Vasárnap délután van. Jó ideje érdekel, mit hogy csinálnak mások, hogy ötleteket gyűjtsek, tanuljak tőlük, hogy a mi életünk könnyebb legyen. Ehhez a héthez minden "gyűjtésemre" szükségem volt :-).
Előzmények: Péntek, szombat - jaj, de jó, végre egy nagyon könnyű hét következik, talán még sosem volt ilyen, egyetlen feladatom sincs, csupán szerdára kell készülnöm, jó néhány elmaradt dolgomat rendbe rakhatom. Ketten leszünk Hármaskával délelőttönként, sosem volt még ilyen programmentes hetünk. Ja, igaz, pénteken farsang, aha, szóval két "program" is van, oda sütit is kell készíteni. Ó, de jó, úgy néz ki, a héten elmaradt találkozást bepótolhatjuk, mégiscsak jön hétfőn délelőtt a gyerekkori barátnőm a kisfiával hozzánk, ezer éve nem találkoztunk. Vasárnap. Nem tudom, milyen front van, de baromi nyűgösek ezek a büdös kölykök. Hogy lesz így hétfő délelőttre rend és reggel megfőzve, nem tudom. Ja, hogy még egy programról elfelejtkeztem, csütörtök délután ovisuli lesz, ó, mikor sütünk sütit péntekre? Sebaj, mégsem lesz könnyű hetünk, megoldjuk. Gyerekek nyűgösek, Abu és Hármaska köhécsel. Vasárnap este: ó, kedden jön nagymama. Oké, minden nap lesz valami, ja, péntek este még foci is.
Hétfő. Reggel minden szép és jó, már csak egy levest kell főzni. Újratervezés, csak délután jönnek. Oké, esőben délben oviba Hármaskával biciklivel, csurom vizes gyerekeket hazahoz, de minden rendben, érkeznek is B-ék, gyerekek szépen játszanak, picit még beszélgetni is lehet mellettük. Hármaska délután nem alszik, de ez várható volt. Szerdára már nincs erőm készülni, sebaj, majd kedden. Mosógép kétszer, mosogatógép egyszer üzemben.
Kedd. Nagymama éppen Abuért és Babuért indulás előtt érkezik, az egyébként nagyon nyűgös Hármaskát rábízom. Egész délután játszanak, próbálok haladni, talán Hármaska nem alszik, már nem emlékszem... . Estére sikerül nagyjából felkészülni szerdára. Mosógép egyszer, mosogatógép egyszer üzemben.
Szerda. Nagymama nem akar velünk jönni, a (saját tervezésű és kivitelezésű) Göröngyös út baba-mama(papa) csoport jól működik :-) , alig akarunk hazamenni, Hármaskát nagymamára bíz, gyorsan Abuért és Babuért, ahogy hazaérünk, Hármaska kisajátít, aludni akar, kettő órát alszik. Nagymama siet a buszhoz. Mosógép egyszer üzemben. A káosz kezd kirajzolódni.
Csütörtök. Jelmezkészítés. Babu Csonti lesz, Abu is az szeretne lenni, és van is másik csontváz-jelmez is, de Babu nem akarja. Amúgy is hetekbe került, mire tisztáztuk, hogy Babu nem lesz Drakula, kompromisszumként lett Csonti (kesztyűs, álarcos csontváz-jelmeze van), Abunál több variáció volt, bármilyen tündér lehetett volna, hód-jelmezt is sikerült szerezni, királylány és tündért is "varázsoltam" volna, és holnap farsang, és nincs megoldás... . Varázslatos szívtündér-jelmezt készítünk kiegészítőkkel, nyűgös Hármaskával, nincs erőm idegeskedni, legfeljebb teljesen fölöslegesen dolgoztam. Mindenki érzelmeit, gondjait-bajait számításba véve végül amikor délben hazajövünk az oviból, a szép ruha leveszi Abut a lábáról. Újabb háború nem-alvó Hármaskával, követelőző Babuval és akaratos ám a helyzetet látva tündérré változó Abuval - kókuszgolyó-készítés. Azt is megbánom, hogy létezem, mindenki az idegrendszeremet teszteli, valahogy elkészül az amúgy nagyon finom kókuszgolyó, Babu duzzog, hogy ő utálja, de azért tizenkettőt megeszik belőle. Apjuk időben érkezik, újratervezés, mégsem kell egyedül mennem mindhárom gyerekkel esőben az ovisuliba, Hármaskát apjukra bízom. Mosógép talán kétszer üzemben. Állandósul a káosz.
