Vége, 11 év után egy új név alatt, új elrendezéssel folytatom majd. Amiért folytatom és amiért nem ezt, annak több oka van.
Valamikor, régen, érdekeltek az önéletrajz jellegű regények, a személyes beszámolók, elbeszélések, olyannyira, hogy Szozsenyicin A Gulag szigetvilág mind a 3 kötetét is elolvastam, rokonok, ismerősök 20. századi beszámolóit gyűjtöttem, és bár alig van rá lehetőségem, a dokumentumfilmeket a mai napig nagyon szeretem. Ugyanakkor mindig ledöbbenek a családom tagjain, hogy mennyire máshogy emlékeznek ugyanarra az eseményre, és milyen magabiztosan tudják állítani a maguk igazát. Nekem teljesen más az élettapasztalatom: én azt látom, hogy hiába éljük át ugyanazt, hiába vagyunk ugyanott, az emlékezetünk az idő múlásával átértékeli a tapasztalatot, különösen, ha érzelmi súlya volt a szituációnak vagy ha jelentősége van később az adott eseménynek. Saját magamon is tapasztalom, hogy a rossz emlékeket igyekszem kitörölni, elfelejteni - így többször volt már, hogy furcsán nézett rám az, aki még emlékezett, hogy megbántott, a jó emlékeket pedig igyekszem tovább vinni magammal, beépíteni a tövábbi cselekedeteimbe.
A gyerekek mellett rengeteget változtam. Én is, a véleményem is. Amit korábban értéknek tartottam, ma már jelentéktelen semmiség, vagy épp káros és fordítva. Meg is öregedtem. Lettek "ügyeim", olyan értékek, olyan témák, amik hangsúlyosak számomra.
És a világ is megváltozott. Nemrég még a naplók, a regények, a könyvek voltak a fő források, ma már a böngésző olyan tartalmakat listáz, amik jól szűkíthetőek a pillanatnyi szándékoknak megfelelően. Kétoldalú ez a bőség: egyrészt nehéz választani, könnyű elveszni a kínálatban. Ráadásul az addig megszokott/megismert oldalak átalakulnak, eltűnnek, részben elérhetőek. Másrészt viszont olyan értékes (vagy kevésbé értékes...) írásokra lehet találni, amik a pillanatnyi helyzetben erőt adhatnak, előre mozdíthatnak. Sokat jelentettek számomra mások írásai, félbehagyott blogjai, naplószerű beszámolói. Sosem tudhatom, hogy az én pillanatnyi eszmefuttatásom kinek segít nem elkövetni azt a hibát, amit én elkövettem... .
Végül pedig, írtam itt olyanokat is elkeseredésemben, amik esetleg rossz fényben tüntethetnek fel másokat. Bár az is igaz, és egyre többször tapasztalom, hogy nem kell ahhoz rosszat mondani/írni valakiről, hogy megromoljanak emberi kapcsolatok. Elég hozzá egy olyan ember, aki nem tud uralkodni magán, és ha épp arra támad kedve, akkor egymás ellen fordít csúsztatásokkal, hazugságokkal embereket. Nem rejtek el bejegyzéseket, nem törlök, hiszen akkor, ott úgy éltem meg, ahogyan leírtam. Tanulság nincs, csak annyi, hogy most határozottan érzem: váltani kell, változtatni kell. Köszönöm az összes olvasást, figyelem majd a hozzászólásokat, sok bölcsességet kívánok mindenkinek, aki erre téved!
2021.04.12. 21:20
Itt a vége, fuss el véle
Szólj hozzá!
2021.04.08. 13:19
Még nincs vége ...
Lezárást ígértem, de ez még nem az. De nem ezért adtam a címet a blogbejegyzésnek. Még nincs vége - annyi minden lezártlan még! Annyiszor elhittem, hogy lezárulnak dolgok, vége valaminek, akár jónak,akár rossznak. Annyiszor tévedtem!
Most ismét válaszút elé érkeztem. Már jó ideje nem hiszek el semmit, már jó ideje előbb gondolkodom, megvizsgálom, és kételkedem. Egyre kevesebbet tévedek, ami csak még nehezebbé teszi az életemet. Valóban kifejező a magyar nyelv: ha valami gyomorforgató vagy torokszorító terv, vágy, esemény, történés, akkor azt fizikailag is érzi az ember: egyértelműen kavarog a gyomra vagy érzi a szorítást a torkán. Nekem most valódi hányingerem van. Nem, nem azért, mert beteg lennék vagy mert valami romlott ételt ettem volna. Csupán azért, mert az eseményeket, amikbe akaratomon és tudtomon kívül belesodródtam más hibájából, egyszerűen nem képes bevenni a gyomrom. Képes beszéd ez? Nem, egyáltalán nem az, nagyon is valóságos. De megöregedtem, és már van elég erőm, tapasztalatom, hogy más úton menjek tovább. Persze, itt van ez a négy csodálatos gyermek, akiknek a mindennapi szükségleteit ugyanúgy el kell látnom. És meg is teszem. De már nem megyek tovább azon az úton, amelyen bárki belém törölheti a lábát, rajtam vezetheti le a feszültségét, én lehetek a bűnbakja, én vagyok az áldozat.
(A humoromat sem veszítettem el, bár nem csupán vicc: kár, hogy rám a stressz nem úgy hat, mint a legtöbbekre, sajnos én nem fogyok le mindettől... .)
Szólj hozzá!
