Sokszor megtalálnak a belső infók, a háttér-suttogások, olyan ismeret-töredékek, amik segítenek gyorsan napirendre térni csalódásokon - hiszen csak a megfelelő, "mindig minden csak a pénzről szól" skatulyát kell kihúznom és gondosan belecimkézni a történést.
Tegnap nem volt bennfentes infó, a gyerekek örömmel mentek a jó előre meghirdetett bicikliversenyre. Volt némi bizonytalanság, mert Hármaska és az apjuk aludt a nevezés időpontjában, egymásra hagytuk őket, boldogan mentünk. Már az érkezéskor világosan látszott a totális szervezetlenség, azon sem lepődtem meg, hogy nem tudják, hogyan nevezhetünk, de arra megkértek, hogy egy bizonyos iskolai osztály névsorához nevezzenek a gyerekek. Felírták a neveket, aztán valahogy rajtszámot is kaptunk, Hármaska is, aki időközben felébredt, és a második futamban éppen tudott indulni. Ez is külön vicc volt - nem tudták, hogyan állítsák rajthoz az óvodás korosztályt, végül a 3-4 évesekhez a nagyobb ovis lányokat is hozzácsapták, az 5-6 éves fiúkat pedig második fordulóban versenyeztették, velük indulhatott Hármaska, aki bár utolsóként, de gyorsan teljesítette a távot. A családi futamra nevezni ekkor még nem lehetett. Közben telt az idő, Hármaska átpártolt a rendőrlovakhoz, mindenki megitta az indulásért járó palackos teáját (egy egyszerű műanyag kulacsot is kaptak, ugyanakkor a családoknak már nem jutott ital, müzliszelet és kulacs), újra szólították az adott iskolai korosztály indításakor a gyerekeket, hiszen a kézzel írt nevezési vonalas lapokon ott volt a nevük, rendetlenség, időmúlás, fáradás, végül jöhettek a családok. Ekkor nehezen, de el tudták dönteni, hogy nem váltókerekezés lesz, hanem a családból utolsónak célba érő idejét veszik figyelembe.
Hármaska az én kerékpáromban ülésbe kötve, mellettem Abu és Babu, nehézkesen induló (kb. 12 "család" 3-3 kerékpárral, közben kitárgyalták, hogy csak az osztálya miatt indul egy-két pedagógus, és három ismerős is nevezett családként), tökéletes verseny, a viszonylag hosszú útvonalon Babu végig teljes erővel, minket jól lehagyva, bátran célba ért, mi Abuval szintén balesetmentesen befutottunk, velünk egy, utánunk jóval még két család ért célba. Kiderítettük, nyugodtan hazamehetünk, később lesz eredményhirdetés.
Örültünk, Abu rajt-cél győzelmet aratott, Babu közölte, hogy ő még soha életében nem ment ilyen gyorsan kerékpárral, mehettünk vissza a Főtérre ugrálóvárazni, enni, zenét hallgatni, találkozni. Hármaska nem tágított a rendőrlovaktól, újra és újra, ha pici időre el is csábítottuk, visszament hozzájuk. Közben eredményhirdetés, Abut a 3-4 évesek között hirdetik első helyezettnek - ezt még/már elnézem, hiszen ott voltam, ismerem a rögtönzött körülményeket, a gyerek örül, Hármaska visszamegy a rendőrlovakhoz, én utána, egyszer csak hallom: családként harmadik helyezettek lettünk. Tessék???!!! Színpadra, dobogóra fel, érem megkap, Hármaska közben tiltakozik, leszalad, engem elönt a végtelen keserűség - még egy ilyen egyszerű, mérhető, fotózott-kamerázott sportversenyben is ennyire szubjektív minden?! Babu boldog, van érme. Mindenki boldog, én végtelenül csalódott.
