhetem a kezemmel?
Igen, ebben az értelemben Abu és Babu is kezesek. Szeretik megfogni, amit csak lehet, és nemcsak megsimogatni, hanem ütni is. Mert kezesek. És nem úgy, ahogyan a társadalom várná tőlük. Nem engedelmesek. Nem lehet őket a felnőttek kénye-kedve szerint ide-oda tenni, erre-arra rávenni. Nyilván, mert gyerekek és mert emberek. Nagyon sajnálom azokat a gyerekeket, akikre folyton rászólnak, hogy kézzel ne nyúljanak semmihez. És ugyanúgy sajnálom azokat az embereket, akiktől mindenki, aki úgy gondolja, hogy fölötte áll, feltétel nélküli engedelmességet vár el. Nálunk szabad kezesnek lenni - mindent kézzel is megvizsgálni, ami nem veszélyes. És szabad nem kezesnek lenni - azaz nem engedelmeskedni, mert lehet, hogy nem jogos az elvárás, mert lehet kompromisszumot kötni, mert lehet, hogy nem volt jól kommunikálva az elvárás, mert lehet, mert lehet :-).
2015.12.05. 20:46
Kezesség
Címkék: gyereknevelés gyerekszáj
Szólj hozzá!
2015.12.05. 20:32
A gyűlöletről
Azt hiszem, megint megértettem valamit a gyűlölet természetéről, és rájöttem, hogy mennyit változtam az elmúlt években.
Valahol olvastam egy rövid, szemléletes megjegyzést: nagyon találó a magyar nyelv, mert a gyűlölet öl, ölet, míg a szeretet etet. Két hangsúly is van ebben, egyrészt a gyűlölet öli azt is, aki gyűlöl, és azt is, akit gyűlöl, másrészt a szeretet sokkal egyszerűbb - csak egy irányba figyel: etet. Az más kérdés, hogy ezáltal önmagát is eteti, táplálja, de ez következmény, ezért nem kell megdolgozni, ez pozitív hozadék. A gyűlöletnek nemcsak pozitív hozadéka nincs, hanem mindkét irányban testi és lelki értelemben is sok munkával és sok romboló következménnyel jár.
Belemagyarázásnak is tűnhet mindez, de nekem most fontos, mert felismertem, hogy szeretek élni, szeretek szeretni, jó szeretni, és ha szeretek, akkor a lényegre tekintek, és akkor a lényegtelen dolgok maguktól elhullanak, megoldódnak, hangsúlyukat és erejüket vesztik.
Nagyon sokszor tapasztaltam a gyűlöletet. Éreztem, ahogyan megbénít, elveszi minden erőmet, hibássá teszi a cselekedeteimet, lehúz, sötétté tesz mindent, hibát és hibást kerestet velem, értéktelenné, érzéketlenné tesz (engem is és mindent). Amióta a gyűlöletre nem a viszont-gyűlölet a válaszom, amióta megtapasztaltam a szeretetet, amióta sejtek valamit Krisztus szeretetéből, azóta rájöttem: nincs hatalma felettem a gyűlöletnek. Sokkal inkább van erőm csendben maradni. Sőt, bár van fülem felismerni nemcsak a rám zúduló, hanem a mindenütt jelenlévő agressziót, verbális erőszakot, mégis szinte természetes, hogy nem veszek revansot, nem szólok be, nem tervelek bosszút, nem merülök el az önsajnálatban, nem vádolom az adott embert. Ez nem az én érdemem, ez a szeretet természetes következménye.
Talán sajnálom, vagy szánom azokat az embereket, akiknek lételeme a gyűlölet, de a sajnálat és a szánalom helyett inkább arra nézek, hogy mit tudok kezdeni az adott helyzettel. Olykor kemény dolog a szeretet, mert nem hiszek abban, hogy én meg tudok változtatni egy másik embert, de abban igen, hogy isten meg tudja változtatni, meg tudja gyógyítani. De addig is újra és újra szembesülök a gyűlölettel.
Azt látom, hogy a gyerekeimnek is nagyon jó "fülük" van, és hozzá erejük is - tiltakoznak az erőszak ellen, rosszul érzik magukat a rájuk nehezedő gyűlölet nyomása alatt. Megvédeni nem tudom őket, nemcsak azért, mert ők hárman vannak, én pedig egyedül, és nem lehetek mindig mindhármójuk mellett. De ha - a képnél maradva - szeretettel etetem őket, akkor minden reménységem megvan arra nézve, hogy nem lesznek a gyűlölet cselekvői és/vagy áldozatai.
Szólj hozzá!
2015.12.03. 19:30
Elégedetlenség
Azt hiszem, elégedetlen vagyok. Vagy mégsem? Vagy mégis? Merthogy elegem van. Szóval, nem elégtelen vagyok, hanem épp ellenkezőleg, elég vagyok, és ebből elegem van, tehát elégedetlen vagyok :-).
