Egyre több, mégis egyre kevesebb körmöt kell vágnom. Emlékszem, Abut és Babut várva lekerekített végű babaollót vettünk, azzal próbáltam lecibálni a körmüket, hamar rájöttem, semmire se használható a márkás babaolló és fésű szett. Hamar átálltam a családi kiváló körömvágó ollónkra, és álmukban (sokszor pólyába bugyolált gyereknél - nagyszülői presszió hatására használtam, lábkörömhöz kibontottam) vágtam a körmöket szorgalmasan. Ha valaki felébredt, következő alvásidőben kellett folytatnom. Utána is kisebb harc volt a körömvágás. Hármaskánál lazább voltam, majd kialakult egy ujjszámoló mondóka és a szerda, mint körömvágó nap. Talán 2-3 évig így működött. Aztán egyre ügyesebb lett mindenki, előbb a nagyok kezdték maguknak vágni, majd Hármaska is, és csak néha kérnek segítséget.
Megszületett Négyeske, és ő sem kapott kesztyűt, ahogy a többiek sem, de nem is nagyon karmolták össze sose az arcukat. Telt az idő, művésznő-körmeit szépen elkoptatta, én pedig hagytam, csak most, 8 hetesen ragadtam ollót, hogy a kezein igazítsak. Ébren, a mi (hegyes) ollónkkal, lazán, természetesen, sírás vagy tiltakozás nélkül.
Valószínű, ezekben a döntésekben és cselekedetekben érhető tetten, hogy ő bizony már a negyedik gyermek, igaz, csak harmadik terhességből, tehát csak harmadszor ismétlődnek ezek a helyzetek, de látszik, hogy megváltoztam. Már nem a szabályok uralják az életünket, hanem mi éljük a saját életünket és mi alakítjuk a körülményekhez a szabályokat. Örülnék, ha a gyerekeknek már ez lenne a természetes - az élhető élet, ahol a szabályok, a rend az élet jobb minőségét támogatják.
2019.07.21. 16:57
Körömvágás
Címkék: körömvágás
Szólj hozzá!
2019.07.20. 23:58
Sima hétköznap
Nincs már meg az a fotó, ami az autó belsejéről és/vagy a csomagtartó tartalmáról készült, hogy ide feltölthessem.
Nagyon kemény tanéven vagyunk túl. Apjuk szokása szerint végig dolgozott. Nekem heti 15 foglalkozásom volt - 1 vasárnap, 6 kedden a két ovirészben, 4-4 szerdán és csütörtökön a suliban. Néha helyettesítettem, de amikor nem mások gyerekeivel, akkor a sajátjaimmal törődtem. Volt egy szokásos menetrend: hétfőn és szerdán zenesuli, Hármaska is beült szolfézsra. Kedden Hármaska zeneoviban, aminek az ideje alatt elvittem Abut és Babut néptáncra. Csütörtökön csak néptánc volt, pénteken pedig csak zeneovi. Ezeket bonyolították Abu és Babu koncertjei, versenyei és Hármaska ovisulis foglalkozásai, ja, és komoly logisztikát igényelt minden hónapban egy tehetséggondozó délután a suliban. Tanév közben mind a hárman egy edzésre, a péntekire jártak, de tavasszal Abu péntek délutánonként logopédiai foglalkozásokra is járt. Néha szombatonként focitorna is volt. Mindehhez hozzáadódott a terhesgondozás, amit a nem létező szabadidőben kellett kisakkoznom. Tél elején egy kétfordulós tehetségkutatón is énekelt mind a három gyerek, és immár második éve, évente háromszor két könyvet olvastunk el közösen egy pályázatra, határidőre megoldólapot kitöltve. Valami csoda folytán minden területen eredményesek és sikeresek voltak a gyerekek. Nem csoda, hogy elfáradtunk, szükségünk van a nyári szünetre.