2021.03.21. 15:02
Változás
Nagyon sokat változtam az elmúlt időben. Sok mindent másképp látok, és bár korábban is igyekeztem pontosan fogalmazni és figyeltem mások érzékenységére, most méginkább megfontolok minden szót, és minden engem ért hatás ellenére koncentrálok arra, hogy ne bántsak meg másokat.
Ezzel a mentalitással viszont nagyon mélyre, parkolópályára kerültem, és nem találom az egyensúlyt. Talán ezért sem írtam az utóbbi időben bejegyzéseket.
Volt a fejemben egy konkrét terv: Négyeske születése után miénk az egész nyár, aztán kialakul a suli (akkor kezdte Hármaska) és a rendszer, és végre fellélegezhetek - jó időbeosztással minden belefér. Mire Négyeske elkezd kúszni, a többiek délelőtt suliban lesznek, én pedig az ébrenléti időkben rendberakom Négyeskével a házat. Valahogy így is kezdődött minden - az újszülött ölben vagy kendőben, mindig volt szabad kezem pl. társasozni, kártyázni a nagyokkal stb., a nyár jól telt. A suli is jól kezdődött emlékeim szerint, bár Hármaska osztályával voltak gondok. Azzal nyugtattam magam, hogy úgyis elviszem kettőkor. Ő egyszerre kezdett mindent - néptánc, zongora, hegedű, és a tanulással sem volt gond. Jött a tél, sok-sok iskolai program, versenyek, sikerek, de a tél mindig nehezebb minden szempontból - sok ruha, korai sötétedés, bezártság, Négyeske előtt nyílt a világ, nagyon vártuk a tavaszt. Helyette jött a vírus. Bezártak az iskolák - mi nem bántuk, alkalmazkodtunk a helyzethez. Épp elkezdtünk zenebölcsi jellegű foglalkozásokra járni Négyeskével, nagyokat lehetett volna babakocsizni, helyette itthon volt minden gyerek és videókat készítettünk, fotóztunk, leckékkel foglalkoztunk, vasalódeszkán lévő laptopról volt élő zongoraóra, asztali gép előtt élő hegedűóra. Hamar kiderült, Hármaska osztályában elszabadult az őrület - mégis haladt, kibírtuk, megcsináltuk
Így csöppentünk a nyárba, Négyeske 1 éves lett, a sok szabadidő és kettesben elvégezhető teendő helyett túlélésre játszottam, egyébként sikerrel. De végre mindenki utazhatott, sürgősen meg kellett szervezni a keresztelőt. Gyűlölködések közepette, képmutató emberekkel körülvéve a nap végére egyetlen szóval tudtam jellemezni a helyzetet: szánalmas (volt az egész és szánalomra méltók a családtagok). Nem beszélve arról, hogy másnap egy "szeretek sportolni az unokáimmal"-esésből agyrázkódás lett épp a hazaindulás előtt, teljes újratervezéssel. Amikor volt erőm felülemelkedni a körülményeken, számtalan jó dologban volt része a gyerekeknek, de ezen a nyáron sem mentünk nyaralni.
Elérkezett az ősz, új remények a szabad délelőttre. Az iskolába, a zeneiskolába szülő nem tehette be a lábát. Abu és Babu felsősök lettek, sok új (jó és pocsék) tanárral, de kiválóan vették az akadályokat. Hármaska osztályában viszont elszabadult a pokol. De ő is minden erejét összeszedve kiválóan állta a sarat. A tanórák 40 percesek lettek. A zeneiskolában a lehető legideálisabb órarendeket sikerült összerakni, mamataxi lettem. De egyre világosabb lett, hogy támogató háttér nélkül a helyzet visszafordíthatatlanná vált. Hiába mentem ősszel futóbabakocsival futni, hiába voltak terveim, céljaim, beosztásaim, egyértelművé vált, hogy nem fog menni. Ráadásul újabb tél jött - bezártság, alkalmazkodás, alkalmazkodás, alkalmazkodás... . Már nem vártam a tavaszt. Csak szomorú voltam, mert ezt is végigcsináltam, minden rendben, jön a jó idő, újabb elvárások és alkalmazkodások, nincs megállás.
Amikor most bezárták az iskolát, örültem. elhatároztam, kézben tartom a dolgokat, a suli része könnyebb lesz, a többinek meg örülünk - lesz egy csomó szabadidő és nem lesznek negatív ingerek. Mekkorát tévedtem! Másfél hétbe telt, mire észhez térítettek egy üzenettel: teljes mértékben reménytelen minden küzdelmem Hármaskáért az osztályban, sőt, jobb, ha feladom, mert a gyereken fog csattanni.
És itt a tavasz. Pontosabban, nagyon nehezen érkezik a tavasz. Nekem pedig nincs erőm. Nincs tervem. Talán reményem sincs. Már nem várok semmit, nem gondolom, hogy bármi könnyebb lesz. Talán csak az visz előre, hogy menni kell. Csinálni kell. Tudom, hogy rajtam múlik, hogy újra tudjak reménykedni, hogy célokat tűzzek ki, lássam a kiutat. De most úgy érzem, talán sosem jön el ez az időszak....