Van mentségük. Sorolom. Ez is egy olyan verseny volt, amit valaki finanszírozott, megszabták a feltételeket, dokumentálni kellett a feltételek teljesítését, ehhez asszisztált mindenki. A szervezést lebonyolító szakember is ember, nem feltétlenül jó szervező, és nem is jó szónok, talán - a körülmények miatt - nincs is megfelelően motiválva. Mindenki boldog - az indulók is, hiszen ajándékot kaptak, élvezték a részvételt, a szervezők is, hiszen teljesítették a feladatot, a kirendelt pedagógusok is, hiszen valahova, valamiért, fogalmam sincs, hova és miért, de beszámított, számított nekik ez a verseny. Az a verseny, amit már harmadik éve rendeztek meg. Fotókat is készített nemcsak a helyi, hanem a megyei sajtó is, és videofelvétel is készült, amit a helyi tévé műsorában leadhatnak.
Én viszont, ha lehet, még jobban vágyom arra, hogy a gyermekeim ne legyenek biodíszletek soha többé hasonló pénzköltésekhez. Gyanítom, még sokszor lesznek. Ugyanakkor remélem, meg fogják találni a helyüket, megteremtik az egyensúlyt, és csak olyan alkut kötnek majd, amit elbír a lelkiismeretük - vállaltam, hogy biodíszlet vagyunk (bár előre nem tudhattam), hogy a gyermekeim védett körülmények között kipróbálhassák magukat versenyhelyzetben. Jól vizsgáztak.
U.i.1.: Másnap az volt az újra és újra visszatérő beszédtéma, hogy melyik érem a bronz és melyik az arany, és miből van az érem, amit kaptak. Ugyanis korábbról már tudták, hogy a helyezések sorrendjében arany-ezüst-bronzérem jár, de az érmek, amiket kaptunk, teljesen egyformák voltak. A szokásos "ilyenre volt pénzük a szervezőknek" válasszal, kitérve arra is, hogy vannak komolyabb versenyek és érmek, megelégedtek (Silány, az alkalomra gyártott érmek voltak). Mindenesetre az óvónénik kérését, hogy vigyék be az oviba megmutatni az érmeket, tolmácsolták, de teljesíteni nem akarták. Nem erőltettem.
U.i.2.: Az is kiderült azóta, hogy miért számított, hogy adott iskolai osztályhoz nevezzenek a gyerekek: az iskolások számára nem ismert értékelés szerint, a legjobb osztály tortát kapott.
2015.08.30. 23:22
A csalódottság körülményei
Szólj hozzá!
2015.08.29. 22:13
Szolgálati közlemény gyanánt
Címkék: gyereknevelés
Sokszor eszembe jut, mennyi mindent veszítek azzal, hogy nem szakítok időt számomra fontos dolgok leírására, megjegyzésére. Ennek több oka van, de most nem az okok a fontosak, hanem az elhatározás, hogy ezentúl szeretném, - ha töredékesen is - lejegyezni az eseményeket, történéseket, gondolatokat.
Tartalmas napunk volt, nagyon elfáradtunk, ugyanakkor mérhetetlenül csalódott vagyok. Mióta megszülettek a gyerekek, nagyon sokat változtam, az élet különböző területein más-más irányba, a körülöttem lévő világ viszont egyetlen irányba változott, ha változott: még rendetlenebb, még gonoszabb, még szervezetlenebb, még önzőbb, még kiszámíthatatlanabb, értékvesztett lett. Azért érzékelem erősebbnek ezt a változást, mert én változtam, és azért, mert úgy igyekszem bánni a gyerekeimmel, hogy amikor lesz rá lehetőségük, ismerjék fel az értéket, a helyes, a jobb utat, és tegyenek is érte.