A fotón, amit nem találok, a csomagjaink voltak, a két nagy néptáncos tatyója, valami zongora-fellépőruhája, Hármaska ovisulis csomagja, uzsonna-kiegészítések, és még ki tudja, mi, mert valóban volt olyan, amikor reggeltől estig minden percet kihasználtam, hogy mindenki pontosan odaérjen minden foglalkozására, akinek pedig épp "lyukas" ideje volt, az tudjon haladni a feladataival. Nem tudom, mit hoz a jövő, de most (is) úgy gondolom, ezt a tanévet maximálisan kihasználtuk mindenki épülésére.
Szólj hozzá!
2019.07.20. 23:29
Emlék - fekete
Címkék: sport foci mosás
Talán tavaly (vagy tavalyelőtt) készült a fotó, egy adag sötét mosás kiteregetve, hogy leírhassam ide, ilyen az, amikor a gyerekek focitornán voltak, anya pedig (erre sem emlékszem pontosan) vagy vasárnapi istentiszteletet tartott, vagy temetett. A mezek mögött az én "szolgálati" ruhám szárad a torna és az azt megelőző esti edzés fekete mezei, sportszárai.
Sose tudtam semmit a fociról. Gyerekkoromban, ha nem volt elég játékos, beálltam a fiúkhoz kapusnak, igaz, volt, hogy a szemüvegem bánta. Fogalmam sem volt az EB és a BL mibenlétéről, a les valamiféle bonyolult, csak a bírók számára értelmezhető manővert jelentett számomra. Aztán kaptak labdát a gyerekek, nőttek, és a dobálás mellett rúgták is. Végül, előbb Abu és Babu kezdett járni edzésre, majd Hármaska már nem csak elkísérte őket, hanem beállt, végül volt egy nyár, amikor az edző helyett az apjuk tartotta az edzést, és amikor nem ért haza időben, akkor én tartottam meg helyette. És bár sokkal többet nem tudok a fociról, de Babu újságból és egyéb forrásokból olyan szinten tájékozott, hogy az alapfogalmakkal mára már tisztában vagyok. Minden reggel behozza a megyei napilapot és kiolvassa a sporthíreket. Mindent megjegyez. De ami ezeknél sokkal fontosabb: az edzőjük sok hibája ellenére is fejlődnek és nagyon ügyesek, szeretnek focizni, jó az erőnlétük, ügyesen futnak és cseleznek és jó csapatjátékosok. Szóval, szívesen mosom, rendezgetem az összes, a focihoz kapcsolódó felszerelésüket, mert számomra megéri, még ha továbbra sem ez a kedvenc sportom.
Szólj hozzá!
2019.07.20. 22:32
Fogváltás és következményei
Hármaskának ma kiesett az első tejfoga. Pontosabban, délelőtt, főtt kukorica evés közben nagyon meglazult, aztán késő délután - addig folyamatosan piszkálgatta, mozgatta - apja "kivette". Nem vagyok benne biztos, de hármójuk közül neki esett ki legkésőbb az első tejfoga. És ez a bizonytalanság arra indított, hogy tudatosabb legyek, örökítsek meg több mozzanatot a gyerekeim életéből, akár a takarítás, a rendrakás kárára is... . Azt is, hogy hozzánk nem jár a Fogtündér, de viccelhetünk, hogy Hármaska annyira menő, hogy neki biciklit hozott. Ugyanis épp ma, a Holdra szállás 50. évfordulóján sikerült megvenni az új biciklijét, amit nem "megörökölt" Babutól, hanem ő választhatott magának. Nagyon boldog, én pedig továbbra sem tudok napirendre térni afölött, hogy ő boldogan örököl mindent a nagyobb testvéreitől, és most sem növelte a boldogságát az a tény, hogy ezt végre új állapotban, neki vesszük. Nyilván, ebben én vagyok a "hibás", hiszen szinte minden nap látják, hallják, hogy örülök, amikor Négyeske egyik ruhadarabjáról vagy játékáról elmondom, hogy emlékeim szerint ki vette vagy kitől kapták és ki hordta, ki játszott vele. És bár a körülöttünk élők szemében az az érték, ami új, amit valaki "alanyi jogon" kap, nálunk azt sajnálják, hogy Négyeske már nem találkozott a cicánkkal, vagy tönkrement valamelyik játék, amivel mindhárman játszottak.