Péntek. Jelmezek, zuhogó eső, nyűgös Hármaska, apjuk viszi 8-ra Abut és Babut sütistül, mindenestül. )-kor nekünk is sikerül elindulni Hármaskával. Jelmezbál jó, ebéd után négyesben haza, Hármaska végre kidől, Abu és Hármaska nagyon betegnek látszik, de csak köhögnek, semmi más bajuk nincs. Ja, valamikor hét elején kiderült, a foci is elmarad. Mindegy, a régi, jól bevált szokások ilyenkor életmentők lehetnek, a pénteki nagybevásárlás nem marad el, legalább ennyi biztos pont legyen az életünkben. Mosógép, mosogatógép egyszer üzemben. A káosz véglegesült.
Szombat. Mosógép, mosogatógép már reggel üzemben. Leves megfőzve, második előkészítve, belefér a kézműves-foglalkozás 10-től. Az asztalos is jön, belefér... . Végre... . A fiúk iszonyú nyűgösek, nem hajlandóak bőrkarkötőt készíteni, de még tűrhetően viselkedni sem, így ahogy az asztalos végez, fiúk apjukra bízva. Abu kézműveskedik tovább. Időben ebéd, lassan mindenki lecsendesül, Hármaska nem akar aludni. Apjuk igen. Mégsem sártenger a focipálya, jön az üzenet, kettőtől edzés. Mindhárom gyermeket viszonylag csendben szabadtéri edzéshez felöltöztet, lejáró mosógépet félig kitereget, indulás, épp időben érkezés. Edzés közepén apjuk felébred, a végére már kiér ő is. borús az idő, hátha végre eldől, hogy betegek lesznek-e vagy sem. Hármaska nem alszik. Még mindig nem. Már egyre nyűgösebb. Már mindenki nyűgös. Sok-sok olvasás után este 8 után kivételesen már mindhárom gyerek alszik.
Vasárnap. Mindenki időben kel. Zuhog az eső. Csak Abu, Babu és Hármaska lenne gyerekistentiszteleten ilyen fél éve nem volt, inkább hazajövünk. Palacsintasütés és a lángos is belefér. Hármaska is alszik. Megkísért a gondolat: ha kedden kihagyjuk az önkormányzati baba-mama klubot, akkor talán egy átlagos hetünk lesz. Vagy mégsem. Továbbra is mindenki a se nem beteg, se nem egészséges állapotában leledzik. A káosz továbbra is fennáll, bár sikerült lefaragni belőle... . Értem én, hogy telihold van, és hogy melegfront jön, de már nagyon vágyom arra, hogy egy kicsit tudjanak nyugodtan is játszani a gyerekeim... . Meglátjuk, mit hoz a holnap... .
2016.02.21. 17:21
Egy hét krónikája
Szólj hozzá!
2016.02.21. 15:48
Helyzetértékelés: Kommunikáció.
Mindenféle szakmai, kommunikáció-elméleti hivatkozás nélkül határozottan állítom: életünk legmeghatározóbb része a kommunikációnk minősége. Mint annyi mindenre, erre is a gyermekeim tanítottak.