Sokszor apró változtatások elegek. Egy kis tudatosság, egy kis önkontroll, jó szokások rögzülése, pici odafigyelés - nagyon látványos eredményt hoznak. Ehhez viszont jó "alap" kell. És ezen nagyon sokat szoktam gondolkodni - az az alap, amit én tudok biztosítani a gyerekemnek, vajon milyennek fog bizonyulni a gyerekem számára 15 év múlva? És nem kell nagy dolgokra gondolni, csak ilyen egyszerűekre például, hogy ha a gyerekeim azért sovány testalkatúak, és azért egészségesek, mert ú.n. hosszan szoptatott gyerekek, akik jó étvágyúak, sok gyümölcsöt és zöldséget esznek, jó minőségű ételeket teszünk eléjük és jó étkezési szokásokat próbálunk kialakítani, akkor nem fogják-e például félrekezelni őket egy-egy betegség esetén éppen a sztereotípiák miatt. Vagy nem fogják különcnek érezni magukat azokért a tulajdonságokért, amik nekik természetesek, de mindenki másnak furcsa? Szintén ilyen egyszerű dolgokra gondolok, hogy sosem tanítottuk nekik tudatosan, de sosem dobálják el a szemetet, hanem ha nincs a közelben kuka, akkor a kezünkbe adják a csomagolóanyagot, vagy megkérdezik például egy műanyag dobozról, amikor a nagyszülők megkérik, hogy dobják ki, hogy a szelektívbe kell-e vagy a simába (többnyire maguktól el tudják dönteni az öt és fél évesek).
Nem azért adok át a gyerekeimnek értékeket, mert valamiféle cél lebeg a szemem előtt, és ehhez a célhoz alkalmazom a megfelelőnek tűnő eszközöket, hogy jól idomíthassam őket. Hanem azért, mert nem tehetek mást. Adott helyzetekben a legjobb pillanatnyi tudásom szerint, a meglévő erőm segítségével hozok döntéseket. Sokszor rossz döntéseket. És sokszor tele vagyok kérdésekkel.
Eddig a gyerekeim megerősítettek ebben az irányban - nem nagyon "másak", mint a velük egyidős gyerekek - ugyanakkor sokszor mégis nagyon "másak" - valahogy nyitottabbak, ügyesebben tanulnak meg új mozgásformát, ügyesebben látnak át helyzeteket, könnyebben barátkoznak, kevesebb a pótcselekvésük, hangosabbak, tájékozottabbak (no nem az aktuális videójátékokban vagy mesefilmekben) akaratosabbak a kortársaiknál.
Remélem, jó úton járunk... .
Szólj hozzá!
2015.08.27. 22:48
Gyermekgyógyulda
Címkék: gyereknevelés
Különös érzés kerített hatalmába ma: mintha gyógyulni jönnének hozzánk gyerekek – és talán felnőttek is. Pedig nekünk lenne szükségünk gyógyulásra, gyógyításra, hogy nyugodtan létezhessünk, tisztán láthassunk, végezhesse mindenki a feladatát.
Mivel akikről szó lesz, nem olvassák, és mások sem sokan, ezért vállalom a kockázatot, hogy a hátuk mögött kibeszélem őket.
Abu és Babu öt és fél, Hármaska két és fél éves múlt. Abu és Babu legjobb barátja velük egyidős. Folyton dolgozó családja ma nehezen viselte el az amúgy elviselhetetlennek is lenni tudó gyermeket (életkori sajátosság, profin értenek az ötévesek (is) ahhoz, hogy a környezetük leggyengébb pontját felismerve és ezt kihasználva folyton idegesítsék a környezetüket), így többszöri unszolásra nálunk landolt. Szokott hozzánk jönni, amikor 1-2 órára nem tudják megoldani a felügyeletét, de a mai nap nem ilyen volt. Mint újabban mindig, most is a határok feszegetésével kezdte Abu, Babu és a kisbarát. Ma is, tegnap is, és az utóbbi időben mindig túl kell lendülnöm, és utána túl kell lendítenem őket ezen a kezdeti nehéz ponton, de ismét sikerült, és az anyja szerint is aznap elviselhetetlen gyerekből hosszan, kb. fél óra múlva, de tartósan nyugodtan játszó, csendes gyerek lett. Nincs titok, nincs módszer, nincs semmi csodaszer, egyszerűen elég annyi, hogy én, a felnőtt, elfogadom, odafigyelek rá, és szidás, tiltás, rendreutasítás helyett a gyerekekhez és a helyzethez alkalmazkodva, sokat improvizálva, a legkülönbözőbb módszerekkel (érzések megfogalmazása helyette, figyelemelterelés, figyelemfelkeltés, dicséret stb.) elviseljük egymást, megpróbáljuk egy udvaron eltölteni az időt. Valóban „rossz” a gyerek a szülők szemszögéből, de egyáltalán nem rossz, csak minden idegszálával azon van, hogy felhívja magára a róla gondoskodó három felnőtt (szülők, nagymama, egyke kislegény) figyelmét, és mindezt profizmussal teszi – ott és azzal bosszantja őket, ahol és amivel a leginkább lehet. Mivel most itt, három gyerkőc és egy felnőtt jelenlétében megkapta a megfelelő figyelmet, sikerült saját magát túllendítenie a szinte szokássá vált figyelemfelkeltő-szerepen, és egy idő után akaratlanul is alkalmazkodott a többiek állapotához.