Az én memóriám viszont kopik, változik. Két szempontból is romlik. Egyrészt, már nem minden tárgyról tudom megmondani, hogyan került hozzánk, de ami rosszabb, a gyerekeinket érintő fontosabb eseményekre sem emlékszem. Tisztelem azokat, akiknek önéletrajzi regénye megjelent, de egyre több kétségem van, egyre többször fordul meg a fejemben, hogy valóban jól emlékeznek-e, hiszen az én tapasztalatom szerint az idő rostáján néhány érzelmekkel is telített emlékünk mélyen belénk vésve tűpontosan bennünk marad, más emlékeket viszont az újonnan szertett ismereteink szerint átdolgozunk, elfelejtünk vagy átalakítunk, átírunk. Másrészt, vicces, de az életemet alapvetően érintő ismereteket egyszerűen kidobja az agyam. Tőlem, a (rejtett szőke) nőtől szoktak az autómmal kapcsolatosan kérdezni. El szoktam visselni a választ, de pl. tegnap nem tudtam megmondani, mennyi idős. 11 hónapot tévedtem, pedig mindössze másfél éves, és nagyon szeretem, az életem nagyon fontos része. De azok az információk, amelyek "rendben" vannak, amelyekkel nincs különösebb dolgom, mert döntöttem anno felőlük vagy nincs velük teendőm, egyszerűen kiesnek a memóriámból.
Szóval, itt az ideje, hogy végre írjak. Hétköznapokról, ünnepekről, témákról, amelyek fontosak számunkra. Fogalmam sincs, mikor, talán pár hónapja, a terhesség közepén kijelentettem, hogy mostantól senkit nem vagyok hajlandó ápolni, senki miatt nem vállalhatunk pluszfeladatot, csak én lehetek beteg. Nem így történt, most is apjuk náthás, szerintem a klímától, így már a gyerekekkel kidőlt, volt végre időm ezt a bejegyzést megírni... .
Szólj hozzá!
2019.07.17. 23:20
Elmondom
Címkék: anyaság
Nincs mit elmondani, nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek:
Csodálatos kislány mellől írok, aki több mint hat hetes, tökéletes, tündér, mindenkit boldoggá tesz és mindent jobbá tesz. Még a lelkifurdalás is könnyű, "normális", hogy milyen jó lett volna már Abuval és Babuval így élni meg a mindennapokat. És milyen jó lenne, ha most végre sikerülne mindent úgy megélni, ahogy vágytam rá. De a nehézségek maradtak, a jelen is igencsak közdelmes, talán csak ez a fantasztikus kicsi lány ad mindenkinek erőt tovább menni, megharcolni a mindennapokat.
Nem, nincs időm leírni a sok örömet, a sok küzdelmet. Csak annyit: amikor már minden veszni látszott, ő csodálatosan megszületett, olyan könnyen, amiben sosem reménykedtem. Aztán gyorsan hazajöttünk, idekinn is összenőve létezünk, az összes nehézséggel szembenézünk, és a sok öröm és mosoly mellett együtt sírunk, immár hatan éljük meg a magasságokat és a mélységeket. Négyeskének és nekem a legkönnyebb mindez, hiszen nekünk segítenek a hormonok. A többieknek nehezebb. Abu és Babu az egész tanévet keményen végigdolgozta, nagyok is már, az érzelmeiket is próbálják jól kezelni, meg minden érdekli őket, ami "babázás", az apjuk is sokat változott az évek során, őszinte örömmel gondoskodik Négyeskéről, de Hármaska nagyon nehéz helyzetben van. Rajong a kistesóért, de nagyon hiányzom neki és nagyon szeretne hasonlítani a nagytesóira is, így nagyon sérült kettőnk között a kötődés. Fáj a szívem, amikor látom, sehogy sem találja a helyét. A tágabb család viszont valóban nem találja a helyét, szóval, szükségünk is van minden boldog együtt töltött pillanatra hatunknak, hogy legyen erőnk... .