De messzebbről indítok: egyszer, nagyon régen, egy nagyon tisztelt tanárom megkérdezte: mi a legnagyobb érték ma a világon. Bátran jelentkeztem, és meggyőződéssel mondtam: az információ. Nagyon furcsán nézett, néztek rám, a többiek egyetértettek a helyes válasszal, szerinte a legnagyobb érték a szeretet. Mai napig meg vagyok róla győződve: a magunk módján, akkor, ott mindkettőnknek igaza volt. Én a 20. század végén azt láttam, aki hamarabb jut a megfelelő információhoz, az minden értelemben (gazdaságilag, anyagilag, sőt, érzelmileg is) előnyre tesz szert. És itt hangsúlyos az információ szó is, pontosabban annak a tárgyilagos, tényszerű, talán objektív vonása is. A tanárnak és a többieknek is tökéletesen igaza volt, van, hiszen szeretet nélkül semmi nem létezhet, semmi nem működhet, minden bukásra van ítélve. De sem a szeretet önmagában nem ér semmit, ha nincs valamilyen kommunikáció két ember között, ha nem adja át egyik ember a másiknak. Ráadásul újabban számtalan helyzetben tapasztalom, nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani... .
A környezetemben vannak olyan emberek, akik mindent a jó és a rossz végleteibe sorolnak, és eszerint kommunikálnak: ami jó és aki jó szerintük, azzal kapcsolatban ill. azzal az emberrel kedvesek, amit viszont rossznak ítélnek és akit rossznak tartanak, annak azt is meg kell bánnia, hogy megszületni bátorkodott, jobb, ha az ilyen ember szája elől azonnal menekül.
Aztán vannak sokan olyanok is a környezetemben, akik rákényszerültek (ezt a túlélési stratégiát választották), hogy hazudjanak. Vagy csúsztatnak. Vagy féligazságokat mondanak. Mindent úgy, ahogyan az aktuális elképzelésük szerint javukra válik. És ez személyiségjegyükké vált az idő során - ugyanarra az emberre egyik nap jeges vödör vízként öntik a szavaikat, másik nap pedig tejjel-mézzel "simogatják" a szavaikkal. Vagy épp fordítva, egy adott tett miatt az egyik embert porig alázzák, míg a másik emberről teljes elismeréssel beszélnek.
Olyanokkal igyekszem körülvenni magunkat, akik törekednek arra, hogy az igazat mondják és annyi érzelmi töltéssel tegyék ezt, ami a hitelességhez szükséges. Korábban nem, de mostanában tudatosult bennem: a többi embertől, azoktól, akik nem a barátaim vagy akiket kevéssé ismerek, elvárom, hogy ha én korrektül beszélek, akkor a másik ember is tegye ezt. Ennek az a következménye, hogy naponta érnek meglepetések. Volt idő például, amikor egyszerűen már nem fért a fejembe, hogy hol a hiba bennem - mi lehet a homlokomra írva, hogy ennyi kéretlen tanácsot kapok. Tudatosan kommunikáltam úgy, hogy elkerüljem, kikerüljem ezeket a "jótanácsokat", sőt, kritikákat, mégis több olyan ismerősöm van, akiket kerülök, mert ha velük kell szóba állni, akkor pár perc múlva megkérdezem magamtól, hogy miért felejtettem kinn a homlokomon a céltáblát, rajta a felirattal: "Most tessék levezetni minden feszültséget, ide tessék lőni!"
Az ilyen emberekkel kapcsolatban tapasztaltam gyakrabban az általam gyerekgyűlöletnek nevezett beállítódottságot - nem értem, nem fér a fejembe, hogy egy apuka miért akar még egy ruhát felvetetni a gyerekemmel, amikor én is ott vagyok, amikor én vagyok a gyerekem anyja, amikor tisztában vagyok vele, hány réteg ruhát kell felvennie a gyerekemnek ahhoz, hogy kiengedjem a hűvösbe, és hangos szóval kiengedem... . (Óvodában történt, féltette az amúgy gyakran beteg gyermek apukája az én lányomat egy szál harisnyában.)