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez az egész nagyon nehéz. Nem, nem vagyok depressziós, mert minden nap fel kell kelnem, az egész napot végigcsinálom, igaz, már nem túl nagy hatékonysággal és egyre kevesebb erővel. Talán a kiégéshez hasonlítható, de anyaként ez a fogalom értelmezhetetlen. Ami tény: nem az én hibám és nem a gyerekek hibája ez a helyzet. Korábban törekedtem a segítségek kiaknázására, kerestem a megoldásokat, mostanra belefáradtam. Nem tölt fel a tény, hogy minden nap ugyanazt csinálom: mosogatógépet, mosógépet menedzselem, pakolok, etetek, rendezek, figyelek, odafigyelek, megoldom, megcsinálom, csak le ne üljek, mert akkor nagyon nehéz felállni, életben tartok. Mindig van körülöttem gyerek, mindig oda kell figyelnem, mindig kell valakinek valami, mindig meg kell oldani valamit. Ezekben alaphelyzetben egyre jobban boldogulnék,. De sosem dőlhetek hátra, mindig jön egy elvárás, egy teendő, egy jól (vagy rosszul) irányzott megjegyzés, ami keresztül húz mindent. Önmagukban a két távoktatás, a hosszú telek megterhelőek. Mindenkinek nehéz ez a bizonytalan helyzet. De ha szinte csak és kizárólag kudarcok, negatív visszajelzések, kritikák, újabb elvárások érnek, akkor nem csoda, hogy belefáradtam. Végérvényesen.
Úgy tűnik, lezárom ezt a blogot egy következő posztban. 11 év nagy idő. Van, amit már rég megbocsátottam másoknak, van, amit már máshogy gondolok. De mindenképp lesz folytatás, már csak azért is, mert inkább így írom ki magamból/gyógyítom magam, addig sem másokat terhelek.
Szólj hozzá!
2021.03.20. 12:59
Olvasás
A 11. születésnapja előtt kezdte a téli szünet végén és 45 napon belül, nem sokkal a félévzárás és a kitűnő bizonyítvány kézhezvétele után kiolvasta az utolsó Harry Potter könyvet is. Na, jó, a következő héten a négy kiegészítő kötetet is. Ő Babu, a vagány fiú, aki szinte nem is tud hibázni, aki jól tanul, jó mozgású, jól zenél, és társasági ember is, szeretnek vele egy csapatban dolgozni a csoporttársai.
Abu irigykedik. Neki suliidőben az első kötet - kb. 300 oldal - kb. 13 napba telt, most, a digitális oktatás ideje alatt viszont már napi 45-60 oldal issimán belefér, mert jobban be tudjuk osztani a feladatokat. Tisztéztuk, nem kell irigyelni - a normális és az átlagos az, ahogyan ő halad.
Hármaska viszont győztesként akar kikerülni a helyzetből, ezért ő úgy csinál, mintha utálna olvasni. Belekezdett az első kötetbe, hogy aztán megnézhessék a filmet is, de érzi, hogy túl nagy falat lenne számára. Néhány Stiltont elolvasott - érdekes, hogy Abu és Babu is még mindig örömmel olvassák az újabb és újabb Stiltonokat is - , de inkább felolvastat magának. Pedig tempója és pontossága, szövegértése teljes mértékben megfelel egy másodikosénak, de a tesóihoz hasonlítás vágya és az, hogy van az osztályban egy tőle gyorsabban olvasó gyerek, összezavarja.
Ebbe a könyvek közötti életmódba véglegesen beszállt Négyeske. 21 hónaposan áttért Berg Judit, Marék Veronika, Bartos Erika könyveire. Annyira kellene már egy könyvtárszoba mindannyiunknak..., bár úgy tűnik, ez csak álom marad.
Szólj hozzá!
2021.01.06. 20:51
Beszédfejlődés Négyeske módjára
-Ányá, ányá, nemáká! - ez az első mondata a 19 hós nagydumás kiscsajnak (jelentése: Anya, nem akarom, ne csináld!) Egész nap hallgatom. Egész nap dumál, vinnyog, magyaráz, énekel, és mindent megértet, de klasszikus szavakat alig mond. A teljes szókincse: nem, nemáká (nem akarom), ányá (anya), ápá (apa) és a tegnapi naptól káká (kaka), végül az ott (=ott, oda, onnan, azt). Ennyi.
Szólj hozzá!
2020.12.07. 16:00
Romokban az élet
Romokban az élet
4 gyerek 4 református-templom-zárva-covid-miatt vasárnap 4 teplomromnál járt: a Zeleméri, a Gúthi, a Herpályi és a Parlaghy templomromoknál.
(A közösségi oldalamra kép is került, de itt nem osztok meg felismerhető arcokat :-).)
Szólj hozzá!
2020.12.05. 16:18
Mikulás
Mikulás , avagy a covid miatti helyettesítések egyik következménye �.
Hármaska:
- Anya, én rögtön tudtam, hogy S. bácsi a Mikulás!
- Honnan?
- Hát a telefonjáról!!!
- ???
- Amikor tesiórán az okostáblával összekapcsolta a telefonját, akkor megjegyeztem.
Szólj hozzá!
2020.11.26. 11:03
Jelentés a gödör aljának bugyraiból
Ősz vége van, pandémia van, minden bizonytalan és kiszámíthatatlan, minden okom meglenne egy kis depresszióra. Mégsem vagyok a szó orvosi értelmében depresszós. Sokkal bonyolultabb a helyzet, nem orvosolható gyógyszerekkel és beszélgetésekkel.