Ma délelőtt volt egy másik gyerkőc is, aki ugyan nem egyke, de szívesen jön hozzánk játszani. Szintén sokat dolgozó szülők gyermeke, kereken hét éves, de a korkülönbség ellenére is szívesen játszik velünk, az utóbbi időben mindössze egyetlen, valamiféle Arieles szerepjátékra veszi rá a gyerekeket, amiben ő a rendező és talán Ariel is, vagy csak simán babakonyhát rendeztet be. Volt már rá példa, hogy amikor meghallotta, hogy jöhet hozzánk, felállt a tévé elől (délután 1-kor, reggeltől nézte), és azonnal jött is. Abu érzékenységét mutatja, hogy jelezte nekem, hogy sokat „dolgoztatja” őt ez a nagylány – élesen látta, hogy a család legkisebb tagja, a hétéves, nálunk örül annak, hogy a tőle kisebbet csicskáztathatja.
Van egy másik egyke kisfiú, egy nyolcéves legény, aki unalmában átjön néha játszani. Szintén a héten történt, hogy délután fél 2-kor csöngetett, aztán este fél 7-ig maradt is, trambulinozott, biciklizett nálunk, de, különösen az elején, többször behúzódott az árnyékba pihenni. Kiderült, hogy egész délelőtt egy számítógépes játékkal játszott, így délután jólesett gyerekek között lennie, játszania, ennie.
Aztán van még egy egyke, ő Hármaskával egyidős, bölcsis, tünemény kislány, akire a szülein kívül a nagymamája is sokat vigyáz, ilyenkor szoktunk találkozni. Nemcsak a gyereknek jó ilyenkor a különböző életkorúak társasága, hanem talán a nagymamának is segítség, - annak a nagymamának, aki fél kézzel végez minden munkát, fél kézzel pelenkázott, fél kézzel öltözteti az unokáját, és akit minden gyermek rajongásig szeret, pedig nemcsak az egyik karja béna, hanem a beszéde is akadozó. És éppen ezzel a családdal összefüggésben ért nagy öröm és meglepetés – ennek a nagymamának az unokahuga itt nyaral Angliából, és a kiskamasz kislánynak másik ágról van egy unokatestvére, aki így a szomszéd faluból szintén itt nyaral, és rájött, hogy tulajdonképpen ő éppen a mi házunkban volt kisgyerek. Valóban, az az ötéves forma gyerkőc, aki itt lakott albérletben, mielőtt megvettük volna a házat, emlékezett, és nagyon örült, amikor felismerte például a fürdőszobát. Ezek a lányok szereztek egyébként egy egykézzel tekerhető mozgássérült triciklit, azon fuvarozták Abut, Babut, Hármaskát, és az angliai kiskamasz teljes őszinteséggel megkérdezte: „Te hogy bírsz ezekkel a rosszaságokkal egész nap? Ezek sosem fáradnak el!” Azonnal megvédtem a gyermekeimet, ugyanakkor jót mosolyogtam, hogy igen, valóban tele vannak energiával.
Még két család szokott jönni hozzánk, volt már, hogy sorversenyt rendeztünk, olyan sokan gyűltünk össze az utcán.
