Lelkileg megterhelő az óvoda. Semmi baj nincs vele, átlagos, sőt, jó óvoda, csak nekem és Hármaskának nem való. Már többedjére lepett meg Hármaska a kedvességgel: a benti cipőjéhez tett néhány száraz falevelet, amit nekem szedett, amikor kinn volt az udvaron. (Korábban virágot, pitypangot szedett így.) Összetört, mire hazahoztam, ennyi maradt belőle: 
Neki ezek a cselekedetek (is) segítenek elfogadni a helyzetet. Nekem pedig a rácsodálkozás: mielőtt beállt volna a fagy, az egész környéken egyetlen virág virított: az az apró krizantém, amit mi vittünk még Abuval és Babuval a Föld Napja ültetésre. Akkor adták át ezt az ovirészt, amikor középső csoportosként kezdték az ovit a nagyok, tehát eddig két tavasszal ültettek virágokat. Általában egynyári növényeket szoktak vinni a szülők, de nekem fontos, hogy a saját kertemből vigyek. Most mosolyogva láttam, hogy nem csak a krizantém szaporodott el, hanem a páfrány is, közötte egy pici (talán juhar) fácskával, ami itthon is magától nő, de a központi körben virító krizantém tövénél elszaporodott a fodormenta és az a sárgát virító virág, amit még magról, a szomszédtól csempésztem be a kiskertünkbe, a nevét sem tudom, a fotón balra látszik lefagyott állapotában. Egyébként a kiskertből már szinte teljesen sikerült átültetnem a fodormentát, de két éve még a bokros dísznövények között sűrűn élt, így kerülhetett a krizantémtövekkel az oviba.
Ambivalens érzés, hogy épp ott van egy ennyire személyes történetű "sziget", ahova nehezen megyünk, és ami mellett nehezen megyünk el. De számomra beszédes: ahova "mi betesszük a lábunk", ott, ha lehet, egy picit megpróbáljuk szebbé, elviselhetőbbé tenni az életet... . Íme, a nagy fagyok előtti utolsó fotók (azóta barnulni kezdtek a szirmok):