Kamaszkorom után néhány álmot vagy célt világosan láttam magam előtt. Bár talán kétszer is megkísértett a gondolat, hogy valamiből doktori képzésben vennék részt, sosem akartam címet szerezni, sosem gondoltam elég okosnak magam hozzá. De a mélyre ásás, a kutatás igénye megmaradt. Mindig is rendszerező ember voltam, a mai napig rendszerekben látom a dolgokat magam előtt, keresem az összefüggéseket. Mindig úgy képzeltem, hogy írok - kamaszkori verseimből helyezést is értem el huszonévesen. Egyetemista koromban sorsokról, emberekről terveztem írni, és fejben írtam azóta is, legutóbb az utcánkban élt/élő emberekről, de ma már világosan látom, sose lesz belőle semmi. Talán ez a blog is egyfajta visszaigazolása annak, hogy hiába voltak a terveim, nem tudom megvalósítani őket. Rendszerező, gyűjtő szemvedélyem egy másik blog, egy teljes tanév baba-mama foglalkozásának dokumentációja, amiből titkon egy könyvecskét reméltem akkor, tudom, sose lesz belőle semmi. Mindig közösségi ember voltam, voltak elképzeléseim különböző találkozókra, mostanra ezeket is elengedtem, a gyerekeim osztályaiban élném ki magam, persze csak visszafogva és sokszor sikertelenül, hiszen a mai szülői szemlélet szerint a gyerek élete és nevelése az iskolára tartozik tanév idején, nem a szülőre. Mindig nagy családot szerettem volna, képesnek éreztem magam több gyerek gondos nevelésére, ma már látom, képtelen vagyok rá, oka van, hogy olyan későn vállaltuk az első (két) gyereket. Mindig szerettem sütni-főzni, de már nem tudok, csak néha csinálom. Mindig is szerettem a virágokat, a kertet, a szépet, a rendet, a takarítást, de már nem is tudom, mit csinálok. Sorolhatnám, mi mindenben fogytam el, kerültem egyre lejebb a gödörben, az egyes bugyrokban.
A fáradtságtól, a kimerültségtől, a reménytelenségtől, a tehetetlenségtől a testem meghízott, ami nyilván nem segít azon, hogy a lelkem belepusztul mindenbe. Az út során, amit a gyerekek mellett járok és amiben éppen a gyerekeim változtattak meg, ők tanítanak, nagyon megváltoztam. Annyi mindenről látom, hogy hiba volt. Annyi mindenről tudom, hogy nem úgy kellett volna. Annyi mindent sajnálok, hogy kimaradt. És ezek a hiányok, hibák visszahúznak, pedig már nem rájuk koncentrálok. Hatással vannak tudat alatt is a döntéseimre, cselekedeteimre. Annyi mindent elsirattam az elmúlt időben, annyit, de annyit sírtam. Akárhogy osztottam-szoroztam, tisztán látom, már nem lehet jóvá tenni, nem lehet megváltoztatni dolgokat, mert az idő eltelt, a múlt súlyos nyomai eltörölhetetlenek.
Sajnálom a gyerekeimet is. Régóta látom, hogy nem tőlük függ a jövőm és a boldogságom, ettől a tehertől talán megóvom őket. De annyi mindent nem tudok megadni nekik, megmutatni, megtanítani nekik, amit viszont kellett volna, de a megkötözöttségeimtől nem tudok megtenni. Kérdezni fognak, számon fognak kérni, és jogos lesz a vád, hogy miért hagytam, hogy így legyen.
Sosem gondoltam, hogy úgy fogok élni, ahogyan most vagyok. Pedig sosem menekültem a nehézségek elől. Sok életrajzot, regényt olvastam, talán nehéz sorsokba is beleláttam, de ezt a kudarcot, ezt a tehetetlenséget legvadabb rémálmaimban se képzeltem magaménak.
Szólj hozzá!
2020.11.19. 16:07
Karantén
Amikor 3 napra digitális oktatásra ítélik a gyereket (Hármaska), de nem kap hivatalos értesítést a kontakt-karanténról, akkor készít magának piros táblát... . Reméljük, ez nagyon hamar már csak történelem lesz.
Szólj hozzá!
2020.10.08. 21:37
Korai fejlődés?
Négyeske 16 hónapos lett, de még nem jutottunk el vele klasszikus, menő Ringató (jellegű) foglalkozásra. Egy kis közösség viszont befogadott minket, és a legutóbbi találkozáskor szabad játék közben egy játék kisvonattal játszott épp, amelyiknek az előre gurulása megtetszett egy épp kúszást-mászást tanuló 7 hónapos kisfiúnak is.
Éreztem, ahogy pörgött Négyeske agya, felmérte a helyzetet, kedves arckifejezéssel, de szótlanul odatolta a vonatot a kisfiúnak, majd hozzá hajolt és a kézfejével megsimította az arcát.
A felnőtt beszélgetést nem szakítottuk meg, Négyeske jött is utánam másfelé, de én egy picit ott maradtam ebben a néhány másodpercben. Egy pici kislány, aki ilyen természetességgel képes lemondani valamiről, hogy egy tőle kisebb játszhasson! Bőven van mit tanulnunk a gyermekektől!
Szólj hozzá!
2020.10.02. 17:57
Blog folytatás - kommentek
Idekiáltom, mielőtt még újabb mozzanatokat örökítek meg itt, hogy várom a hozzászólásokat. Ha valaki erre téved, írja ide kommentbe bátran a véleményét/észrevételeit a netes kommunikáció etikettjét betartva :-). Várom!
Szólj hozzá!
2020.06.19. 09:03
Felelősség
A közösségi oldalamra írtam ki, onnan törlöm, ezért hozom át ide:
Figyelemfelkeltő kép nélkül talán kevesen olvassák, de csak sokkoló képeket tudnék csatolni, hozzászólásban írom a helyet, ahol visszakereshetőek. Rövid, személyes történet következik a teremtett világ iránti felelősségről.