Egyikük egy anya három fiúval, tegnap „gyógyulni” jöttek ők is, hogy az apa ki tudjon kapcsolódni. A tegnapi utcabuli olyan jól sikerült, hogy a három fiú három meghatározó élménnyel ment haza: a legkisebb, hamarosan két éves, nagyot esett a bébitaxinkkal, de a négykerekű görkorcsolyánkat kipróbálta, és megbízott bennem, belekapaszkodott a kezembe – nem tehetett mást, a négyéves lábán Abu rózsaszín görkorijával épp anyjába kapaszkodott; a most hatéves pedig addig szomorkodott, hogy nem fér bele Abu és Babu görkorcsolyájába a lába, hogy Hármaskáét a legnagyobb méretre állítva cipő nélkül ráadtam, aminek következményeként ma, szülinapi ajándékként görkorit kért és kapott. Persze Hármaskától "hibásan" ellesve a (felnőtt szabvány) gördeszkázás tudományát, a négyévesnek sikerült úgy térdelnie-hasalnia, hogy a homloka az aszfalttal erőteljesen találkozott, kevés vér, szilványi látványos seb, több sírás eredményével, de ettől sem sérült a kapcsolat, az együtt játszás, az egymás mellett játszás öröme.
Végül egy ötlányos család hiányzott most sokáig Abunak, Babunak és Hármaskának, nagy barátság szövődött a gyerekek között, de a nyaralás néha félbeszakította a megszokott találkozásokat. Elsősorban a négy és fél éves lányka örült a találkozásoknak – itt, Abu kinőtt biciklijén tanult meg például pótkerék nélkül tekerni, de a legkisebb, az egyéves is szinte a szemünk előtt nő, és a nagyobbakkal is szoros barátságot kezdtek kiépíteni a gyerkőcök. A lányok apja a fővárosban dolgozik, az anya és az öt lány albérletben lakik az apai nagymamával, a vizet kútról hordják, szerények, kedvesek, és én el sem tudom képzelni, egyetlen szobában hatan (ill. heten, ha hazajön az apa), forgótárcsás mosógéppel, télen-nyáron a fürdéshez is a kútról hordva a vizet, hogyan tudnak ilyen rendesen, tisztességesen élni.
Errefelé a korosztályos csoportokat szeretik a szülők, a pedagógusok, nálunk viszont újszülöttől 14 évesig vegyesen játszanak a gyerekek. Talán az egykéknek nehezebb ez az együttjátszás, de nincs cél, nem teljesítünk feladatok, nem kell senkinek sem fejlesztenie valamilyen készségét vagy képességét, mégis ez történik mindenkivel. Gyógyulnak. Egymástól tanulnak elfogadást, türelmet, kitartást, konfliktuskezelést és egymástól kapnak sok szeretetet, türelmet, elfogadást. Mindezt védett környezetben, hiszen ott vagyunk mi, felnőttek, akik segítünk, ha szükséges, és megteremtjük számukra ehhez a biztonságos környezetet. Csak remélni tudom, hogy ez a sok közös játszás, sok találkozás nemcsak nem múlik el nyomtalanul, hanem minden itt megforduló gyermek gyógyul is általa. Abu, Babu és Hármaska mindenképp.
Szólj hozzá!
2015.08.30. 23:22
A csalódottság körülményei
Szólj hozzá!
2015.08.29. 22:13
Szolgálati közlemény gyanánt
Címkék: gyereknevelés
Sokszor eszembe jut, mennyi mindent veszítek azzal, hogy nem szakítok időt számomra fontos dolgok leírására, megjegyzésére. Ennek több oka van, de most nem az okok a fontosak, hanem az elhatározás, hogy ezentúl szeretném, - ha töredékesen is - lejegyezni az eseményeket, történéseket, gondolatokat.
Tartalmas napunk volt, nagyon elfáradtunk, ugyanakkor mérhetetlenül csalódott vagyok. Mióta megszülettek a gyerekek, nagyon sokat változtam, az élet különböző területein más-más irányba, a körülöttem lévő világ viszont egyetlen irányba változott, ha változott: még rendetlenebb, még gonoszabb, még szervezetlenebb, még önzőbb, még kiszámíthatatlanabb, értékvesztett lett. Azért érzékelem erősebbnek ezt a változást, mert én változtam, és azért, mert úgy igyekszem bánni a gyerekeimmel, hogy amikor lesz rá lehetőségük, ismerjék fel az értéket, a helyes, a jobb utat, és tegyenek is érte.
