Ma - a magam számára korszakzáró - istentiszteletet tartottam. Ez az utolsó tánc, aztán mindennek vége... - járt a fejemben. Így különösen örültem, amikor kiderült számomra, hogy a mára kijelölt igeszakaszról pár hónappal az ide kerülésem előtt Nagyhéten reggeli áhitatot tarthattam. Az akkori igehirdetést (és a forrásait, mert általában azokat is feljegyzem magamban) átolvasva világos lett számomra, hogy az akkori, teljesen saját gondolatmenetű vázlatom, sőt, más tartalmi elemek is kiválóan illenek a mai naphoz. Aztán a hét során más, számomra nagyon kapcsolódó hangsúlyokat, gondolatokat is "kaptam", végül nagyjából a következők hangzottak el ma (például az imádságot az eredeti terveimtől eltérően lerövidítettem):
Énekrend:
1,1.
272, 1-2.
171.
272, 3-6.
Lectio: 1 Jn 4. 7-12: Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg Istent, mert Isten szeretet. Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.
Imádság:
Mennyei Édes Atyánk a Jézus Krisztus által! Hálát adunk neked, hogy megtartottad a mi életünket, és ezt a vasárnapot is neked szentelhetjük! Ahogyan énekeltük, boldogok lehetünk, ha nem járunk a hitlenek tanácsán, és nem állunk meg a bűnösök útján, de sokszor elfelejtjük a boldogságnak általad készített útját. Éppen ezért kiáltunk hozzád: a te kegyelmedet kérjük, mert rád van szükségünk. A te segítséged nélkül képtelenek vagyunk igédet követni. Magunk erejéből csak a bűnt cselekedjük, és csak a büntetést érdemeljük!
Dr. Fabiny Tamás evangélikus lelkész, teológus, püspök szavaihoz hasonlóan valljuk meg most neked:
Ha olyan kiváló szónok vagyok, mint Kossuth Lajos, vagy Martin Luther Kinggel együtt hirdetem, hogy "van egy álmom", de szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint egy leomlott templomtorony megrepedt harangja.
Ha futurológusként, a jövő mérnökeként, vagy csalhatatlan közvélemény-kutatóként előre látom is a jövőt, szeretet pedig nincs bennem, olyan vagyok, mint egy összelapított üres kólás doboz, amelyet unottan rúgnak tovább a kamaszok.
Ha akkora hitem van is, mint Assisi Ferencnek, Luther Mártonnak, Kálvin Jánosnak és egy tiszántúli parasztasszonynak együttvéve, de szeretet nincs bennem, olyanná lettem, mint a szél által cibált ördögszekér.
Ha önfeláldozóan támogatok is alapítványokat, vagy tizedet adok minden jövedelmemből, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint aki követ ad kenyér helyett és skorpiót hal helyett.
Ha két végén égetem is a gyertyát, hajnaltól késő estig robotolok, éveken át nem megyek szabadságra, ám szeretet nincs bennem, olyan lennék, mint egy üres belű hagyma.
Ha naponta végigjárom a damaszkuszi utat, ha rongyosra olvasom a Bibliámat, és halálomra is bizakodó hittel tekintek, de szeretet nincs bennem, semmi hasznom abból.
A szeretet jelentéktelen, mint amikor szamárháton vonul be valaki a városba.
A szeretet nevetség tárgya, mint amikor valakinek kezébe nádszálat, fejére töviskoszorút adnak.
A szeretet balek, mint amikor valaki kínzóiért imádkozik.
A szeretet esendő, mint amikor valaki azt mondja: "szomjúhozom".
A szeretet meglepő, mint amikor valaki szelíden megszólít egy gyászoló asszonyt a hajnali kertben.
A szeretet nem fúj egy követ a bennfentesekkel, nem kacsint össze a hatalommal, nem bizonygatja önmaga fontosságát, nem örül a pártok és politikusok acsarkodásának, de együtt örül az asszonnyal, aki megtalálta elgurult drahmáját.
Nem örül az ügyeskedéssel szerzett vagyonnak, de együtt örül a mezők liliomaival és az ég madaraival.
Nem örül a doppinggal elért világcsúcsnak, de együtt örül a fogyatékos kisfiúval, aki szája szélén csorgó nyállal, nagy erőfeszítésekkel társának tudja dobni a labdát.