Gyermekeimnek 9 évig volt egy cicája, Szinusz. Tavaly tavasszal - valószínűleg patkányméreg miatt - elpusztult. Falu, érthető(?) a patkányméreg. De az ember felelőssége, hogy hogyan helyezi ki, milyen más állatok férnek hozzá. Pár hónap múlva Szinuszra nagyon hasonlító fiatal cica szokott hozzánk. Helyben fotóval kerestük a gazdáját, de ő minket választott, elneveztük Szummának, hálás, bátor, vadászzsákmányával dicsekvő udvari macskánk lett.
Május elején eltűnt. Szomorúak voltunk, addig sosem tűnt el több napra, a környéken rejtélyes (!!!) módon pusztultak a macskák, nincs remény. Bő egy hét múlva, 15-én délben a gyerekekkel együtt 3 telekkel arrébb fájdalmas, eltorzult macskanyávogást hallottunk. A sok négyzetméternyi szedresben esélyem sem volt a helyet sem meghatározni pontosan, hogy honnan jön a hang. Egy ismeretlen ismerős állatvédőnek írtam elkeseredésemben.
Véletlenek nincsenek. Sose fogjuk megtudni, valóban Szummát hallottuk-e és a gyerekek hangjának köszönhetően sikerült-e maradék erejét összeszednie, de este jött a válasz: nem lehet, hogy rossz helyet adtam meg? Két utcával távolabb mentettek egy valószínűleg hurokba szorult cicát, egy ott lakó hívta az állatmentőket, már belenőtt a hurok, de kirágta magát az állat. Fotók alapján szinte biztosak voltunk benne, hogy Szumma az!
Műtét, hosszú várakozás után végre ma a még eleven sebes, de erős macskát hazahoztuk. Hogy milyen szándékkal rakta ki valaki azt a hurkot, vagy csak szemétként kidobott eszköz ejtette fogságba, sose tudjuk meg. De az ember Istentől kapott felelősséggel tartozik az állatok és a környezete iránt. Az indulatból, tudatlanságból, felelőtlenségből fakadó tetteinknek másokat fájdalmasan érintő következményei vannak. Ahogyan egy jó döntés, a felelős gondolkodásból fakadó cselekedetek viszont Isten dicsőségére és az ember jólétére szolgálnak. Köszönet az ebben a történetben közrejátszó, emberséges, felelős embereknek!
Szólj hozzá!
2020.06.14. 11:03
Igen-nem
Nem a klasszikus játékról lesz szó, csupán egy nagyon egyszerű felsimerésről.
Az elmúlt sok-sok-sok évem, a jelenem is arról szól, hogy ha valamire azt mondom, hogy nem, akkor az mindenki számára azt jelenti, hogy igen, csak mondd, hogy hogyan segíthetek.
Ennek nem az az oka, hogy az én és a környezetem logikája, gondolkodásmódja sérült lenne. Nem az az oka, hogy nem vagyok elég határozott, vagy ne tudnék kiállni magamért és a meggyőződésemért. Egyébként valóban nem vagyok elég határozott, és nem tudok kiállni a meggyőződésemért, bár kitartóaan próbálkozom. Hanem az az oka, hogy ez a sok-sok-sok mögöttem lévő év ezt tanította nekem, ehhez kellett alkalmazkodnom. Döbbenetes látni naponta, hogy nincs valós választási lehetőségem, ahol pedig lenne - a saját gyerekeimmel való viszonyomban - ott pedig olyan sok hibát követtem el azzal, hogy látták, tapasztalták maguk körül rajtam, hogy a kéréseknek azonnal eleget teszek, hogy már nagyon nehéz velük szemben másképp viselkednem. Nem, nem az elkényeztetéről van szó. Nem is arról, hogy ne tudnék nemet mondani a gyerekeimnek (bárcsak ilyen egyszerű lenne a probléma)! És nem is a gyerekekről, hanem az átörökítésről, illetve az "átok" megtöréséről.
Skizofrén állapot ez - vannak felnőtt emberek, akikkel szemben bármiféle nem csak nehezíti helyzetet. Ha nemet mondok, akkor más formában véghez viszi rajtam, velem az akaratát. Mert ő jobban tudja. Mert csak neki lehet igaza. És mert csak ő győzhet. És vannak emberek, akikkel meg kell tanulnom nemet mondani. Hiszen értelmes, kompromisszumképes, szeretetteljes felnőttek vagy gyerekek. Csakhogy ehhez erő kell. És egyre kevesebb van. Pontosabban: nincs. Elfogyott.
Szólj hozzá!
2020.06.12. 12:46
Abu verselt
Miről szól a Fülemüle éneke? című rajzpályázatra írással is lehetett jelentkezni. Nemcsak Abu, Babu és Hármaska, hanem Abu egy rövid verset is írt és egy bábszínész díjazásul fel is olvasta:
Fülemüle
Fülemüle, fülemüle,
Drága kicsi fülemüle!
Kis madárka, király kincse,
mondjad, miről mesélsz este?
A nagyon szép zöld erdőről,
Vagy talán a nagy mezőről?
Fülemüle, fülemüle,
mondjad, miről mesélsz este?
Szólj hozzá!
2020.06.06. 12:11
Pedagógusnapra
Minden tiszteletem a pedagógusoké!
Bejelöltem a gyereknek (elsős) írásból a Szépen, helyesen! 73/1.2.3. feldatokat, és otthagytam, mert teregetnem kellett. Kiderült, hogy elnéztem, a 72. oldalon kellett volna.
Visszajövök, ellenőrzöm, gyerek nem olvasta el a feladat utasítását, ránézésre csinálta. Feladat (73/2): Írd a j-t vagy az ly-t a képek alá. Leírja a képek elnevezését, és nagy büszkén odavési a tejföl feliratú doboz alá, hogy joghurt.