Most arra figyelek, hogy egyre kevesebbet, egyre pontosabban, egyre átgondoltabban beszéljek. Abu, Babu és Hármaska jó tanáraim. De másokkal bajban vagyok. A halk, szelíd beszéd, a normális, kevés előítélet mentén fogalmazódó, a helyzetnek megfelelő érzelmi töltéssel rendelkező kommunikáció nehezen érthető. Mindenki hátsó szándékot, mögöttes akaratot hall ki mögüle vagy tesz hozzá. Legtöbbször negatívat. És ha nem magyarázkodom, nem védekezem, meg vannak győződve róla, hogy ők az igazság egyedüli birtokosai.
Sokat tanulok másoktól. Sokat tanulok magamról is. Az a gondolat is segít ebben, hogy bármit mond valaki rólam, az elsősorban róla szól, az ő véleménye, nem pedig rólam. Nagyon nehéz út ez, de újra és újra eszembe jut Illés próféta is és az Úr halk és szelíd hangja... (1 Kir 19:11-12.).
Szólj hozzá!
2016.02.21. 15:17
Valódi gyermek
Múlt hétvégén történt, hogy végre a gyerekek az apjukkal is tudtak kicsit kinn lenni az udvaron, sétálni egyet. Amikor hazajöttek, Abu szólt, hogy majd ne lepődjek meg, gyűjtött néhány dolgot a zsebébe a séta során. Már rászoktam egy ideje, hogy a gyerekek ruháinak zsebeit is ellenőrzm mosás előtt, de amikor hétfőn megnéztem, nem találtam semmit. El is csodálkoztam, de rendes a gyermekem, kipakolt a zsebéből... . Másnap másik adag ruha következett, másik dzseki, és nagyon nehéz volt. Ahogy a zsebéhez nyúltam, rájöttem: ez az a dzseki... . Nem tudom, egy 6 éves kislány zsebébe hogy fért ennyi minden. Csigaházak, magok, kövek és egy toboz volt a "gyűjtemény", egy, a bicikliről leszakadt matricadarabbal. Valahogy ilyennek képzelem az egészséges gyermeket, de remélem, nem csinál rendszert belőle :-).
Szólj hozzá!
2016.02.17. 08:38
Szavaink
A helyzetértékeléseket folytatnám, ha lenne rá időm. Lesz.
De mostanában két mondat nagyon hangos lett számomra. Valaki, a gyerekeimre és rám azt mondta, hogy nem a mennyiség számít, hanem a minőség. Olyan szituációban tette ezt, ahol semmiféle reakcióra nem volt lehetőségem. Tudom, hogy ez a mondat róla szól, és hogy nagyon fáj az illető lelke, mégis nehéz a hétköznapokban, hiszen sokszor testi-lelki erőm végletekig kihasználva próbálok helytállni, hogy mindenkinek minőségében is jól teljen az élete. Tudom azt is, hogy ez lehetetlen feladat, hiszen nem csupán az én felelősségem és kötelességem, hogy mindenkiről megfelelően gondoskodjak. Mégis eszembe jut újra és újra Gyökössy Endre és az osztálytársa: "Minek él egy töpörtyű?" ( http://hitremenyszeretet.network.hu/blog/hit-remeny-szeretet-blogja/gyokossy-endre-mai-peldazatok-el-nem-nemulo-harangok ) , és ha eddig nem volt elég nehéz a gyereknevelés és a környezetemmel való kommunikálás, akkor mostanában még nehezebb: jobban igyekszem figyelni a szavaimra is... .
Szólj hozzá!
2016.02.21. 17:21
Egy hét krónikája
Szólj hozzá!
2016.02.21. 15:48
Helyzetértékelés: Kommunikáció.
