Nagyon sokat változtam az elmúlt időben. Sok mindent másképp látok, és bár korábban is igyekeztem pontosan fogalmazni és figyeltem mások érzékenységére, most méginkább megfontolok minden szót, és minden engem ért hatás ellenére koncentrálok arra, hogy ne bántsak meg másokat.
Ezzel a mentalitással viszont nagyon mélyre, parkolópályára kerültem, és nem találom az egyensúlyt. Talán ezért sem írtam az utóbbi időben bejegyzéseket.
Volt a fejemben egy konkrét terv: Négyeske születése után miénk az egész nyár, aztán kialakul a suli (akkor kezdte Hármaska) és a rendszer, és végre fellélegezhetek - jó időbeosztással minden belefér. Mire Négyeske elkezd kúszni, a többiek délelőtt suliban lesznek, én pedig az ébrenléti időkben rendberakom Négyeskével a házat. Valahogy így is kezdődött minden - az újszülött ölben vagy kendőben, mindig volt szabad kezem pl. társasozni, kártyázni a nagyokkal stb., a nyár jól telt. A suli is jól kezdődött emlékeim szerint, bár Hármaska osztályával voltak gondok. Azzal nyugtattam magam, hogy úgyis elviszem kettőkor. Ő egyszerre kezdett mindent - néptánc, zongora, hegedű, és a tanulással sem volt gond. Jött a tél, sok-sok iskolai program, versenyek, sikerek, de a tél mindig nehezebb minden szempontból - sok ruha, korai sötétedés, bezártság, Négyeske előtt nyílt a világ, nagyon vártuk a tavaszt. Helyette jött a vírus. Bezártak az iskolák - mi nem bántuk, alkalmazkodtunk a helyzethez. Épp elkezdtünk zenebölcsi jellegű foglalkozásokra járni Négyeskével, nagyokat lehetett volna babakocsizni, helyette itthon volt minden gyerek és videókat készítettünk, fotóztunk, leckékkel foglalkoztunk, vasalódeszkán lévő laptopról volt élő zongoraóra, asztali gép előtt élő hegedűóra. Hamar kiderült, Hármaska osztályában elszabadult az őrület - mégis haladt, kibírtuk, megcsináltuk
Így csöppentünk a nyárba, Négyeske 1 éves lett, a sok szabadidő és kettesben elvégezhető teendő helyett túlélésre játszottam, egyébként sikerrel. De végre mindenki utazhatott, sürgősen meg kellett szervezni a keresztelőt. Gyűlölködések közepette, képmutató emberekkel körülvéve a nap végére egyetlen szóval tudtam jellemezni a helyzetet: szánalmas (volt az egész és szánalomra méltók a családtagok). Nem beszélve arról, hogy másnap egy "szeretek sportolni az unokáimmal"-esésből agyrázkódás lett épp a hazaindulás előtt, teljes újratervezéssel. Amikor volt erőm felülemelkedni a körülményeken, számtalan jó dologban volt része a gyerekeknek, de ezen a nyáron sem mentünk nyaralni.
Elérkezett az ősz, új remények a szabad délelőttre. Az iskolába, a zeneiskolába szülő nem tehette be a lábát. Abu és Babu felsősök lettek, sok új (jó és pocsék) tanárral, de kiválóan vették az akadályokat. Hármaska osztályában viszont elszabadult a pokol. De ő is minden erejét összeszedve kiválóan állta a sarat. A tanórák 40 percesek lettek. A zeneiskolában a lehető legideálisabb órarendeket sikerült összerakni, mamataxi lettem. De egyre világosabb lett, hogy támogató háttér nélkül a helyzet visszafordíthatatlanná vált. Hiába mentem ősszel futóbabakocsival futni, hiába voltak terveim, céljaim, beosztásaim, egyértelművé vált, hogy nem fog menni. Ráadásul újabb tél jött - bezártság, alkalmazkodás, alkalmazkodás, alkalmazkodás... . Már nem vártam a tavaszt. Csak szomorú voltam, mert ezt is végigcsináltam, minden rendben, jön a jó idő, újabb elvárások és alkalmazkodások, nincs megállás.
Amikor most bezárták az iskolát, örültem. elhatároztam, kézben tartom a dolgokat, a suli része könnyebb lesz, a többinek meg örülünk - lesz egy csomó szabadidő és nem lesznek negatív ingerek. Mekkorát tévedtem! Másfél hétbe telt, mire észhez térítettek egy üzenettel: teljes mértékben reménytelen minden küzdelmem Hármaskáért az osztályban, sőt, jobb, ha feladom, mert a gyereken fog csattanni.
És itt a tavasz. Pontosabban, nagyon nehezen érkezik a tavasz. Nekem pedig nincs erőm. Nincs tervem. Talán reményem sincs. Már nem várok semmit, nem gondolom, hogy bármi könnyebb lesz. Talán csak az visz előre, hogy menni kell. Csinálni kell. Tudom, hogy rajtam múlik, hogy újra tudjak reménykedni, hogy célokat tűzzek ki, lássam a kiutat. De most úgy érzem, talán sosem jön el ez az időszak....
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez az egész nagyon nehéz. Nem, nem vagyok depressziós, mert minden nap fel kell kelnem, az egész napot végigcsinálom, igaz, már nem túl nagy hatékonysággal és egyre kevesebb erővel. Talán a kiégéshez hasonlítható, de anyaként ez a fogalom értelmezhetetlen. Ami tény: nem az én hibám és nem a gyerekek hibája ez a helyzet. Korábban törekedtem a segítségek kiaknázására, kerestem a megoldásokat, mostanra belefáradtam. Nem tölt fel a tény, hogy minden nap ugyanazt csinálom: mosogatógépet, mosógépet menedzselem, pakolok, etetek, rendezek, figyelek, odafigyelek, megoldom, megcsinálom, csak le ne üljek, mert akkor nagyon nehéz felállni, életben tartok. Mindig van körülöttem gyerek, mindig oda kell figyelnem, mindig kell valakinek valami, mindig meg kell oldani valamit. Ezekben alaphelyzetben egyre jobban boldogulnék,. De sosem dőlhetek hátra, mindig jön egy elvárás, egy teendő, egy jól (vagy rosszul) irányzott megjegyzés, ami keresztül húz mindent. Önmagukban a két távoktatás, a hosszú telek megterhelőek. Mindenkinek nehéz ez a bizonytalan helyzet. De ha szinte csak és kizárólag kudarcok, negatív visszajelzések, kritikák, újabb elvárások érnek, akkor nem csoda, hogy belefáradtam. Végérvényesen.
Úgy tűnik, lezárom ezt a blogot egy következő posztban. 11 év nagy idő. Van, amit már rég megbocsátottam másoknak, van, amit már máshogy gondolok. De mindenképp lesz folytatás, már csak azért is, mert inkább így írom ki magamból/gyógyítom magam, addig sem másokat terhelek.
2021.03.21. 15:02
Változás
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://abubabu.blog.hu/api/trackback/id/tr3316471694
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok
értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai
üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a
Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
2021.03.21. 15:02
Változás
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://abubabu.blog.hu/api/trackback/id/tr3316471694
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.