Na, ilyenkor elgondolkodom, kár, hogy nem iszom alkoholt, mert kellene... .
Szólj hozzá!
2020.05.18. 09:08
Távoktatás Level 1000
Matek házi (elsős, fő profilja a zene mellett a matematika):
Hármaska olvassa: - Két hét hány napból áll?
Rávágja: - 10!
Nézünk rá tágra nyitott szemekkel, meglepődik, majd megszólal:
- Hát annyit lehet igazolni! (szülőként)
Szólj hozzá!
2020.05.13. 19:15
Távoktatás idején találkozó
Edzésen a 4/a
fiai és lánya:
Ádi, Bali, Dönci,
Imi, Gergő, Éva.
Távolság és maszk van,
Vírus, menjél haza!
Büszkék lehettek ránk,
Pali, Cecília!
Szólj hozzá!
2020.04.27. 20:39
Elég
Elég. Az elmúlt több mint 4 évtizedben azt tanultam, azt tapasztaltam, hogy legyek észrevétlen, legyek mások szolgája, támasza, háttere, és csak annyit és annyira látsszak, amennyiben az a másik egója növeléséhez szükséges. Ha néha még volt erőm szárnyakat növeszteni, csak annyira és addig tehettem, amíg a másik figyelme lanyhult, vagy úgy tartotta kedve, hogy engedi.
Egy évtizede tanulok valami mást is, tanítanak a gyerekeim. Nem öröm ez a tanulás. Minél többet tanulok, annál jobban fáj a letört szárnyam helye. Mégis tanulok, mégsem adtam fel. Nem azért, mintha bármi jobb, szebb, könnyebb lesz majd ettől az én hátralevő életemben. Sőt…, ó, boldog tudatlanság! Azért tanulok, hogy ők tudjanak repülni. És közben belül sírok, mert egyre jobban látom, mennyi mindent nem adhatok meg nekik. Egy személyben vagyok anyjuk, apjuk, nagyszülőjük, tanítójuk, barátjuk és ellenségük. Ritkán adódnak olyan helyzetek és olyan emberek, akik átvesznek ebből egy kicsit és akiknek nagyon hálás vagyok ezért.
Eljött az a helyzet, amikor már tudom, átéltem, túllendültem rajta: elég. Már megváltoztam. Nincs vesztenivalóm, mert végérvényesen vesztes vagyok. Nincs reménységem, mert megtanultam a csalódásokból: reménytelen a helyzetem. Nincs mit felmutatnom, és megtapasztaltam, hogy bármit teszek, semmit nem tudok letenni az asztalra. Talán van még 10-15 évem, amíg tanulhatok a gyermekeimtől. Talán gyakrabban fogom érezni, tapasztalni, hogy helyén vannak a dolgok.
Most viszont elég. Elég abból, ami volt. Egyúttal viszont elég az, ami van. Talán, a következő hetekben azt is leírom, amivel elég-edett vagyok, de most ennyi elég.
Szólj hozzá!
2020.04.23. 09:58
Hármaska megszenvedi a távoktatást
Dolgozom, külön tanul a 3 gyerek. Hármaska körbejár, majd kikiabál nekem:
- Anya, nem értünk egyet, Cselldömölk vagy Celldömölk? (elsős írás)
Tegnap elegem lett, hogy ebédig csak a matekkal (és a tesivel, mert azt párhuzamosan csináljuk a tesókkal), vagy még azzal sem vagyunk készen, pedig reggel 7-től tanul. Alapelvem, hogy akkor és annyit eszik a gyerek, amikor akar, és amennyire éhes (pl. reggelire levest, stb.,), most elgurult a gyógyszerem:
- Addig nem ebédelhetsz, amíg a matekkal kész nem leszel!
Mire ő:
- Jó, de akkor ebéd után te olvasod nekem az olvasást, és az írást is!
(Ilyen az, amikor a távoktatás idején úgy gondolja a tanító néni, eljött az ő ideje, amit nem sikerült órán megtanítania, annak a 7-10-szeresét kéri számon most az elsős gyereken, hogy bizonyítsa, hogy ő jó tanár. Kinek is? Mert a papír/billentyű mindent elbír...)
Szólj hozzá!
2020.04.15. 10:41
Távoktatás egy hónap után
Apa: - Németországban május elsején kinyitnak az iskolák, újra iskolában lesz tanítás.
Hármaska (elsős): - Hol?
Apa: - Németországban.
Hármaska: - Hú, már megijedtem, hogy itt!
Szólj hozzá!
2020.04.13. 10:46
Abu versei távoktatás elején
1. Iskolánál jártam,
Bicikliket láttam,
Otthon van most tanítás,
Maradj otthon, kispajtás!
2. Zöld erdőben jártunk,
Imrére találtunk.
Elkapta a fűnyíró,
Készen van az új séró!
3.Otthoni karantén pipa -
ezt üzeni Bendi,
és Balázsékhoz átjött
tesire magasugrani.
4. Világszerte karantén,
MI félig betartjuk.
Bendi átjött játszani,
S ugrott egy jó nagyot!
Szólj hozzá!
2020.03.18. 18:50
Távoktatás
A család helyzetjelentése:
Most, hogy beköszöntött a modern kréta kor, egyszerre érezzük magunkat virtuális dínókkal harcolóknak és Brecht A kaukázusi krétakör drámája szereplőinek.
Szólj hozzá!