Mindenféle szakmai, kommunikáció-elméleti hivatkozás nélkül határozottan állítom: életünk legmeghatározóbb része a kommunikációnk minősége. Mint annyi mindenre, erre is a gyermekeim tanítottak.
De messzebbről indítok: egyszer, nagyon régen, egy nagyon tisztelt tanárom megkérdezte: mi a legnagyobb érték ma a világon. Bátran jelentkeztem, és meggyőződéssel mondtam: az információ. Nagyon furcsán nézett, néztek rám, a többiek egyetértettek a helyes válasszal, szerinte a legnagyobb érték a szeretet. Mai napig meg vagyok róla győződve: a magunk módján, akkor, ott mindkettőnknek igaza volt. Én a 20. század végén azt láttam, aki hamarabb jut a megfelelő információhoz, az minden értelemben (gazdaságilag, anyagilag, sőt, érzelmileg is) előnyre tesz szert. És itt hangsúlyos az információ szó is, pontosabban annak a tárgyilagos, tényszerű, talán objektív vonása is. A tanárnak és a többieknek is tökéletesen igaza volt, van, hiszen szeretet nélkül semmi nem létezhet, semmi nem működhet, minden bukásra van ítélve. De sem a szeretet önmagában nem ér semmit, ha nincs valamilyen kommunikáció két ember között, ha nem adja át egyik ember a másiknak. Ráadásul újabban számtalan helyzetben tapasztalom, nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani... .
A környezetemben vannak olyan emberek, akik mindent a jó és a rossz végleteibe sorolnak, és eszerint kommunikálnak: ami jó és aki jó szerintük, azzal kapcsolatban ill. azzal az emberrel kedvesek, amit viszont rossznak ítélnek és akit rossznak tartanak, annak azt is meg kell bánnia, hogy megszületni bátorkodott, jobb, ha az ilyen ember szája elől azonnal menekül.
Aztán vannak sokan olyanok is a környezetemben, akik rákényszerültek (ezt a túlélési stratégiát választották), hogy hazudjanak. Vagy csúsztatnak. Vagy féligazságokat mondanak. Mindent úgy, ahogyan az aktuális elképzelésük szerint javukra válik. És ez személyiségjegyükké vált az idő során - ugyanarra az emberre egyik nap jeges vödör vízként öntik a szavaikat, másik nap pedig tejjel-mézzel "simogatják" a szavaikkal. Vagy épp fordítva, egy adott tett miatt az egyik embert porig alázzák, míg a másik emberről teljes elismeréssel beszélnek.
Olyanokkal igyekszem körülvenni magunkat, akik törekednek arra, hogy az igazat mondják és annyi érzelmi töltéssel tegyék ezt, ami a hitelességhez szükséges. Korábban nem, de mostanában tudatosult bennem: a többi embertől, azoktól, akik nem a barátaim vagy akiket kevéssé ismerek, elvárom, hogy ha én korrektül beszélek, akkor a másik ember is tegye ezt. Ennek az a következménye, hogy naponta érnek meglepetések. Volt idő például, amikor egyszerűen már nem fért a fejembe, hogy hol a hiba bennem - mi lehet a homlokomra írva, hogy ennyi kéretlen tanácsot kapok. Tudatosan kommunikáltam úgy, hogy elkerüljem, kikerüljem ezeket a "jótanácsokat", sőt, kritikákat, mégis több olyan ismerősöm van, akiket kerülök, mert ha velük kell szóba állni, akkor pár perc múlva megkérdezem magamtól, hogy miért felejtettem kinn a homlokomon a céltáblát, rajta a felirattal: "Most tessék levezetni minden feszültséget, ide tessék lőni!"