Elegem van, hogy sosem kapcsolhatok ki. Most is arra figyelek, hogy mikor kell közbelépni, ki mit csinál, hány óra van, mikor kell a következő feladatomba belekezdeni.
Elegem van, mert mindig meg kell oldanom valamilyen problémát.
Elegem van, mert mindig észnél kell lennem, és gyorsan cselekednem, vagy gyorsan hátralépni, nem kimondani, amit pedig olyan jól esne... .
Elegem van, mert nem hibázhatok, mert ha hibázok, azzal sok "fontos" embernek nehezítem az életét.
Elegem van, mert más hibázhat, és emiatt folyton változnak a dolgok.
Elegem van, mert elvárják, hogy én alkalmazkodjak, és elvárják, hogy hozzám ne kelljen alkalmazkodni.
Elegem van, mert mindig mindenhova pontosan kell odaérnem, úgy, hogy mindhárom gyerek megfelelő öltözékben, megfelelő felszereléssel, minél kevesebb problémázással induljon el, más viszont késhet, kezdődhet minden késve.
Elegem van, mert kedvesen, érthetően, világosan, korrektül, pontosan szólok a másik emberhez, tiszteletben tartva az érzéseit, ő mégis válaszolhat lekezelően, mellébeszélve, köntörfalazva. Ráadásul félreért és mögöttes szándékot keres, ami nincs, de ő megtalálni véli.
Elegem van, mert bármennyire is mást jelez a kisugárzásom, bármennyire vagyok határozott, sokszor képzelnek a homlokomra egy táblácskát az emberek "Rajtam levezetheti a feszültségét!" vagy "Kedvére adhat tanácsot nekem!" felirattal, és újra és újra összpontosítanom kell, hogy a lehető legjobban hárítsam ezeket a beszólásokat, tanácsokat.
Elegem van, mert a fő életérzésem az "újratervezés". Akármennyire gondolom át a teendőket, akármennyire hangolom össze a dolgokat, figyelembe véve és szintén belekalkulálva a kiszámíthatatlan, változó tényezőket, mindig, átlagosan 2-3 óránként újra kell terveznem.
Elegem van, mert a másik fő életérzésem a "befejezetlenség" érzése. Soha semmit nem tudok befejezni. Olyan ételeket, amikre nagyon oda kell figyelni, hogy nehogy odaégjen, már nem is készítek egyedül. De egy hogy reggeltől estig a tudatom egy eldugott sarkában kell tartani valamit, amit elkezdtem, és még aznap be kell fejeznem, mert különben tönkremegy/megromlik, és csak késő este, és akkor is csak két részletben tudom befejezni, ebből már nagyon elegem van.
Elegem van, mert a testem nem az enyém. Nemcsak azért, mert Abu, Babu és Hármaska minden feszültségét rajtam éli ki - bújhat, húzhat, mászhat stb., -hanem mert a testemnek, függetlenül attól, milyen állapotban van, mindig a teendőket kell szolgálnia. Ráadásul gondoskodni is csak akkor tudok róla, ha mindent úgy tervezek át és újra, hogy sikerüljön.
Elegem van, mert újabb és újabb rutinokra teszek szert, például a ledobott szennyes ruhának tisztán, hajtogatva a szekrénybe jutásáig történő cselekménysor bármilyen variációban, tökéletesen megvalósul gondolkodás nélkül, de az élet számtalan más területén is profi lettem elismerés és értékelhető eredmény nélkül. Sőt, a környezetem többet vár el tőlem.
Elegem van, mert minden játék minden apró alkatrészéről tudnom kell, hogy hová való, hova tartozik. Ugyanúgy, számtalan számomra lényegtelen dologról tudnom kell, hol van, mikor van, mi a teendő vele stb. .
Elegem van, mert nem vagyok elég jó. Senkinek, semmiben. Legalábbis ezt érzékeltetik velem. Pedig már vagyok annyira rutinos, hogy egyszer egy nap életben tartom Abut, Babut és Hármaskát - kapnak enni, fizikailag biztonságban tartom őket, érzelmileg is, - de nem engedek be senkit a kapun, kikapcsolom a számítógépet és a telefont, és ez nekem elég lesz, elég jó lesz. Utána egy hét kell majd, hogy helyreálljon a régi rend, de elégedett leszek, mert elegem van az elégedetlenségből. Hogy mikor, még nem tudom, de megajándékozom ezzel magam.
Szólj hozzá!