A szeretet soha el nem múlik. Nem veszíti el szavatosságát, nem évül el, nem kerül törvényen kívül, nem lesz unalmas, mint a tegnapi újság. Legyenek bár istentiszteletek, véget fognak érni. Legyenek bár egyházak, meg fognak szűnni. Legyen bár ökumenikus mozgalom, el fog töröltetni.
Még nem találtuk meg a rák és az AIDS gyógyszerét, nem értjük távoli földrészek lakóinak a nyelvét, nem fogjuk fel más civilizációk felénk sugárzott jeleit. Ám egykor majd egyetlen asztalt ülünk körül mindnyájan, és Ő lesz majd minden mindenekben.
Mert a szeretet nélküli kötelességtudat: kedvetlen.
A szeretet nélküli felelősség: figyelmetlen.
A szeretet nélküli igazság: kemény.
A szeretet nélküli okosság: gőgös.
A szeretet nélküli barátságosság: hűvös.
A szeretet nélküli rend: kicsinyes.
A szeretet nélküli hatalom: kíméletlen.
A szeretet nélküli birtoklás: fösvény.
A szeretet nélküli adakozás: képmutató.
A szeretet nélküli vallásosság: bigott.
A szeretet nélküli hit: vakbuzgó.
A szeretet nélküli remény: fanatikus.
A szeretet nélküli élet: értelmetlen.
Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három. Ezek közül pedig a legnagyobb: Jézus.[1]
Hálát adunk neked Urunk, hogy nem mondott le rólunk Szereteted, és Igéd által mindenkor formálni akarod gondolatainkat, cselekedeteinket! Ezért, kérünk, ígéreted szerint adj most nekünk halló füleket, értő szíveket, hogy veled járhassuk a megszentelődés útját! Kérünk, Szent Lelked által légy itt közöttünk, áldd meg igéd hallgatóit és hirdetőjét! Megváltó Urunk, hallgasd meg könyörgésünket! Ámen.
Textus: Lk 23,6-12: Pilátus ezt hallva megkérdezte, hogy Galileából való-e ez az ember. Amikor pedig megtudta, hogy Heródes hatósága alá tartozik, átküldte Heródeshez, aki szintén Jeruzsálemben tartózkodott ezekben a napokban. Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült, mert már jó ideje szerette volna látni, mivel hallott róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz majd az ő szeme láttára. Hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit sem válaszolt neki. Ott álltak a főpapok és az írástudók is, akik hevesen vádolták. Heródes pedig katonai kíséretével együtt megvetően bánt vele, kigúnyolta, és fényes ruhába öltöztetve visszaküldte Pilátushoz.
Ezen a napon Heródes és Pilátus barátságot kötöttek egymással. Előtte ugyanis haragban voltak.
Kedves Testvérek!
Kevesen tudják, hogy református egyházunk István király napjának megünneplését a zsinat 1937. december 8-i ülésén határozta el. Ravasz László püspök így érvelt akkor: „Bizonyságot teszünk arról, hogy Isten csodálatosan vezette magyar népünket a Krisztus tanításának boldog ismeretére.”[2] Ha ezt nem is tudtuk, de hasznos augusztus 20-val kapcsolatban tudatosítani magunkban: Isten a történelem ura, a világtörténelem, de a népek történelmének is Ura, és a mi életünk történéseinek is Ura. Csodálatosan vezeti a világot, népünket és minket személy szerint is.
Egyúttal valamelyik aratás utáni vasárnapon, rendszerint augusztus végén, az új kenyérért adunk hálát egyházunkban, ilyenkor bűnbánati alkalmakat követően úrvacsorával is élünk. E két ünnephez kapcsolódóan a mai vasárnapon különös üzenettel, üzenetekkel bírhat számunkra a mára kijelölt igeszakasz, Jézus perének az a mozzanata, amit csak Lukács evangélista jegyez fel pontosan, lényegre törően. Hallottuk: Pilátus le akarja rázni magáról a döntés felelősségét, ki akar bújni a feladat alól, ezért Heródeshez küldi Jézust. Heródes kíváncsian fogadja, mert régóta kíváncsi a csodákra, amelyekről annyiszor halott. Jézus egyszerűen hallgat. A nagytanács tagjai továbbra is vádolnak. Végül pedig, az ottlevő sokaság kigúnyolja Jézust.