Szeretnék írni. Visszamenőleg is szeretnék néhány mozzanatot lejegyezni. Talán azért, hogy erőt adjak egy-egy ide tévedő olvasónak. És persze azért, mert gyógyító számomra az írás. De addig is, csak ennyit szerettem volna most lejegyezni: minden nehézség ellenére fantasztikus dolog négy csodálatos gyermek anyjának lenni, megélni azt, ami sokak számára csak üres, képmutató megjegyzés: Isten áldása a gyermek. Én valóban áldottnak érzem magam, magunkat.
Szólj hozzá!
2019.07.21. 16:57
Körömvágás
Címkék: körömvágás
Szólj hozzá!
2019.07.20. 23:58
Sima hétköznap
Nincs már meg az a fotó, ami az autó belsejéről és/vagy a csomagtartó tartalmáról készült, hogy ide feltölthessem.
Nagyon kemény tanéven vagyunk túl. Apjuk szokása szerint végig dolgozott. Nekem heti 15 foglalkozásom volt - 1 vasárnap, 6 kedden a két ovirészben, 4-4 szerdán és csütörtökön a suliban. Néha helyettesítettem, de amikor nem mások gyerekeivel, akkor a sajátjaimmal törődtem. Volt egy szokásos menetrend: hétfőn és szerdán zenesuli, Hármaska is beült szolfézsra. Kedden Hármaska zeneoviban, aminek az ideje alatt elvittem Abut és Babut néptáncra. Csütörtökön csak néptánc volt, pénteken pedig csak zeneovi. Ezeket bonyolították Abu és Babu koncertjei, versenyei és Hármaska ovisulis foglalkozásai, ja, és komoly logisztikát igényelt minden hónapban egy tehetséggondozó délután a suliban. Tanév közben mind a hárman egy edzésre, a péntekire jártak, de tavasszal Abu péntek délutánonként logopédiai foglalkozásokra is járt. Néha szombatonként focitorna is volt. Mindehhez hozzáadódott a terhesgondozás, amit a nem létező szabadidőben kellett kisakkoznom. Tél elején egy kétfordulós tehetségkutatón is énekelt mind a három gyerek, és immár második éve, évente háromszor két könyvet olvastunk el közösen egy pályázatra, határidőre megoldólapot kitöltve. Valami csoda folytán minden területen eredményesek és sikeresek voltak a gyerekek. Nem csoda, hogy elfáradtunk, szükségünk van a nyári szünetre.
A fotón, amit nem találok, a csomagjaink voltak, a két nagy néptáncos tatyója, valami zongora-fellépőruhája, Hármaska ovisulis csomagja, uzsonna-kiegészítések, és még ki tudja, mi, mert valóban volt olyan, amikor reggeltől estig minden percet kihasználtam, hogy mindenki pontosan odaérjen minden foglalkozására, akinek pedig épp "lyukas" ideje volt, az tudjon haladni a feladataival. Nem tudom, mit hoz a jövő, de most (is) úgy gondolom, ezt a tanévet maximálisan kihasználtuk mindenki épülésére.
Szólj hozzá!
2019.07.20. 23:29
Emlék - fekete
Címkék: sport foci mosás
Talán tavaly (vagy tavalyelőtt) készült a fotó, egy adag sötét mosás kiteregetve, hogy leírhassam ide, ilyen az, amikor a gyerekek focitornán voltak, anya pedig (erre sem emlékszem pontosan) vagy vasárnapi istentiszteletet tartott, vagy temetett. A mezek mögött az én "szolgálati" ruhám szárad a torna és az azt megelőző esti edzés fekete mezei, sportszárai.