Sokszor apró változtatások elegek. Egy kis tudatosság, egy kis önkontroll, jó szokások rögzülése, pici odafigyelés - nagyon látványos eredményt hoznak. Ehhez viszont jó "alap" kell. És ezen nagyon sokat szoktam gondolkodni - az az alap, amit én tudok biztosítani a gyerekemnek, vajon milyennek fog bizonyulni a gyerekem számára 15 év múlva? És nem kell nagy dolgokra gondolni, csak ilyen egyszerűekre például, hogy ha a gyerekeim azért sovány testalkatúak, és azért egészségesek, mert ú.n. hosszan szoptatott gyerekek, akik jó étvágyúak, sok gyümölcsöt és zöldséget esznek, jó minőségű ételeket teszünk eléjük és jó étkezési szokásokat próbálunk kialakítani, akkor nem fogják-e például félrekezelni őket egy-egy betegség esetén éppen a sztereotípiák miatt. Vagy nem fogják különcnek érezni magukat azokért a tulajdonságokért, amik nekik természetesek, de mindenki másnak furcsa? Szintén ilyen egyszerű dolgokra gondolok, hogy sosem tanítottuk nekik tudatosan, de sosem dobálják el a szemetet, hanem ha nincs a közelben kuka, akkor a kezünkbe adják a csomagolóanyagot, vagy megkérdezik például egy műanyag dobozról, amikor a nagyszülők megkérik, hogy dobják ki, hogy a szelektívbe kell-e vagy a simába (többnyire maguktól el tudják dönteni az öt és fél évesek).
Nem azért adok át a gyerekeimnek értékeket, mert valamiféle cél lebeg a szemem előtt, és ehhez a célhoz alkalmazom a megfelelőnek tűnő eszközöket, hogy jól idomíthassam őket. Hanem azért, mert nem tehetek mást. Adott helyzetekben a legjobb pillanatnyi tudásom szerint, a meglévő erőm segítségével hozok döntéseket. Sokszor rossz döntéseket. És sokszor tele vagyok kérdésekkel.
Eddig a gyerekeim megerősítettek ebben az irányban - nem nagyon "másak", mint a velük egyidős gyerekek - ugyanakkor sokszor mégis nagyon "másak" - valahogy nyitottabbak, ügyesebben tanulnak meg új mozgásformát, ügyesebben látnak át helyzeteket, könnyebben barátkoznak, kevesebb a pótcselekvésük, hangosabbak, tájékozottabbak (no nem az aktuális videójátékokban vagy mesefilmekben) akaratosabbak a kortársaiknál.
Remélem, jó úton járunk... .
Szólj hozzá!
2015.08.27. 22:48
Gyermekgyógyulda
Címkék: gyereknevelés
Különös érzés kerített hatalmába ma: mintha gyógyulni jönnének hozzánk gyerekek – és talán felnőttek is. Pedig nekünk lenne szükségünk gyógyulásra, gyógyításra, hogy nyugodtan létezhessünk, tisztán láthassunk, végezhesse mindenki a feladatát.
Mivel akikről szó lesz, nem olvassák, és mások sem sokan, ezért vállalom a kockázatot, hogy a hátuk mögött kibeszélem őket.