Öt emberi magatartás áll előttünk, melyekben meg kell vizsgálnunk magunkat. És öt olyan magatartás ez, amelyben mindannyian érintettek vagyunk. Pilátus, Heródes, a főpapok és az írástudók, a katonai kíséret és jelenlévők, és akiről ez az egész szól: Jézus. Vegyük sorra őket, közben tekintsünk saját magunkra!
Az első szereplő Pilátus. Úgy tűnik, az ő magatartása a felelősség átruházása. Pilátus kihallgatta Jézust, de a római jog alapján azt kellett mondania, hogy „semmi bűnt nem találtam ebben az emberben”. És csak amikor újra hallotta a nagytanács tagjainak a vádját, miszerint Jézus fellázítja a népet tanításával egész Júdeában, Galileától kezdve egészen idáig, csak akkor jutott eszébe a mentő ötlet: lehet, hogy nem is neki kell döntenie? Lehet, hogy mégsem kell engedelmeskednie az általa kormányzott zsidó nép vezetőinek? Két ügyben léphetett egyszerre: mivel Jézus galileai illetőségű volt, ezért most lerázhatta magáról a súlyt, ledobhatta a felelősséget, ráadásul az, hogy éppen politikai ellenfeléhez küldi, még jól is jöhet számára, hiszen udvariassági gesztust gyakorolhatott. Nem tudjuk, valóban így történt-e. Pilátus személyéről ellentétes hagyományok maradtak fenn, de ami tény, az az, hogy Pilátus mindenkor a római jogot tartotta szem előtt és bátran szembeszállt a zsidó nép vezetőivel. Most viszont mintha a könnyebb utat választaná. Amikor a zsidó húsvét ünnepének kora reggelén elé viszik vádlói Jézust, hogy még az ünnepi sokaság érkezése előtt elítéltessék, akkor Pilátus igyekszik kibújni a döntés felelőssége alól, ezért jön jól neki a tény, hogy Jézus galileai, és hogy Galilea kormányzója, Heródes szintén Jeruzsálembe érkezett az ünnepre.
Mielőtt azonban Pilátus magatartását boncolgatnánk, és teljes mértékben elítélnénk a helytartót, vizsgáljuk meg önmagunkat: mi nem szoktunk így viselkedni Istennel és embertársainkkal szemben? Nem az általános felelősség-vállalásról vagy nem vállalásról van itt szó, sokkal inkább arról, hogy mit teszünk, amikor az igazság az emberi érdekekkel áll szemben, és nekünk döntenünk kell az egyik mellett, a másik ellenében? Tudjuk-e a jót választani, vagy félelemből átruházzuk másra a döntést? Konkrétabban: ugye, előfordult már velünk, amikor egy tragédia okán valaki vádként nekünk szegezte a kérdést: Hogyan engedheti meg ezt Isten? És ahelyett, hogy megvallottuk volna saját hitünket, inkább arra az általános igazságra hivatkoztunk, hogy nem tudhatjuk, mi Urunk akarata. Vagy amikor egy beszélgetés során rajtunk kérik számon keresztyén emberek vétkeit, mert tudják, hogy mi is templomjáró emberek vagyunk, de mi félünk a következményektől és ahelyett, hogy kimondanánk az igazat, megneveznénk a bűnt és a bűnöst, inkább letudjuk annyival, hogy minden ember bűnös, nincs mit tenni. Mert ilyen módon is át lehet ruházni a felelősséget: általános igazságokra hivatkozással, vagy Isten hatalmára, titkaira hivatkozással lerázzuk magunkról a döntést. Pedig a hitetlen ember vádja mögött sokszor ott van a keresés mozzanata, az igazság utáni vágy, és nagyon jó alkalmak lehetnek ezek a bizonyságtételre, a kiállásra Isten mellett. De mi inkább a könnyebb utat várjuk sokszor, és a szintén illetékeshez: a Bibliához, Istenhez, vagy a paphoz utaljuk a kérdést, ahogyan Pilátus is Heródeshez küldte Jézust.
