Mindenféle szakmai, kommunikáció-elméleti hivatkozás nélkül határozottan állítom: életünk legmeghatározóbb része a kommunikációnk minősége. Mint annyi mindenre, erre is a gyermekeim tanítottak.
De messzebbről indítok: egyszer, nagyon régen, egy nagyon tisztelt tanárom megkérdezte: mi a legnagyobb érték ma a világon. Bátran jelentkeztem, és meggyőződéssel mondtam: az információ. Nagyon furcsán nézett, néztek rám, a többiek egyetértettek a helyes válasszal, szerinte a legnagyobb érték a szeretet. Mai napig meg vagyok róla győződve: a magunk módján, akkor, ott mindkettőnknek igaza volt. Én a 20. század végén azt láttam, aki hamarabb jut a megfelelő információhoz, az minden értelemben (gazdaságilag, anyagilag, sőt, érzelmileg is) előnyre tesz szert. És itt hangsúlyos az információ szó is, pontosabban annak a tárgyilagos, tényszerű, talán objektív vonása is. A tanárnak és a többieknek is tökéletesen igaza volt, van, hiszen szeretet nélkül semmi nem létezhet, semmi nem működhet, minden bukásra van ítélve. De sem a szeretet önmagában nem ér semmit, ha nincs valamilyen kommunikáció két ember között, ha nem adja át egyik ember a másiknak. Ráadásul újabban számtalan helyzetben tapasztalom, nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani... .
A környezetemben vannak olyan emberek, akik mindent a jó és a rossz végleteibe sorolnak, és eszerint kommunikálnak: ami jó és aki jó szerintük, azzal kapcsolatban ill. azzal az emberrel kedvesek, amit viszont rossznak ítélnek és akit rossznak tartanak, annak azt is meg kell bánnia, hogy megszületni bátorkodott, jobb, ha az ilyen ember szája elől azonnal menekül.
Aztán vannak sokan olyanok is a környezetemben, akik rákényszerültek (ezt a túlélési stratégiát választották), hogy hazudjanak. Vagy csúsztatnak. Vagy féligazságokat mondanak. Mindent úgy, ahogyan az aktuális elképzelésük szerint javukra válik. És ez személyiségjegyükké vált az idő során - ugyanarra az emberre egyik nap jeges vödör vízként öntik a szavaikat, másik nap pedig tejjel-mézzel "simogatják" a szavaikkal. Vagy épp fordítva, egy adott tett miatt az egyik embert porig alázzák, míg a másik emberről teljes elismeréssel beszélnek.
Olyanokkal igyekszem körülvenni magunkat, akik törekednek arra, hogy az igazat mondják és annyi érzelmi töltéssel tegyék ezt, ami a hitelességhez szükséges. Korábban nem, de mostanában tudatosult bennem: a többi embertől, azoktól, akik nem a barátaim vagy akiket kevéssé ismerek, elvárom, hogy ha én korrektül beszélek, akkor a másik ember is tegye ezt. Ennek az a következménye, hogy naponta érnek meglepetések. Volt idő például, amikor egyszerűen már nem fért a fejembe, hogy hol a hiba bennem - mi lehet a homlokomra írva, hogy ennyi kéretlen tanácsot kapok. Tudatosan kommunikáltam úgy, hogy elkerüljem, kikerüljem ezeket a "jótanácsokat", sőt, kritikákat, mégis több olyan ismerősöm van, akiket kerülök, mert ha velük kell szóba állni, akkor pár perc múlva megkérdezem magamtól, hogy miért felejtettem kinn a homlokomon a céltáblát, rajta a felirattal: "Most tessék levezetni minden feszültséget, ide tessék lőni!"
Az ilyen emberekkel kapcsolatban tapasztaltam gyakrabban az általam gyerekgyűlöletnek nevezett beállítódottságot - nem értem, nem fér a fejembe, hogy egy apuka miért akar még egy ruhát felvetetni a gyerekemmel, amikor én is ott vagyok, amikor én vagyok a gyerekem anyja, amikor tisztában vagyok vele, hány réteg ruhát kell felvennie a gyerekemnek ahhoz, hogy kiengedjem a hűvösbe, és hangos szóval kiengedem... . (Óvodában történt, féltette az amúgy gyakran beteg gyermek apukája az én lányomat egy szál harisnyában.)
Most arra figyelek, hogy egyre kevesebbet, egyre pontosabban, egyre átgondoltabban beszéljek. Abu, Babu és Hármaska jó tanáraim. De másokkal bajban vagyok. A halk, szelíd beszéd, a normális, kevés előítélet mentén fogalmazódó, a helyzetnek megfelelő érzelmi töltéssel rendelkező kommunikáció nehezen érthető. Mindenki hátsó szándékot, mögöttes akaratot hall ki mögüle vagy tesz hozzá. Legtöbbször negatívat. És ha nem magyarázkodom, nem védekezem, meg vannak győződve róla, hogy ők az igazság egyedüli birtokosai.
Sokat tanulok másoktól. Sokat tanulok magamról is. Az a gondolat is segít ebben, hogy bármit mond valaki rólam, az elsősorban róla szól, az ő véleménye, nem pedig rólam. Nagyon nehéz út ez, de újra és újra eszembe jut Illés próféta is és az Úr halk és szelíd hangja... (1 Kir 19:11-12.).
2016.02.21. 15:48
Helyzetértékelés: Kommunikáció.
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://abubabu.blog.hu/api/trackback/id/tr178387672
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok
értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai
üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a
Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
2016.02.21. 15:48
Helyzetértékelés: Kommunikáció.
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://abubabu.blog.hu/api/trackback/id/tr178387672
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.