Abu és Babu öt és fél, Hármaska két és fél éves múlt. Abu és Babu legjobb barátja velük egyidős. Folyton dolgozó családja ma nehezen viselte el az amúgy elviselhetetlennek is lenni tudó gyermeket (életkori sajátosság, profin értenek az ötévesek (is) ahhoz, hogy a környezetük leggyengébb pontját felismerve és ezt kihasználva folyton idegesítsék a környezetüket), így többszöri unszolásra nálunk landolt. Szokott hozzánk jönni, amikor 1-2 órára nem tudják megoldani a felügyeletét, de a mai nap nem ilyen volt. Mint újabban mindig, most is a határok feszegetésével kezdte Abu, Babu és a kisbarát. Ma is, tegnap is, és az utóbbi időben mindig túl kell lendülnöm, és utána túl kell lendítenem őket ezen a kezdeti nehéz ponton, de ismét sikerült, és az anyja szerint is aznap elviselhetetlen gyerekből hosszan, kb. fél óra múlva, de tartósan nyugodtan játszó, csendes gyerek lett. Nincs titok, nincs módszer, nincs semmi csodaszer, egyszerűen elég annyi, hogy én, a felnőtt, elfogadom, odafigyelek rá, és szidás, tiltás, rendreutasítás helyett a gyerekekhez és a helyzethez alkalmazkodva, sokat improvizálva, a legkülönbözőbb módszerekkel (érzések megfogalmazása helyette, figyelemelterelés, figyelemfelkeltés, dicséret stb.) elviseljük egymást, megpróbáljuk egy udvaron eltölteni az időt. Valóban „rossz” a gyerek a szülők szemszögéből, de egyáltalán nem rossz, csak minden idegszálával azon van, hogy felhívja magára a róla gondoskodó három felnőtt (szülők, nagymama, egyke kislegény) figyelmét, és mindezt profizmussal teszi – ott és azzal bosszantja őket, ahol és amivel a leginkább lehet. Mivel most itt, három gyerkőc és egy felnőtt jelenlétében megkapta a megfelelő figyelmet, sikerült saját magát túllendítenie a szinte szokássá vált figyelemfelkeltő-szerepen, és egy idő után akaratlanul is alkalmazkodott a többiek állapotához.
Ma délelőtt volt egy másik gyerkőc is, aki ugyan nem egyke, de szívesen jön hozzánk játszani. Szintén sokat dolgozó szülők gyermeke, kereken hét éves, de a korkülönbség ellenére is szívesen játszik velünk, az utóbbi időben mindössze egyetlen, valamiféle Arieles szerepjátékra veszi rá a gyerekeket, amiben ő a rendező és talán Ariel is, vagy csak simán babakonyhát rendeztet be. Volt már rá példa, hogy amikor meghallotta, hogy jöhet hozzánk, felállt a tévé elől (délután 1-kor, reggeltől nézte), és azonnal jött is. Abu érzékenységét mutatja, hogy jelezte nekem, hogy sokat „dolgoztatja” őt ez a nagylány – élesen látta, hogy a család legkisebb tagja, a hétéves, nálunk örül annak, hogy a tőle kisebbet csicskáztathatja.
Van egy másik egyke kisfiú, egy nyolcéves legény, aki unalmában átjön néha játszani. Szintén a héten történt, hogy délután fél 2-kor csöngetett, aztán este fél 7-ig maradt is, trambulinozott, biciklizett nálunk, de, különösen az elején, többször behúzódott az árnyékba pihenni. Kiderült, hogy egész délelőtt egy számítógépes játékkal játszott, így délután jólesett gyerekek között lennie, játszania, ennie.
Aztán van még egy egyke, ő Hármaskával egyidős, bölcsis, tünemény kislány, akire a szülein kívül a nagymamája is sokat vigyáz, ilyenkor szoktunk találkozni. Nemcsak a gyereknek jó ilyenkor a különböző életkorúak társasága, hanem talán a nagymamának is segítség, - annak a nagymamának, aki fél kézzel végez minden munkát, fél kézzel pelenkázott, fél kézzel öltözteti az unokáját, és akit minden gyermek rajongásig szeret, pedig nemcsak az egyik karja béna, hanem a beszéde is akadozó. És éppen ezzel a családdal összefüggésben ért nagy öröm és meglepetés – ennek a nagymamának az unokahuga itt nyaral Angliából, és a kiskamasz kislánynak másik ágról van egy unokatestvére, aki így a szomszéd faluból szintén itt nyaral, és rájött, hogy tulajdonképpen ő éppen a mi házunkban volt kisgyerek. Valóban, az az ötéves forma gyerkőc, aki itt lakott albérletben, mielőtt megvettük volna a házat, emlékezett, és nagyon örült, amikor felismerte például a fürdőszobát. Ezek a lányok szereztek egyébként egy egykézzel tekerhető mozgássérült triciklit, azon fuvarozták Abut, Babut, Hármaskát, és az angliai kiskamasz teljes őszinteséggel megkérdezte: „Te hogy bírsz ezekkel a rosszaságokkal egész nap? Ezek sosem fáradnak el!” Azonnal megvédtem a gyermekeimet, ugyanakkor jót mosolyogtam, hogy igen, valóban tele vannak energiával.