2015.12.03. 19:05
Frizura
Címkék: haj
Körülbelül másfél éve, amióta óvodába jár, készítek Abunak frizurákat, hetente legalább öt hajfonást. Néha, ha szabadnap van, két napig is tart egy frizura, de óvodába és vasárnapra minden reggel új készül. Sajnálom, hogy nem készítettem külön fényképalbumot, sokszor egy-egy remekül sikerült frizurát nincs is időm lefotózni, annyira sűrű a nap, de mostanra egyre gyakrabban kell Abu ötletei alapján készíteni az aznapi fejdíszt. Sikerült már a kérésére előnyös, szép szívet, hegyes macskafüleket, Harisnyás Pippi fonatot, ma pedig Mikulássapkát készíteni. Mindezt úgy, hogy a fő cél, hogy ne hulljon a szemébe a haja és ne legyen rendetlen; és úgy, hogy erre az időre valamiféle amorf polippá alakulok - egyfolytában mozog, forog, halad, vizet kell tölteni valamelyik fiúnak, meg kell oldani valamilyen nagyon fontos problémát kézzel-lábbal-szívvel-szájjal..., legfőképp ésszel... . Tulajdonképp arról híres az óvodában, hogy mindig "különleges" frizurája van. Én pedig lassan célul tűztem ki, hogy még fél évig, az óvoda végéig folytatom ezt a "szokást". Én, aki híres vagyok "kézügyetlenségemről", "kreativitástalanságomról" :-), most minden nap újabb kihívással nézek szembe, és remélem, hogy ezzel is szebbé teszem Abu és a környezete életét :-).
Hableány frizura:
Az egyik utolsó, még le nem fagyott krizantén Abu kérésére:
Szólj hozzá!
2015.12.03. 18:49
Mégis betegség
Címkék: betegség
Mindhárom gyermek az elmúlt másfél hétben egyszer délután lázas volt, és egyszer (Babu kétszer) hányt, ekkor hasfájásra és fejfájásra panaszkodtak. Hármaska kezdte, ő pénteken hányt, utána kedd délután volt lázas, a nagyok viszont először voltak lázasak, rá 7 ill. 6 nappal hánytak. Amikor Balázskám következő pénteken hányt (ő szombaton volt előtte lázas), délután a helyettes orvossal konzultáltunk, aki azt mondta, hogy ha nincs más tünete, akkor gyomorrontás. Bár én láttam összefüggést, de mivel tesókról van szó, akár valóban lehetett volna gyomorrontás. Aztán a héten sorra dőltek ki a gyerekek az oviban, délelőtt, délután hívni kellett a szülőket a lázas/hányó gyerek miatt. Kiderült, hogy már a múlt héten voltak megbetegedések, ill. volt, akit jobban megviselt, ill. akinél hasmenéssel is járt ez a betegség. De eddig nevet még nem találtunk rá, akiről hallottunk, "nem ivott eleget a gyerek", vagy "valamilyen vírus" volt az orvos reakciója.
Nagyon elgondolkodtam, hiszen fogalmam sincs, mikor, meddig fertőző, és addig rendben is van, hogy jó az immunrendszerük, és Abu, Babu és Hármaska ilyen könnyen átesik rajta, de kisebb gyerekekkel és idősekkel is találkoztunk ezidő alatt, és komoly felelősség közösségbe vinni a "beteg" gyereket. Másra nem tudtam bízni őket, de amikor lázasak voltak ill. amikor hánytak, aznap ill. abban az időszakban nem is mentünk sehova, viszont mind a lázas délután mind a hányás másnapján (Abu kedd délután produkálta, ezzel téve teljessé a sormintát) találkoztak másokkal. Ésszel tudom, hogy helyesen döntöttem, hiszen orvostól sem kaptam "használható" útmutatást, ráadásul sok helyen három napnál tovább tartó lázasodás ill. kiszáradás-gyanú esetén szokták orvoshoz vinni egyáltalán a gyereket, de mégis jó lenne, ha hasonló esetekben megnevezhető, besorolható lenne egy ilyen megbetegedés, hiszen akkor nemcsak a lefolyásáról, hanem a fertőzősségéről, veszélyességéről is tudhatnánk valamit... .
A három napos lázról is csak véletlenül hallottam, azon nem estünk át, de a kéz-láb-száj víruson igen, és biztonságot adott, hogy sejtettük már az elején, mi ez, és tudhattuk, mire számíthatunk.
Szólj hozzá!
2015.12.01. 14:07
Félreértés
Címkék: gyereknevelés
Abu hamarosan hat éves lesz. Érzelmileg rendkívül intelligens szerintem.
Nagy szélben jöttünk haza délben az óvodából, szokásos módon hazaúton a tócsákba is szabad belemenniük, csak arra kell vigyázniuk, hogy másokat össze ne sározzanak. Hármaska futóbiciklivel jött értük, ő is tócsázhatott. Most egy hatalmas, mély "tenger" kifogott rajta, picit vizes is lett a lába, nem is kellett kérni, magától beült volna a gyerekülésbe, csakhogy ezt az út kellős közepén tette. Közben Abu rosszkedvű volt, és meg is szólalt, hogy bárcsak ő mehetne futóbiciklivel.