A 2. szereplő Heródes. Úgy tűnik, az ő magatartása a kíváncsiság. Arról a Heródesről van szó, aki lefejeztette Keresztelő Jánost, és akinek az apja volt a helytartó Jézus születésekor – a gyermekgyilkos Heródes. Tisztelte Keresztelő Jánost, Márk evangélista ezt írja róla: „Heródes félt Jánostól; igaz és szent embernek tartotta és védelmezte. Mikor hallgatta, sokszor zavarba jött, de azért örömest hallgatta”Jánost[3]. Mégis megölette, aztán pedig, amikor hallott Jézusról, csodálkozott és félt: talán nem Keresztelő János jött vissza? Kíváncsi volt, de főleg a csodákat várta. Abban reménykedett, hogy Jézus neki is mutat egy-két csodát. Vagy talán arra várt, hátha elszórakoztatja csodáival a vele Jeruzsálembe érkezett barátait Jézus. Egyúttal Heródes is van annyira politikus, hogy kihasználja az olcsó alkalmat: Pilátus jogkörébe való beavatkozásának a leghalványabb látszatát is kerüli. Egy teológus pontosan megfogalmazta Heródes magatartását: Heródes tipikusan az az eset, amelyet Jézus a köves talajba hullott maggal szemléltetett. Bár az Isten igéjét örömest hallgatta, de az Isten szavának magja nem hatolt a szívébe, mert az önzés páncélja nem engedte azt. Így, amikor kísértésbe került a megfogant ige „elszáradt”, és kiégett, és ezzel együtt Heródes belső világa is.
Mennyire jellemző a legtöbb emberre ez a kíváncsiság, ez a csodavárás, amely magában foglalja az az önbeteljesítő állítást: Hiszem, ha látom! És mennyire jellemző ránk is, hogy csodákat várunk, megszabjuk Istennek, hogy hogyan mutassa meg nekünk magát! Legtöbbször ezzel zárjuk el magunkat Uruktól: azt várjuk, hogy egy bizonyos úton, a szerintünk elképzelt módon mutassa meg nekünk magát. És csalódunk. A mi szívünk is köves talaj. És közben nem vesszük észre, hogy már rég megkaptuk a várt segítséget, hogy már régóta annyi módon megmutatta Isten számunkra az ő mérhetetlen szeretetét, irgalmát! Nem vesszük észre, hogy sokkal jobb utat készített számunkra!
Heródes magatartásában nem maga a kíváncsiság a bűn, hanem csak ez a fajta kíváncsiság, az, amely egy bizonyos, előre elhatározott irányban kereső, és egy idő után elsősorban hibát vagy rosszat kereső kíváncsiság.
Istenünk nem a kíváncsiságunkat akarja kielégíteni, hanem sokkal többet akar nekünk adni: meg akarja mutatni magát olyannak, amilyen valójában: az embert irgalmasan szerető Úr! Ezért vizsgáljuk meg magunkat, mit akarunk mi látni, és formáljuk át gondolatainkat, hogy a korlátozott, egyetlen irányban kereső kíváncsiság helyett nyitott kíváncsisággal, elfogadó, befogadó szívvel tekintsünk előre.
Jézus hallgatott Heródes előtt. Pilátusnak még válaszolt, most már meg sem szólalt. De voltak ott valakik, akikről ezt hallottuk: hevesen vádolták Jézust. Ők a nagytanács tagjai, a főpapok és az írástudók, a 3. emberi magatartástípus megtestesítői. Mindenáron el akarták ítéltetni Jézust. A hamis tanúzás bűnét is vállalták már Pilátus előtt is, amikor azzal vádolták Jézust hogy tiltja a császár adójának fizetését. A zsidó nép vezetői, a vallási vezetők nem mondhattak ki halálos ítéletet, de most már semmi sem számított, bármi áron el akarták érni, hogy halálra ítéltessék Jézust.
Ha most azt mondjuk, hogy ez az a magatartás, ami ránk, templomba járó emberekre nem lehet jellemző, akkor nagyot tévedünk. Az igaz, hogy mi nem vádoljuk Istent hangosan. Nem kiabáljuk, hogy milyen az az Isten, aki ezt vagy azt a tragédiát megengedte életünkben. De igenis, sokszor csatlakozunk a vádlókhoz, különösen akkor, amikor nem tudjuk elfogadni azt, amit a mi életünkben cselekszik Urunk. Ha el is nyomjuk magunkban a vádakat, a miérteket, szívünk mélyén ottmaradnak, és keserűvé teszik életünket. Igen, vannak bennünk megválaszolatlan kérdések és vádak. De a megoldás nem az, hogy elnyomjuk, letagadjuk ezeket a gondolatokat, hanem szabad, sőt, érdemes nyitott szívvel, kereső lelkülettel Isten elé vinni, őt kérdezni. A főpapok és az írástudók nem azt a Messiást látták, Akit vártak. Oly sokszor mi sem azt kapunk, Azt kapjuk, amit és Akit várunk! De ilyenkor az első elkeseredés után ne keményítsük meg a szívünket, mint a főpapok és az írástudók, hanem keressünk, kérdezzünk, ha kell, hangosan, máskor elvonulva, csendesen tekintsünk Urunkra, Aki megadhatja a válaszokat.