Az ilyen emberekkel kapcsolatban tapasztaltam gyakrabban az általam gyerekgyűlöletnek nevezett beállítódottságot - nem értem, nem fér a fejembe, hogy egy apuka miért akar még egy ruhát felvetetni a gyerekemmel, amikor én is ott vagyok, amikor én vagyok a gyerekem anyja, amikor tisztában vagyok vele, hány réteg ruhát kell felvennie a gyerekemnek ahhoz, hogy kiengedjem a hűvösbe, és hangos szóval kiengedem... . (Óvodában történt, féltette az amúgy gyakran beteg gyermek apukája az én lányomat egy szál harisnyában.)
Most arra figyelek, hogy egyre kevesebbet, egyre pontosabban, egyre átgondoltabban beszéljek. Abu, Babu és Hármaska jó tanáraim. De másokkal bajban vagyok. A halk, szelíd beszéd, a normális, kevés előítélet mentén fogalmazódó, a helyzetnek megfelelő érzelmi töltéssel rendelkező kommunikáció nehezen érthető. Mindenki hátsó szándékot, mögöttes akaratot hall ki mögüle vagy tesz hozzá. Legtöbbször negatívat. És ha nem magyarázkodom, nem védekezem, meg vannak győződve róla, hogy ők az igazság egyedüli birtokosai.
Sokat tanulok másoktól. Sokat tanulok magamról is. Az a gondolat is segít ebben, hogy bármit mond valaki rólam, az elsősorban róla szól, az ő véleménye, nem pedig rólam. Nagyon nehéz út ez, de újra és újra eszembe jut Illés próféta is és az Úr halk és szelíd hangja... (1 Kir 19:11-12.).
Szólj hozzá!
2016.02.21. 15:17
Valódi gyermek
Múlt hétvégén történt, hogy végre a gyerekek az apjukkal is tudtak kicsit kinn lenni az udvaron, sétálni egyet. Amikor hazajöttek, Abu szólt, hogy majd ne lepődjek meg, gyűjtött néhány dolgot a zsebébe a séta során. Már rászoktam egy ideje, hogy a gyerekek ruháinak zsebeit is ellenőrzm mosás előtt, de amikor hétfőn megnéztem, nem találtam semmit. El is csodálkoztam, de rendes a gyermekem, kipakolt a zsebéből... . Másnap másik adag ruha következett, másik dzseki, és nagyon nehéz volt. Ahogy a zsebéhez nyúltam, rájöttem: ez az a dzseki... . Nem tudom, egy 6 éves kislány zsebébe hogy fért ennyi minden. Csigaházak, magok, kövek és egy toboz volt a "gyűjtemény", egy, a bicikliről leszakadt matricadarabbal. Valahogy ilyennek képzelem az egészséges gyermeket, de remélem, nem csinál rendszert belőle :-).
Szólj hozzá!
2016.02.17. 08:38
Szavaink
A helyzetértékeléseket folytatnám, ha lenne rá időm. Lesz.
De mostanában két mondat nagyon hangos lett számomra. Valaki, a gyerekeimre és rám azt mondta, hogy nem a mennyiség számít, hanem a minőség. Olyan szituációban tette ezt, ahol semmiféle reakcióra nem volt lehetőségem. Tudom, hogy ez a mondat róla szól, és hogy nagyon fáj az illető lelke, mégis nehéz a hétköznapokban, hiszen sokszor testi-lelki erőm végletekig kihasználva próbálok helytállni, hogy mindenkinek minőségében is jól teljen az élete. Tudom azt is, hogy ez lehetetlen feladat, hiszen nem csupán az én felelősségem és kötelességem, hogy mindenkiről megfelelően gondoskodjak. Mégis eszembe jut újra és újra Gyökössy Endre és az osztálytársa: "Minek él egy töpörtyű?" ( http://hitremenyszeretet.network.hu/blog/hit-remeny-szeretet-blogja/gyokossy-endre-mai-peldazatok-el-nem-nemulo-harangok ) , és ha eddig nem volt elég nehéz a gyereknevelés és a környezetemmel való kommunikálás, akkor mostanában még nehezebb: jobban igyekszem figyelni a szavaimra is... .