Ezért értettem őt félre pár másodperc múlva. Messze ugyanis feltűnt egy autó. Sürgettem Hármaskát, hogy akadályozzuk a forgalmat, gyorsan jöjjön. Abu ledobta a biciklijét, rohant a futóbiciklit letolni az út szélére. Én ráordítottam:
- Akkor a biciklidet itt hagyjuk, vigye, aki csak akarja!
Sírva mondta, hogy ő csak segíteni akart. Közben az autó is letért egy kisutcába.
Bocsánatot kértem tőle, azonnal rájöttem, hogy félreértettem, de a feszültség már könnyek formájában ömlött belőle.
Babuval sem volt könnyű a hazaút. Ő szó szerint értette, hogy minden tócsába belemehet, és össze-vissza szlalomozott. Nagyon megsértődött, amikor mérgesen kértem, hogy az út jobb oldalán haladjon. Haragudott rám, mert az ő olvasatában én nem tartottam be az ígéretemet. Itthon aztán megengedte, hogy bocsánatot kérjek tőle, és elmagyarázzam, hogy féltettem őt, mert anélkül váltott hirtelen irányt, hogy hátra nézett volna, és ez veszélyes. Megígértem, hogy legközelebb pontosabban fogalmazok, és legközelebb az út jobb oldalán lévő tócsákba mehet bele.
Természetesen tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy aki nem ismer, nem lát közlekedni a gyerekeimmel, az könnyen tart felelőtlen szülőnek. Mert egy gyereknek nem szabad belemennie a tócsákba. Nem. Mert gyerek. Szerintük. Szerintem pedig picit irigylik is a gyerekeimet, hiszen az én óvó szemeim biztonságában élhetik ki természetes vágyaikat, miközben figyelek arra is, hogy nehogy megfázzanak, és közben szót is fogadnak nekem, a nagyobb vagy sárosabb tócsákat első kérésemre kikerülik, ráadásul a koncentrációjuk, egyensúlyérzékük, figyelmük nagyon sokat fejlődik.
Szólj hozzá!
2015.12.01. 13:45
Szu
Címkék: gyereknevelés
Vannak pillanatok, amikor reménykedem, hogy a lehető legtöbbet kapnak a gyerekeim ahhoz, hogy minden értelemben jól fejlődjenek. Ezek a pillanatok egyúttal elbizonytalanítanak, mert sokkal többet is tehetnék... .
Ilyen apró pillanat volt, amikor Abu és Babu már benn volt a házban, Hármaska még kinn a nagy szélben, én pedig megpróbáltam a legtöbbet kihozni az időmből és erőmből. Tudtam, hamarosan mind bemegyünk, meg kell rakni a tüzet (valahogy a cserépkályha melegéről nem tudok lemondani), kezdődik a délután három érzelmekkel teli gyerekkel, és megláttam azt a fát, ami nem fért be a kályhába. Gyorsan baltát elő, szétvágtam. De Hármaska még macskázik, focizik, futóbiciklizik, a gyújtóst is összepakoltam, udvaron is elpakoltam, ne álljak tétlenül, ha már elővettem a baltát, ott az a hatalmas szuvas farönk, lássuk, mit tudok vele kezdeni. Nehezen félbevágom, oké, megy ez, tovább! Egy kis zöld fázós hernyó kipottyan, Hármaskának odaad. Nagyobb részt is félbevágom, az egészséges részen előbukkan egy hatalmas lukból kilógó szu. No, itt már nem kellett hívogatni, csalogatni Hármaskát, elég volt annyit mondani, mutassuk meg a tesóknak, mindenki vizsgálgatta, kérdeztek, csodálkoztak, Hármaska kiürült uzsonnás dobozába pakolták a hernyó mellé, végül a kérésemre kiadták az udvari macskáknak. Állítólag az egyik megette.
Számtalan kérdésem van. Nem kellene fával fűtenünk, nyugodtan fűthetünk csak gázzal. Elpazaroltam egy csomó időt. A gyerekeknek nem illik mindenféle bogarakhoz-lárvákhoz stb. nyúlkálni. Meg is fázhatnak közben. De valahogy nincs lelkifurdalásom, már többet láttak, tapasztaltak, mint sok jobban nevelt kortársuk.
Szólj hozzá!
2015.12.01. 13:13
Töredék
Délben várjuk, hogy kiengedjék Abut és Babut a csoportszobából, jön a folyosón egy négyéves kislány, amikor az ajtóhoz ér, megszólítjuk Hármaskával:
- Szia, L., mikor születik meg a kistesód?
- Majd februárban.
- Ide jössz?
- Igen, azért jöttem, hogy szóljak D. néninek, hogy jöjjön segíteni szétpakolni a (és ezt nem értettem, szerintem kiságyakat).
Kilép Á. óvónéni, a kislányra néz:
- Hát te mit keresel itt?