Jézus hallgatása a Heródes udvarában lévők számára gúnyolódásra adott okot. Ők a negyedik emberi magatartástípus megtestesítői. Ekkorra nyilvánvalóvá vált: ha még politikai gesztusok történtek is, de már mindenki arra hangolódott, hogy elítélje Jézust. A vád átcsapott gúnyba. Heródes csalódott és ingerült volt, a vádlók hangosak, a jelenlévők csatlakozhattak a „közhangulathoz” – beállhattak a sorba, egy új hanggal egészítve ki a jelenetet: a gúny bántó hangjával.
Ismét mondhatnánk: ez aztán egyáltalán nem lehet jellemző ránk, mi soha nem tennénk ilyet. De megtesszük, testvérek. Megtesszük akkor, amikor egy kegyességi irányzatot gúnyolunk ki, vagy egy másik felekezetet állítunk pellengérre, pedig nem is ismerjük igazán. És legfőképp megtesszük akkor, amikor kigúnyoljuk annak az embernek a vallásos magatartását, aki testvérünk az Úrban. Beállunk a sorba, a gúnyolódók sorába, és mi is kigúnyoljuk az embertársunkat, mondván, hogy mekkora balek, mert inkább csendben tűri, hogy kihasználják, mert az istenhite nem engedi, hogy rossz hírét terjessze az őt kihasználóknak. Vagy kigúnyoljuk, mondván, mekkora lúzer, ott a kínálkozó lehetőség, sokkal jobban járhat, csak egy pici csúsztatás lenne, mindenki ezt csinálja, ő mégsem teszi, mert nem engedi a hite. De megtesszük akkor is, amikor kigúnyoljuk a háta mögött, vagy épp a szemébe megjegyzéseket teszünk, hogy már megint nincs jobb dolga, mint templomba járni… . Sorolhatnám, de sokszor észre sem vesszük, mert már eltompult a fülünk, hogy mi magunk is a gúnyolódók háttértáborába álltunk … .
Felelősség átruházása, előítéletes kíváncsiság, igaztalan vádak, kigúnyolás: ezek a magatartások vették körül Jézust. De ő csak hallgatott. Ő az utolsó, az ötödik magatartásforma megtestesítője. Nem azért hallgatott, mert nem vállalta a felelősséget. Nem azért hallgatott, mert kíváncsi volt, hogy jól jön-e számára a hallgatás. Nem azért hallgatott, mert olyan helyzetet akart teremteni, ami vád lehet az őt elítélők ellen. És nem azért hallgatott, mert hallgatásával gúnyolni akarta Heródest vagy a többieket. Azért hallgatott, mert ez a hallgatás ideje volt. Isten a történelem Ura, és a történelem mindent eldöntő napja volt ez a nap. Ez az a nap, amikor minden elvégeztetett. Amikor „Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért”[4].
Sokféle hallgatás van, de csak akkor értjük meg az idejét a hallgatásnak, ha Urunkat Királyunknak és Szabadítónknak ismerjük el. Az Apostolok cselekedete szerint Péter apostol és János apostol nem hallgattak Annás és Kajafás előtt, amikor azok vádolták őket, hanem így imádkoztak szorult helyzetükben a főpapok füle hallatára: „Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett Heródes és Poncius Pilátus ebben a városban a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék.”[5] Péter és János vallást tettek hitükről, elmondták, hogy Jézus Krisztus életének eseményei a Mindenható Isten akaratából történtek. Igen, Jézus ezért hallgatott: meg kellett történnie mindezeknek.