2020.01.20. 15:13
Temetés
Ma a Himnusz éneklésére érkeztem 2-kor a suliba, az osztály épp temetési szertartást rendezett. Megirigyelték az elsősöktől az idei első héten rendezett esküvőt, így mára temetésre öltöztek és megszervezték az egészet! Egyébként a gyászbeszéd közepén a versszerű rész a Református énekeskönyv 329.énekének dallamára íródott, aminek mellesleg a 2. versszak keresztelési ének. Mi jöhet még?!?!?!
(Abu kézírása és verse, bár volt beleszólása a többieknek is, falusi körzeti iskola 2020.)
Szólj hozzá!
2020.01.10. 20:17
Esküvő
Hármaska elsős, 26-an lettek télre az osztályban, ebből 15 fiú. Tudtam én, hogy vagány kis osztály lesz ez ennyi fiúval!
Reggel inget vett fel, csak annyit vallott be, hogy ő lesz a pap, össze fog adni egy szerelmes párt.
Délután megtudtam, hogy a vőlegény a csók elől elszaladt, de voltak gyűrűk, volt zene, mindenféle szertartás A Himnuszt is elénekelték, hogy hivatalos legyen. A menyasszony (Marcsi) gyűrűjéről a vőlegény gondoskodott, de a vőlegény gyűrűjéről Máté, az egyik tanu, aki csak olyan kicsi fiús (!) gyűrűt talált otthon, ami csak a kisujjára volt jó. M.Levi volt a DJ, az iskolaudvaron a 2. bokornál volt a szertartás. Egyébként egy hónappal korábban még más volt a vőlegény. Bella és Niki koszorúslányok megfelelő öltözetben készültek, Niki sminkelt is reggel. Állítólag szünetben nagyobbakat is meghívtak a szertartásra.
Csak azt sajnálom, hogy általában nem díjazzák a gyerekek ilyen játékait.
Szólj hozzá!
2019.10.18. 22:24
Zeneszeretet
Hármaska, két csellót látva egy üres iskolai tesi-öltözőben:
- A cselló Istennek a hegedűje.
Korábban is számtalanszor látott, hallott csellót. Most szeptemberben a zongora főszak mellé, heti egyszer tanul mind a három nagy hegedülni. Hármaskát nagyon érdeklik Isten dolgai. És az élete egyik központi eleme a zene. A fenti meglátását frissen elmondta a csellótanárnak,akivel szintén szokott tzalálkozni, de tavaly hozzá járt zeneoviba, idén csak a folyosón futnak össze. Most épp a művészeti iskola 25. évfordulóján léptek fel Abu és Babu egy általuk korábban kiválasztott négykezessel, mivel néptáncon épp erre táncoltak.
A gyerekek zseniálisak.
Szólj hozzá!
2019.08.04. 21:59
Ítélkezés
Címkék: gyereknevelés
Kalandpark, egy nagymama gyermekéhez intézett indulatos néhány szavas mondata:
- Vagy 2-3 anyukát úgy megráznék, amiket itt látok... .
Kiderült, hogy azért tenné ezt, mert szerinte ezek az anyukák nem figyelnek a gyermekeikre.
Nem tudok szabadulni ettől a mondattól, akkor sem, ha függetlenítem magam a személytől, akinek a szájából elhangzott, és akkor sem, ha elvonatkoztatok a képtől, amit kifejez, ami a valódi indulat ebben a mondatban (döbbenet számomra, hogy egy felnőtt ember egy másik felnőtt embert képes lenne fizikailag is megrángatni, ahogy azt tette a gyerekeivel, unokáival). Azért nem tudok szabadulni, mert nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem tudom megérteni, hogy hogyan képes élni sok-sok nagyszülő ebben a paradox gondolkodásban: ők tökéletes szülők voltak, a gyermekeiket megtanították a helyes viselkedésre, gondolkodásra, ugyanakkor az unokáikat egyáltalán nem jól nevelik a szüleik. Mintha az ő gyerekeik és az unokáik szülei teljesen két különböző világ polgárai lennének! Soha meg sem fordul a fejükben, hogy esetleg ők is hibázhattak valamiben, közben pedig mindent szóvá tesznek, még azt is, ami meg sem történt, de majd hiba lesz az unokáik nevelésében.
Természetesen általánosítok, és egyáltalán nem ilyen egyszerű a képlet, de olyan jó lenne, ha felismernék emberek, életkortól és a családban betöltött szerepüktől függetlenül, hogy a szavainkért, tetteinkért felelősek vagyunk. És olyan jó lenne, ha ezek az emberek empátiára törekednének! Korjelenségnek látom, hogy mivel minden nagyon bonyolulttá vált körülöttünk, a legapróbb dolgokkal kapcsolatban is választási, döntési helyzetbe kerülünk, ezért hajlamosak vagyunk leegyszerüsíteni dolgokat, talán épp a legfontosabbakat: a saját felelősségi körünkbe tartozókat. Ami pedig nem a mi felelősségünk, arról olyan gyorsan elmondjuk a (negatív) véleményünket, az ítéletünket!
A gyereknevelés nem egy számítógépes játék, ahol ha ügyesen, pontosan megteszünk mindent, akkor sokáig és jól játszhatunk. A gyerek nem egy bonyolultabb gép, hanem ember. A gyerek-emberről elsősorban a legszűkebb családja, a szülő kell, hogy gondoskodjon. A tágabb családnak, a környezetnek ebben kellene támogatnia a szülőket.
Én pedig azt tapasztalom, hogy a gondoskodás és a támogatás helyett az én környezetemben az ítélkezés, a lehúzás, a visszahúzás a jellemző. Olyan jó lenne, ha mindenki felismerné a saját élhető, előbbrevivő szerepét és feladatait!