- Öööö Dia néni.
- Nincs itt, a harmadik csoportban van.
Kislány tanácstalanul visszaszalad, én valami erős, de buta ösztöntől vezérelve mondom (sosem értem, miért nem tudom befogni a számat):
- Ó, pedig nekem világosan elmondta, azért jött, hogy szóljon D. néninek, hogy jöjjön segíteni szétpakolni.
Azt hiszem, nagyon sajnálom, hogy mindenki ennyire belefáradt mindenbe. Mindenesetre ma is tanultam valamit.
Szólj hozzá!
2015.12.05. 20:46
Kezesség
Címkék: gyereknevelés gyerekszáj
Szólj hozzá!
2015.12.05. 20:32
A gyűlöletről
Azt hiszem, megint megértettem valamit a gyűlölet természetéről, és rájöttem, hogy mennyit változtam az elmúlt években.
Valahol olvastam egy rövid, szemléletes megjegyzést: nagyon találó a magyar nyelv, mert a gyűlölet öl, ölet, míg a szeretet etet. Két hangsúly is van ebben, egyrészt a gyűlölet öli azt is, aki gyűlöl, és azt is, akit gyűlöl, másrészt a szeretet sokkal egyszerűbb - csak egy irányba figyel: etet. Az más kérdés, hogy ezáltal önmagát is eteti, táplálja, de ez következmény, ezért nem kell megdolgozni, ez pozitív hozadék. A gyűlöletnek nemcsak pozitív hozadéka nincs, hanem mindkét irányban testi és lelki értelemben is sok munkával és sok romboló következménnyel jár.
Belemagyarázásnak is tűnhet mindez, de nekem most fontos, mert felismertem, hogy szeretek élni, szeretek szeretni, jó szeretni, és ha szeretek, akkor a lényegre tekintek, és akkor a lényegtelen dolgok maguktól elhullanak, megoldódnak, hangsúlyukat és erejüket vesztik.
Nagyon sokszor tapasztaltam a gyűlöletet. Éreztem, ahogyan megbénít, elveszi minden erőmet, hibássá teszi a cselekedeteimet, lehúz, sötétté tesz mindent, hibát és hibást kerestet velem, értéktelenné, érzéketlenné tesz (engem is és mindent). Amióta a gyűlöletre nem a viszont-gyűlölet a válaszom, amióta megtapasztaltam a szeretetet, amióta sejtek valamit Krisztus szeretetéből, azóta rájöttem: nincs hatalma felettem a gyűlöletnek. Sokkal inkább van erőm csendben maradni. Sőt, bár van fülem felismerni nemcsak a rám zúduló, hanem a mindenütt jelenlévő agressziót, verbális erőszakot, mégis szinte természetes, hogy nem veszek revansot, nem szólok be, nem tervelek bosszút, nem merülök el az önsajnálatban, nem vádolom az adott embert. Ez nem az én érdemem, ez a szeretet természetes következménye.
Talán sajnálom, vagy szánom azokat az embereket, akiknek lételeme a gyűlölet, de a sajnálat és a szánalom helyett inkább arra nézek, hogy mit tudok kezdeni az adott helyzettel. Olykor kemény dolog a szeretet, mert nem hiszek abban, hogy én meg tudok változtatni egy másik embert, de abban igen, hogy isten meg tudja változtatni, meg tudja gyógyítani. De addig is újra és újra szembesülök a gyűlölettel.
Azt látom, hogy a gyerekeimnek is nagyon jó "fülük" van, és hozzá erejük is - tiltakoznak az erőszak ellen, rosszul érzik magukat a rájuk nehezedő gyűlölet nyomása alatt. Megvédeni nem tudom őket, nemcsak azért, mert ők hárman vannak, én pedig egyedül, és nem lehetek mindig mindhármójuk mellett. De ha - a képnél maradva - szeretettel etetem őket, akkor minden reménységem megvan arra nézve, hogy nem lesznek a gyűlölet cselekvői és/vagy áldozatai.
Szólj hozzá!
2015.12.03. 19:30
Elégedetlenség
Azt hiszem, elégedetlen vagyok. Vagy mégsem? Vagy mégis? Merthogy elegem van. Szóval, nem elégtelen vagyok, hanem épp ellenkezőleg, elég vagyok, és ebből elegem van, tehát elégedetlen vagyok :-).
Elegem van, hogy sosem kapcsolhatok ki. Most is arra figyelek, hogy mikor kell közbelépni, ki mit csinál, hány óra van, mikor kell a következő feladatomba belekezdeni.
Elegem van, mert mindig meg kell oldanom valamilyen problémát.
Elegem van, mert mindig észnél kell lennem, és gyorsan cselekednem, vagy gyorsan hátralépni, nem kimondani, amit pedig olyan jól esne... .
