Gyakorlatilag a semmire se jut idő és a végkimerülés határán történt az eset. Tudvalevő, hogy nálunk első a gyerek(ek), második a mosás-főzés-takarítás-vasalás, harmadik minden más. A sorrend egyszerűen így alakult, szigorúan a jól felismert önös érdekek szerint, hiszen csak akkor lehet bármit is csinálni, ha a kölök a helyén tudhatja magát. Néha azonban hiba csúszik a jól, olajozottan működő gépezetbe. Egy ilyen hiba történt, amikoris elhatároztam, hogy márpedig én akkor is kiporszívózom a nappalit, ha… - ha a gyerekek is porszívózni akarnak, ha az utóbbi hónapokban sosem sikerült velük együtt kiporszívózni, ha kudarc amúgy is az egész nap az időjárás, a fogzás, a fáradtság miatt, ha harmadik napja édeshármasban vagyok a két gyerekkel, és sorolhatnám. Sokadik próbálkozás után felparancsoltam őket a letakarított kanapéra – kivételesen sikerült – rájuk néztem és közöltem velük:
- Oké, leszállhattok és porszívózhattok ti is, de akkor számoljatok azzal, hogy … - nem tudtam folytatni, mert a következőt hallottam:
- Egy, kettő, három, négy, öt, hat, kilenc, tíz!
A Fiú volt, mindkettő így számolt egy ideje, elnevettem magam, és már egyáltalán nem érdekelt, hogy sikerül-e befejezni a porszívózást.
Mindenki máshogy éli túl örökmozgó gyerekek és egyéb körülmények között, nekem a Fiú és a Lány segítenek az ilyen és hasonló megjegyzésekkel. Bár az még kérdés, hogy túlélem-e… . Mindenesetre akkor, abban a helyzetben nemcsak a porszívózást fejeztem be, hanem nagyjából ki is takarítottunk.
