Annyi mindent kellene megírni! Mert én is sokat (sokakat) olvasok, és önbizalmat, ötleteket, erőt ad másokat olvasni, mások életének egy – sokszor megszépített, de részben igaz – szeletét látni. Regény, szakirodalom, önéletírás, blogok, fórumok, cikkek – minden jöhet, bár az ezekre szánt időt a pihenés (pontosabban alvás) idejéből csípem le. És most írni készülök, az előbbiek rovására. Ráadásul az írás veszélyes dolog, sebezhetőbbé teszi az embert. Mégis megteszem, mert remélem, hogy az én tapasztalataim is erőt, önbizalmat adhatnak másoknak.
Amit most megírok, az a gyermekeim táplálása. Egy nagykamasz véletlenül elszólta magát, miután megkérdezte, hogy mikor fog a Fiú és Lány csokit enni: azt találta mondani, hogy ő nem azért nem evett ilyen idős korában csokit, mert az anyja mereven következetes lett volna (valami hasonlót mondott, már nem emlékszem pontosan a kifejezésre, a jelentése a fafejű volt), hanem mert ő nem kérte. Talán észre sem vette, hogy mit mondott, de mások nyíltabban adnak hangot csodálkozásuknak, amikor megtudják, hogyan táplálom a gyermekeimet. A Lány és a Fiú nagyon jó étvágyúak, egyik sem duci, mostanában már válogatnak – ezt vagy azt az ételt egy időre nem hajlandóak megenni -, de gyakorlatilag sem a gyomrukkal, sem az étkezésükkel nincs semmi probléma. Az igaz, hogy sokszor úgy esznek, mint a kismalacok, de szeretnek enni.
Néhány napja, főleg, mert sokat vagyok egyedül velük, vacsora előtt pakolom le és törlöm le az uzsonna maradékait az asztalról, amikor már ott ülnek a helyükön, és a Fiú megszólal: „ez nem jó! Anya, rendes vacsorát!”. Nem az asztalon lévő étellel van gondja, mert előfordul, hogy uzsonnára megeszik a vacsora javát, hanem a móddal: tiszta asztalra, tiszta tányérba, tiszta evőeszközzel jár a vacsora.
Sokaknál kiveri a biztosítékot, amikor véletlenül megtudják, hogy a most 27 hónapos gyerekeknek még mindig külön főzök (ebédre és vacsorára meleg ételt) és még mindig igény szerint szopiznak. Tisztában vagyok vele, hogy tőlem elvetemültebb szülők is vannak, például a vegetáriánusok vagy más irányzatok követői, de amiért ezt leírom, annak oka az, hogy csak számomra ismeretlen emberek írásaiból jöttem rá, hogy nem rossz az az út, amin járunk. Természetesen tudom, hogy nem mindenki számára követhető, sőt! De van néhány tény, ami mások számára erőt adhat. Előszöris, a Fiú és a Lány 6 hónapos korig kizárólag anyatejesek voltak. Semmilyen folyadékot nem kaptak mellé. Ikreseknek bíztató lehet, és szívesen bátorítok mindenkit: kizárólag szopizással egészségesen tud fejlődni két gyermek egyszerre. Továbbá, amikor elkezdtük a hozzátáplálást, szopi után kapták, nem siettünk, mégis szépen haladtunk. Nem okozott problémát, hogy déli gyümölcsöket 1 éves korukban kaptak először, hogy tejet még sosem ittak (természetesen tejtermékeket már esznek), hogy sózva, cukrozva nincs külön semmi, a születésnapi tortáikat is én készítettem az addig már bevezetett alapanyagokból. Az sem okoz gondot, hogy alapanyagokban gondolkodom, így például mivel tejet még nem kaptak, nem tejjel főzöm a főzelékeket.
Mielőtt bárki merevnek, fafejűnek titulálna, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy tisztában vagyok vele: azért csinálom így, mert megtehetem. Nem kell napi nyolc órában dolgoznom, hogy abbahagyjam vagy korlátozzam a szoptatást. Nem kell egy, kettő vagy öt másik gyerekről gondoskodnom és egy nagy családra főznöm, hogy mindenki ugyanazt egye. Most a helyzetnek csak az előnyére tudok figyelni: jó étvágyú, fehér fogú, egészséges gyermekeim vannak (alig néhány orrfolyásos naptól eltekintve még nem voltak betegek), még nem allergiásak, és olcsóbb is így minden – nem kellett egyetlen bébiételt sem vennünk, sok mindent a saját kertünkből adhatunk nekik, időt és energiát is spórolunk, mert nem kell olyan gyakran boltba járnunk.
Jó lenne most végezetül egy evés közben készült kép róluk, de mostanában nem készült ilyen, mert egyre tisztábban esznek, és ha valaki éppen kevésbé szeret valamit, akkor a tányérjából átteszi a tesónak, mert jó testvérek… .