Elegem van, mert nem hibázhatok, mert ha hibázok, azzal sok "fontos" embernek nehezítem az életét.
Elegem van, mert más hibázhat, és emiatt folyton változnak a dolgok.
Elegem van, mert elvárják, hogy én alkalmazkodjak, és elvárják, hogy hozzám ne kelljen alkalmazkodni.
Elegem van, mert mindig mindenhova pontosan kell odaérnem, úgy, hogy mindhárom gyerek megfelelő öltözékben, megfelelő felszereléssel, minél kevesebb problémázással induljon el, más viszont késhet, kezdődhet minden késve.
Elegem van, mert kedvesen, érthetően, világosan, korrektül, pontosan szólok a másik emberhez, tiszteletben tartva az érzéseit, ő mégis válaszolhat lekezelően, mellébeszélve, köntörfalazva. Ráadásul félreért és mögöttes szándékot keres, ami nincs, de ő megtalálni véli.
Elegem van, mert bármennyire is mást jelez a kisugárzásom, bármennyire vagyok határozott, sokszor képzelnek a homlokomra egy táblácskát az emberek "Rajtam levezetheti a feszültségét!" vagy "Kedvére adhat tanácsot nekem!" felirattal, és újra és újra összpontosítanom kell, hogy a lehető legjobban hárítsam ezeket a beszólásokat, tanácsokat.
Elegem van, mert a fő életérzésem az "újratervezés". Akármennyire gondolom át a teendőket, akármennyire hangolom össze a dolgokat, figyelembe véve és szintén belekalkulálva a kiszámíthatatlan, változó tényezőket, mindig, átlagosan 2-3 óránként újra kell terveznem.
Elegem van, mert a másik fő életérzésem a "befejezetlenség" érzése. Soha semmit nem tudok befejezni. Olyan ételeket, amikre nagyon oda kell figyelni, hogy nehogy odaégjen, már nem is készítek egyedül. De egy hogy reggeltől estig a tudatom egy eldugott sarkában kell tartani valamit, amit elkezdtem, és még aznap be kell fejeznem, mert különben tönkremegy/megromlik, és csak késő este, és akkor is csak két részletben tudom befejezni, ebből már nagyon elegem van.
Elegem van, mert a testem nem az enyém. Nemcsak azért, mert Abu, Babu és Hármaska minden feszültségét rajtam éli ki - bújhat, húzhat, mászhat stb., -hanem mert a testemnek, függetlenül attól, milyen állapotban van, mindig a teendőket kell szolgálnia. Ráadásul gondoskodni is csak akkor tudok róla, ha mindent úgy tervezek át és újra, hogy sikerüljön.
Elegem van, mert újabb és újabb rutinokra teszek szert, például a ledobott szennyes ruhának tisztán, hajtogatva a szekrénybe jutásáig történő cselekménysor bármilyen variációban, tökéletesen megvalósul gondolkodás nélkül, de az élet számtalan más területén is profi lettem elismerés és értékelhető eredmény nélkül. Sőt, a környezetem többet vár el tőlem.
Elegem van, mert minden játék minden apró alkatrészéről tudnom kell, hogy hová való, hova tartozik. Ugyanúgy, számtalan számomra lényegtelen dologról tudnom kell, hol van, mikor van, mi a teendő vele stb. .
Elegem van, mert nem vagyok elég jó. Senkinek, semmiben. Legalábbis ezt érzékeltetik velem. Pedig már vagyok annyira rutinos, hogy egyszer egy nap életben tartom Abut, Babut és Hármaskát - kapnak enni, fizikailag biztonságban tartom őket, érzelmileg is, - de nem engedek be senkit a kapun, kikapcsolom a számítógépet és a telefont, és ez nekem elég lesz, elég jó lesz. Utána egy hét kell majd, hogy helyreálljon a régi rend, de elégedett leszek, mert elegem van az elégedetlenségből. Hogy mikor, még nem tudom, de megajándékozom ezzel magam.
Szólj hozzá!
2015.12.03. 19:05
Frizura
Címkék: haj
Körülbelül másfél éve, amióta óvodába jár, készítek Abunak frizurákat, hetente legalább öt hajfonást. Néha, ha szabadnap van, két napig is tart egy frizura, de óvodába és vasárnapra minden reggel új készül. Sajnálom, hogy nem készítettem külön fényképalbumot, sokszor egy-egy remekül sikerült frizurát nincs is időm lefotózni, annyira sűrű a nap, de mostanra egyre gyakrabban kell Abu ötletei alapján készíteni az aznapi fejdíszt. Sikerült már a kérésére előnyös, szép szívet, hegyes macskafüleket, Harisnyás Pippi fonatot, ma pedig Mikulássapkát készíteni. Mindezt úgy, hogy a fő cél, hogy ne hulljon a szemébe a haja és ne legyen rendetlen; és úgy, hogy erre az időre valamiféle amorf polippá alakulok - egyfolytában mozog, forog, halad, vizet kell tölteni valamelyik fiúnak, meg kell oldani valamilyen nagyon fontos problémát kézzel-lábbal-szívvel-szájjal..., legfőképp ésszel... . Tulajdonképp arról híres az óvodában, hogy mindig "különleges" frizurája van. Én pedig lassan célul tűztem ki, hogy még fél évig, az óvoda végéig folytatom ezt a "szokást". Én, aki híres vagyok "kézügyetlenségemről", "kreativitástalanságomról" :-), most minden nap újabb kihívással nézek szembe, és remélem, hogy ezzel is szebbé teszem Abu és a környezete életét :-).