Hadd mondjak egy hétköznapi példát is, hogy ezt a hallgatást jobban megértsük, árnyaltabban lássuk. Körülbelül 10 évvel ezelőtt széles körben ismertté vált egy regény és egy belőle készült film, A Da-Vinci kód. Nagy port kavart fel látszólag keresztyén körökben. Egyes vélemények szerint nagyon jó, mások szerint gyenge krimi, tény, hogy izgalmas, könnyen emészthető olvasmány. Ami azonban megbotránkoztatta a keresztyéneket, az a téma: egy olyan titok után nyomoznak a szereplők, amely Jézus és Magdalai Mária állítólagos vérszerinti leszármazottairól szól. Tudományosan is könnyen cáfolható ez a könyv, ráadásul regény, nem pedig tudományos kutatás leírása. Mégsem hallgattunk mi, keresztyének, hanem hangosan felemeltük szavunkat ellene, súlyosan eretneknek, károsnak ítéltük. Pedig, ahogyan Jézus sem válaszolt az őt rossz szándékkal vagy egyszerűen félreértésből körülvevőknek, úgy nekünk is hallgatnunk kellett volna. Mert azzal, hogy ennyire tiltakozunk egy regény ellen, csak még nagyobb hírverést és kíváncsiságot gerjesztünk.
Megvan az ideje a hallgatásnak. Különösen akkor, amikor mindenki beszél: Pilátusként kérdez és keresi, hogyan lehetne átruházni a felelősséget; Heródesként kérdésekkel provokál, hogy kielégítse kíváncsiságát, a nagytanács tagjaiként vádol, hogy elérje célját vagy megvédje hatalmát; vagy sokaságként gúnyolódik, hogy jól érezze magát, kifejezze indulatait.
Igen, testvérek, ünnepek közepette érdemes megvizsgálnunk magunkat, tudnunk kell, a mi életünkre most melyik magatartás jellemző, és törekednünk kell arra, hogy megtanuljunk hallgatni is, amikor annak van itt az ideje. Isten áldását ígéri nekünk erre a hallgatásra is, és az önvizsgálatunkra is, a bűnbánatunkra is, mert ő képes megszabadítani minket, és meg is akar tisztítani minket minden vétkünkből. Adja Isten, hogy ismerjük fel hiányosságainkat, vétkeinket, és engedjük, hogy Urunk megajándékozzon minket szabadító szeretetével! Ámen!
Imádkozzunk!
Mennyei édes Atyánk! Bocsásd meg bűneinket, amelyeket most megláttattál velünk! Könyörülj rajtunk, mert a te irgalmasságodra van szükségünk! Látjuk, Urunk, vétkeinket, de most arra kérünk: ez a látás szolgálja a megszentelődésünket! Könyörgünk, adj bölcsességet, hogy tudjuk vállalni a felelősséget a te ügyedben! Kérünk, formálj minket, hogy kíváncsiságunk épülésünket szolgálja, és a te dicsőségedet növelje! Vedd el szívünkből a vádaskodást és a gúnyolódást, hogy szereteted tölthessen be teljesen minket, és a te szeretetedet adhassuk tovább.
Urunk, fordíts minket embertársaink felé is, hogy tudjunk nekik megbocsátani, és ne takarjunk el téged előlük! Könyörgünk most a betegekért: vigyázz rájuk, és adj nekik gyógyulást! Könyörgünk a fájdalmat hordozókért, vigasztald meg őket, és adj melléjük embert, aki mellettük áll, meghallgatja és támogatja őket! Könyörgünk az úton lévőkért, te óvd meg őket minden veszedelemtől!
Kérünk, maradj gyülekezetünk őriző pásztora, épségben és egészségben hozd haza gyülekezetünk kiránduló tagjait, és épségben, egészségben tartsd meg életünket családunk javára és a te dicsőséged növelésére. Szent Fiad érdeméért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.
[1] http://www.szepi.hu/irodalom/fabiny.html
[2] Szénási Sándor: Ünnepeink
[3] Mk 6,20
[4] 1 Jn 4,9-10
[5] Csel 4,27-28
Egyéb (kritikával) olvasnivalók interneten:
http://kateteka.hu/309-jezus-pilatus-elott/
http://igemorzsa.hu/bibliakor-jegyzet/jezus_elete/55_tema.html (adventista)
http://www.ujkelet.ro/rmhr-mainmenu-37/15272-krisztus-piltus-s-herdes-eltt.html
https://hu.wikipedia.org/wiki/Quintus_Pontius_Pilatus
http://www.origo.hu/tudomany/tortenelem/20130519-miert-itelte-el-pilatus-jezust.html
http://bobajka.atw.hu/pilatus.html
http://reformatus.hu/mutat/a-nagypenteki-baratsag/