Sose tudtam semmit a fociról. Gyerekkoromban, ha nem volt elég játékos, beálltam a fiúkhoz kapusnak, igaz, volt, hogy a szemüvegem bánta. Fogalmam sem volt az EB és a BL mibenlétéről, a les valamiféle bonyolult, csak a bírók számára értelmezhető manővert jelentett számomra. Aztán kaptak labdát a gyerekek, nőttek, és a dobálás mellett rúgták is. Végül, előbb Abu és Babu kezdett járni edzésre, majd Hármaska már nem csak elkísérte őket, hanem beállt, végül volt egy nyár, amikor az edző helyett az apjuk tartotta az edzést, és amikor nem ért haza időben, akkor én tartottam meg helyette. És bár sokkal többet nem tudok a fociról, de Babu újságból és egyéb forrásokból olyan szinten tájékozott, hogy az alapfogalmakkal mára már tisztában vagyok. Minden reggel behozza a megyei napilapot és kiolvassa a sporthíreket. Mindent megjegyez. De ami ezeknél sokkal fontosabb: az edzőjük sok hibája ellenére is fejlődnek és nagyon ügyesek, szeretnek focizni, jó az erőnlétük, ügyesen futnak és cseleznek és jó csapatjátékosok. Szóval, szívesen mosom, rendezgetem az összes, a focihoz kapcsolódó felszerelésüket, mert számomra megéri, még ha továbbra sem ez a kedvenc sportom.
Szólj hozzá!
2019.07.20. 22:32
Fogváltás és következményei
Hármaskának ma kiesett az első tejfoga. Pontosabban, délelőtt, főtt kukorica evés közben nagyon meglazult, aztán késő délután - addig folyamatosan piszkálgatta, mozgatta - apja "kivette". Nem vagyok benne biztos, de hármójuk közül neki esett ki legkésőbb az első tejfoga. És ez a bizonytalanság arra indított, hogy tudatosabb legyek, örökítsek meg több mozzanatot a gyerekeim életéből, akár a takarítás, a rendrakás kárára is... . Azt is, hogy hozzánk nem jár a Fogtündér, de viccelhetünk, hogy Hármaska annyira menő, hogy neki biciklit hozott. Ugyanis épp ma, a Holdra szállás 50. évfordulóján sikerült megvenni az új biciklijét, amit nem "megörökölt" Babutól, hanem ő választhatott magának. Nagyon boldog, én pedig továbbra sem tudok napirendre térni afölött, hogy ő boldogan örököl mindent a nagyobb testvéreitől, és most sem növelte a boldogságát az a tény, hogy ezt végre új állapotban, neki vesszük. Nyilván, ebben én vagyok a "hibás", hiszen szinte minden nap látják, hallják, hogy örülök, amikor Négyeske egyik ruhadarabjáról vagy játékáról elmondom, hogy emlékeim szerint ki vette vagy kitől kapták és ki hordta, ki játszott vele. És bár a körülöttünk élők szemében az az érték, ami új, amit valaki "alanyi jogon" kap, nálunk azt sajnálják, hogy Négyeske már nem találkozott a cicánkkal, vagy tönkrement valamelyik játék, amivel mindhárman játszottak.