Hableány frizura:
Az egyik utolsó, még le nem fagyott krizantén Abu kérésére:
Szólj hozzá!
2015.12.03. 18:49
Mégis betegség
Címkék: betegség
Mindhárom gyermek az elmúlt másfél hétben egyszer délután lázas volt, és egyszer (Babu kétszer) hányt, ekkor hasfájásra és fejfájásra panaszkodtak. Hármaska kezdte, ő pénteken hányt, utána kedd délután volt lázas, a nagyok viszont először voltak lázasak, rá 7 ill. 6 nappal hánytak. Amikor Balázskám következő pénteken hányt (ő szombaton volt előtte lázas), délután a helyettes orvossal konzultáltunk, aki azt mondta, hogy ha nincs más tünete, akkor gyomorrontás. Bár én láttam összefüggést, de mivel tesókról van szó, akár valóban lehetett volna gyomorrontás. Aztán a héten sorra dőltek ki a gyerekek az oviban, délelőtt, délután hívni kellett a szülőket a lázas/hányó gyerek miatt. Kiderült, hogy már a múlt héten voltak megbetegedések, ill. volt, akit jobban megviselt, ill. akinél hasmenéssel is járt ez a betegség. De eddig nevet még nem találtunk rá, akiről hallottunk, "nem ivott eleget a gyerek", vagy "valamilyen vírus" volt az orvos reakciója.
Nagyon elgondolkodtam, hiszen fogalmam sincs, mikor, meddig fertőző, és addig rendben is van, hogy jó az immunrendszerük, és Abu, Babu és Hármaska ilyen könnyen átesik rajta, de kisebb gyerekekkel és idősekkel is találkoztunk ezidő alatt, és komoly felelősség közösségbe vinni a "beteg" gyereket. Másra nem tudtam bízni őket, de amikor lázasak voltak ill. amikor hánytak, aznap ill. abban az időszakban nem is mentünk sehova, viszont mind a lázas délután mind a hányás másnapján (Abu kedd délután produkálta, ezzel téve teljessé a sormintát) találkoztak másokkal. Ésszel tudom, hogy helyesen döntöttem, hiszen orvostól sem kaptam "használható" útmutatást, ráadásul sok helyen három napnál tovább tartó lázasodás ill. kiszáradás-gyanú esetén szokták orvoshoz vinni egyáltalán a gyereket, de mégis jó lenne, ha hasonló esetekben megnevezhető, besorolható lenne egy ilyen megbetegedés, hiszen akkor nemcsak a lefolyásáról, hanem a fertőzősségéről, veszélyességéről is tudhatnánk valamit... .
A három napos lázról is csak véletlenül hallottam, azon nem estünk át, de a kéz-láb-száj víruson igen, és biztonságot adott, hogy sejtettük már az elején, mi ez, és tudhattuk, mire számíthatunk.
Szólj hozzá!
2015.12.01. 14:07
Félreértés
Címkék: gyereknevelés
Abu hamarosan hat éves lesz. Érzelmileg rendkívül intelligens szerintem.
Nagy szélben jöttünk haza délben az óvodából, szokásos módon hazaúton a tócsákba is szabad belemenniük, csak arra kell vigyázniuk, hogy másokat össze ne sározzanak. Hármaska futóbiciklivel jött értük, ő is tócsázhatott. Most egy hatalmas, mély "tenger" kifogott rajta, picit vizes is lett a lába, nem is kellett kérni, magától beült volna a gyerekülésbe, csakhogy ezt az út kellős közepén tette. Közben Abu rosszkedvű volt, és meg is szólalt, hogy bárcsak ő mehetne futóbiciklivel.
Ezért értettem őt félre pár másodperc múlva. Messze ugyanis feltűnt egy autó. Sürgettem Hármaskát, hogy akadályozzuk a forgalmat, gyorsan jöjjön. Abu ledobta a biciklijét, rohant a futóbiciklit letolni az út szélére. Én ráordítottam:
- Akkor a biciklidet itt hagyjuk, vigye, aki csak akarja!
Sírva mondta, hogy ő csak segíteni akart. Közben az autó is letért egy kisutcába.