Még két család szokott jönni hozzánk, volt már, hogy sorversenyt rendeztünk, olyan sokan gyűltünk össze az utcán.
Egyikük egy anya három fiúval, tegnap „gyógyulni” jöttek ők is, hogy az apa ki tudjon kapcsolódni. A tegnapi utcabuli olyan jól sikerült, hogy a három fiú három meghatározó élménnyel ment haza: a legkisebb, hamarosan két éves, nagyot esett a bébitaxinkkal, de a négykerekű görkorcsolyánkat kipróbálta, és megbízott bennem, belekapaszkodott a kezembe – nem tehetett mást, a négyéves lábán Abu rózsaszín görkorijával épp anyjába kapaszkodott; a most hatéves pedig addig szomorkodott, hogy nem fér bele Abu és Babu görkorcsolyájába a lába, hogy Hármaskáét a legnagyobb méretre állítva cipő nélkül ráadtam, aminek következményeként ma, szülinapi ajándékként görkorit kért és kapott. Persze Hármaskától "hibásan" ellesve a (felnőtt szabvány) gördeszkázás tudományát, a négyévesnek sikerült úgy térdelnie-hasalnia, hogy a homloka az aszfalttal erőteljesen találkozott, kevés vér, szilványi látványos seb, több sírás eredményével, de ettől sem sérült a kapcsolat, az együtt játszás, az egymás mellett játszás öröme.
Végül egy ötlányos család hiányzott most sokáig Abunak, Babunak és Hármaskának, nagy barátság szövődött a gyerekek között, de a nyaralás néha félbeszakította a megszokott találkozásokat. Elsősorban a négy és fél éves lányka örült a találkozásoknak – itt, Abu kinőtt biciklijén tanult meg például pótkerék nélkül tekerni, de a legkisebb, az egyéves is szinte a szemünk előtt nő, és a nagyobbakkal is szoros barátságot kezdtek kiépíteni a gyerkőcök. A lányok apja a fővárosban dolgozik, az anya és az öt lány albérletben lakik az apai nagymamával, a vizet kútról hordják, szerények, kedvesek, és én el sem tudom képzelni, egyetlen szobában hatan (ill. heten, ha hazajön az apa), forgótárcsás mosógéppel, télen-nyáron a fürdéshez is a kútról hordva a vizet, hogyan tudnak ilyen rendesen, tisztességesen élni.
Errefelé a korosztályos csoportokat szeretik a szülők, a pedagógusok, nálunk viszont újszülöttől 14 évesig vegyesen játszanak a gyerekek. Talán az egykéknek nehezebb ez az együttjátszás, de nincs cél, nem teljesítünk feladatok, nem kell senkinek sem fejlesztenie valamilyen készségét vagy képességét, mégis ez történik mindenkivel. Gyógyulnak. Egymástól tanulnak elfogadást, türelmet, kitartást, konfliktuskezelést és egymástól kapnak sok szeretetet, türelmet, elfogadást. Mindezt védett környezetben, hiszen ott vagyunk mi, felnőttek, akik segítünk, ha szükséges, és megteremtjük számukra ehhez a biztonságos környezetet. Csak remélni tudom, hogy ez a sok közös játszás, sok találkozás nemcsak nem múlik el nyomtalanul, hanem minden itt megforduló gyermek gyógyul is általa. Abu, Babu és Hármaska mindenképp.