Az én memóriám viszont kopik, változik. Két szempontból is romlik. Egyrészt, már nem minden tárgyról tudom megmondani, hogyan került hozzánk, de ami rosszabb, a gyerekeinket érintő fontosabb eseményekre sem emlékszem. Tisztelem azokat, akiknek önéletrajzi regénye megjelent, de egyre több kétségem van, egyre többször fordul meg a fejemben, hogy valóban jól emlékeznek-e, hiszen az én tapasztalatom szerint az idő rostáján néhány érzelmekkel is telített emlékünk mélyen belénk vésve tűpontosan bennünk marad, más emlékeket viszont az újonnan szertett ismereteink szerint átdolgozunk, elfelejtünk vagy átalakítunk, átírunk. Másrészt, vicces, de az életemet alapvetően érintő ismereteket egyszerűen kidobja az agyam. Tőlem, a (rejtett szőke) nőtől szoktak az autómmal kapcsolatosan kérdezni. El szoktam visselni a választ, de pl. tegnap nem tudtam megmondani, mennyi idős. 11 hónapot tévedtem, pedig mindössze másfél éves, és nagyon szeretem, az életem nagyon fontos része. De azok az információk, amelyek "rendben" vannak, amelyekkel nincs különösebb dolgom, mert döntöttem anno felőlük vagy nincs velük teendőm, egyszerűen kiesnek a memóriámból.
Szóval, itt az ideje, hogy végre írjak. Hétköznapokról, ünnepekről, témákról, amelyek fontosak számunkra. Fogalmam sincs, mikor, talán pár hónapja, a terhesség közepén kijelentettem, hogy mostantól senkit nem vagyok hajlandó ápolni, senki miatt nem vállalhatunk pluszfeladatot, csak én lehetek beteg. Nem így történt, most is apjuk náthás, szerintem a klímától, így már a gyerekekkel kidőlt, volt végre időm ezt a bejegyzést megírni... .
Szólj hozzá!
2019.07.17. 23:20
Elmondom
Címkék: anyaság
Nincs mit elmondani, nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek:
Csodálatos kislány mellől írok, aki több mint hat hetes, tökéletes, tündér, mindenkit boldoggá tesz és mindent jobbá tesz. Még a lelkifurdalás is könnyű, "normális", hogy milyen jó lett volna már Abuval és Babuval így élni meg a mindennapokat. És milyen jó lenne, ha most végre sikerülne mindent úgy megélni, ahogy vágytam rá. De a nehézségek maradtak, a jelen is igencsak közdelmes, talán csak ez a fantasztikus kicsi lány ad mindenkinek erőt tovább menni, megharcolni a mindennapokat.
Nem, nincs időm leírni a sok örömet, a sok küzdelmet. Csak annyit: amikor már minden veszni látszott, ő csodálatosan megszületett, olyan könnyen, amiben sosem reménykedtem. Aztán gyorsan hazajöttünk, idekinn is összenőve létezünk, az összes nehézséggel szembenézünk, és a sok öröm és mosoly mellett együtt sírunk, immár hatan éljük meg a magasságokat és a mélységeket. Négyeskének és nekem a legkönnyebb mindez, hiszen nekünk segítenek a hormonok. A többieknek nehezebb. Abu és Babu az egész tanévet keményen végigdolgozta, nagyok is már, az érzelmeiket is próbálják jól kezelni, meg minden érdekli őket, ami "babázás", az apjuk is sokat változott az évek során, őszinte örömmel gondoskodik Négyeskéről, de Hármaska nagyon nehéz helyzetben van. Rajong a kistesóért, de nagyon hiányzom neki és nagyon szeretne hasonlítani a nagytesóira is, így nagyon sérült kettőnk között a kötődés. Fáj a szívem, amikor látom, sehogy sem találja a helyét. A tágabb család viszont valóban nem találja a helyét, szóval, szükségünk is van minden boldog együtt töltött pillanatra hatunknak, hogy legyen erőnk... .
Szeretnék írni. Visszamenőleg is szeretnék néhány mozzanatot lejegyezni. Talán azért, hogy erőt adjak egy-egy ide tévedő olvasónak. És persze azért, mert gyógyító számomra az írás. De addig is, csak ennyit szerettem volna most lejegyezni: minden nehézség ellenére fantasztikus dolog négy csodálatos gyermek anyjának lenni, megélni azt, ami sokak számára csak üres, képmutató megjegyzés: Isten áldása a gyermek. Én valóban áldottnak érzem magam, magunkat.