Bocsánatot kértem tőle, azonnal rájöttem, hogy félreértettem, de a feszültség már könnyek formájában ömlött belőle.
Babuval sem volt könnyű a hazaút. Ő szó szerint értette, hogy minden tócsába belemehet, és össze-vissza szlalomozott. Nagyon megsértődött, amikor mérgesen kértem, hogy az út jobb oldalán haladjon. Haragudott rám, mert az ő olvasatában én nem tartottam be az ígéretemet. Itthon aztán megengedte, hogy bocsánatot kérjek tőle, és elmagyarázzam, hogy féltettem őt, mert anélkül váltott hirtelen irányt, hogy hátra nézett volna, és ez veszélyes. Megígértem, hogy legközelebb pontosabban fogalmazok, és legközelebb az út jobb oldalán lévő tócsákba mehet bele.
Természetesen tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy aki nem ismer, nem lát közlekedni a gyerekeimmel, az könnyen tart felelőtlen szülőnek. Mert egy gyereknek nem szabad belemennie a tócsákba. Nem. Mert gyerek. Szerintük. Szerintem pedig picit irigylik is a gyerekeimet, hiszen az én óvó szemeim biztonságában élhetik ki természetes vágyaikat, miközben figyelek arra is, hogy nehogy megfázzanak, és közben szót is fogadnak nekem, a nagyobb vagy sárosabb tócsákat első kérésemre kikerülik, ráadásul a koncentrációjuk, egyensúlyérzékük, figyelmük nagyon sokat fejlődik.
Szólj hozzá!
2015.12.01. 13:45
Szu
Címkék: gyereknevelés
Vannak pillanatok, amikor reménykedem, hogy a lehető legtöbbet kapnak a gyerekeim ahhoz, hogy minden értelemben jól fejlődjenek. Ezek a pillanatok egyúttal elbizonytalanítanak, mert sokkal többet is tehetnék... .
Ilyen apró pillanat volt, amikor Abu és Babu már benn volt a házban, Hármaska még kinn a nagy szélben, én pedig megpróbáltam a legtöbbet kihozni az időmből és erőmből. Tudtam, hamarosan mind bemegyünk, meg kell rakni a tüzet (valahogy a cserépkályha melegéről nem tudok lemondani), kezdődik a délután három érzelmekkel teli gyerekkel, és megláttam azt a fát, ami nem fért be a kályhába. Gyorsan baltát elő, szétvágtam. De Hármaska még macskázik, focizik, futóbiciklizik, a gyújtóst is összepakoltam, udvaron is elpakoltam, ne álljak tétlenül, ha már elővettem a baltát, ott az a hatalmas szuvas farönk, lássuk, mit tudok vele kezdeni. Nehezen félbevágom, oké, megy ez, tovább! Egy kis zöld fázós hernyó kipottyan, Hármaskának odaad. Nagyobb részt is félbevágom, az egészséges részen előbukkan egy hatalmas lukból kilógó szu. No, itt már nem kellett hívogatni, csalogatni Hármaskát, elég volt annyit mondani, mutassuk meg a tesóknak, mindenki vizsgálgatta, kérdeztek, csodálkoztak, Hármaska kiürült uzsonnás dobozába pakolták a hernyó mellé, végül a kérésemre kiadták az udvari macskáknak. Állítólag az egyik megette.
Számtalan kérdésem van. Nem kellene fával fűtenünk, nyugodtan fűthetünk csak gázzal. Elpazaroltam egy csomó időt. A gyerekeknek nem illik mindenféle bogarakhoz-lárvákhoz stb. nyúlkálni. Meg is fázhatnak közben. De valahogy nincs lelkifurdalásom, már többet láttak, tapasztaltak, mint sok jobban nevelt kortársuk.
Szólj hozzá!
2015.12.01. 13:13
Töredék
Délben várjuk, hogy kiengedjék Abut és Babut a csoportszobából, jön a folyosón egy négyéves kislány, amikor az ajtóhoz ér, megszólítjuk Hármaskával:
- Szia, L., mikor születik meg a kistesód?
- Majd februárban.
- Ide jössz?
- Igen, azért jöttem, hogy szóljak D. néninek, hogy jöjjön segíteni szétpakolni a (és ezt nem értettem, szerintem kiságyakat).
Kilép Á. óvónéni, a kislányra néz:
- Hát te mit keresel itt?
- Öööö Dia néni.
- Nincs itt, a harmadik csoportban van.
Kislány tanácstalanul visszaszalad, én valami erős, de buta ösztöntől vezérelve mondom (sosem értem, miért nem tudom befogni a számat):
- Ó, pedig nekem világosan elmondta, azért jött, hogy szóljon D. néninek, hogy jöjjön segíteni szétpakolni.
Azt hiszem, nagyon sajnálom, hogy mindenki ennyire belefáradt mindenbe. Mindenesetre ma is tanultam valamit.