Szólj hozzá!
2019.07.25. 22:16
Mozgásfejlődés indította gondolataim
Négyeske ma, hét és fél hetesen hasáról a hátára fordult. A szokásos esti mozgás, játék során épp fotóztam, ahogy meztelenül próbál előre kúszni, amikor addig-addig tolta magát, míg sikerült ellöknie az egész testét. Hogy korai? Igen. Hogy véletlen volt? Igen. Tudom, hogy akár intő jel is lehet, feszes izomzatú csecsemőknél épp a feszesség következménye. Nem, nem tűnik feszes izomzatúnak. Korának megfelelően fejlődik, mivel sokat van hordozókendőben rajtam és mivel igyekszem hagyni, hogy kedve szerint ficánkoljon, mikor nem akar rajtam lenni, látom, hogy erős. Nincs is különösebb jelentősége, hogy ez történt. Amiért mégis fontos, az a nagymamák sok véleménynyilvánítása. Múlt héten kedden az egyik, a mai napon pedig a másik nagymama élőben elhangzott mondatai emlékezetesek.
Nem tudom, miért gondoltam, hogy ennyi év után, miután felhalmoztam ennyi ismeretet, tapasztalást és utánaolvastam/jártam kérdéseknek, talán már beletörődtek abba, hogy a gyerekeimről a saját elképzeléseim szerint gondoskodok. Naív voltam, ugyanazokkal a témákkal kell megküzdenem. Mintha nem lenne mögöttem 9 és fél sikeresen végigszoptatott év, mintha nem hordoztam volna sosem egyik gyermekemet sem, mintha nem válaszkészen, kötődően neveltem volna őket eddig is. Úgy, hogy eközben én sosem hívtam fel a rokonság figyelmét arra, hogy talán néhány dolgot jobb lenne, ha ők is hasonlóan csinálnának. Úgy, hogy mindig odafigyeltem, hogy az ő módszereiket, múltbéli cselekedeteiket ne kritizáljam. (Már a puszta tény, hogy én másképp csinálok valamit, mint ők tették 30-40 évvel ezelőtt, sértés számukra, akkor is, ha a két nagymama egymástól gyökeresen ellentétes módon tett valamit.) Úgy, hogy soha nem magyaráztam a tetteimet. Úgy, hogy igyekeztem az ő igényeiket is kielégíteni, amennyire csak lehetett, akár a gyerekek igényeinek a kárára is, akár a meggyőződésem ellenében is. Van is emiatt lelkifurdalásom. De akkor lássuk a néhány óra magvas megjegyzéseit:
- Van elég tejed?
Nem, nincs, látszik is a gyermeken, hogy éhezik, egyébként is, ha nagyon hosszan, igény szerint szoptattam hármat, akkor a negyediknél miért ne lenne? Megjegyzem, Hármaskával ugyanezt végigjátszottuk, ott azzal fűszerezve, hogy neki nem jut elég, mert trindem szoptattam. Ezért hízott ő is, és Négyeske is ezért hízik nagyon-nagyon jó ütemben (havonta több mint 1 kg-t eddig), és ezért nincs és nem is volt soha a házban tápszer, cumisüveg is csak Abunál és Babunál a szekrényben, mert míg meg nem születtek, fogalmam sem volt a szoptatásról.
- Nem rossz a hátának, hogy így fogod? /hogy ilyen görbe rajtad?
Nem, nem hordoztam soha a Hármakat, sosem voltak ölben/rajtam, nálunk mindenki a saját ágyában, egyenes háttal aludt mindig is. Ja, és (szintén elhangzott) őket nem nyomorítottam így össze szoptatás közben. Ja, igen, mindenkit szigorúan pólyába kötöttem. (Itt jegyzem meg, sajnos kínódtam Abu és Babu pólyázásával, bár már akkor éreztem, nem ez a megfelelő eszköz a csecsemő számára. azt is itt jegyzem meg, hogy a pólya tökéletesen alkalmas a babakocsi mózeskosarának a kibélelésére, jól mutat abban a napi néhány percben, amikor épp onnan nézelődik a gyermek.)
Ehhez kapcsolódik a két másik megjegyzés:
- Jaj, de jó, végre kényelmesen alhatsz a babakocsiban! (2 perc múlva felébredt).
- Jaj, de jó lesz a hátadnak, mindjárt belefekhesz az autóban a babahordozóba! (Szoptatni vittem az autóhoz, a Négyeskével használt autóshordozóhoz ráadásul nincs újszülött szűkítő és kemény is, csak azért nem cseréltem még le, mert örököltük és keveset használjuk, és esztétikusabb, mint amit Babutól örökölt Hármaska és amiben most itthon szokott néha pihenőszék helyett ülni.)
- Jaj, egy kis angyalka! Egy hangja sincs!
Ma már sokadjára hangzott ez el, Hármaska odavetette (csak én hallottam): - Majd fog ordítani este!
De sajnos ma már tovább lett fejlesztve a fenti kijelentés:
- Már csak az kellene, hogy a kiságyban aludjon, akkor lenne igazán angyalka. Akkor lenne anyjának ideje mindenre. ... Minden nap azért imádkozom, hogy csak egyen és aludjon egész nap ez a kis angyalka.
És én nem jeleztem, hogy ez már valóban bántó számomra. A mai napig nem jelzek semmit, hogy mi mindennel kapcsolatban kellene picit gondolkodniuk és picit kevesebbet beszélniük. Egyrészt, felfoghatatlan számomra, hogy miért adnak csak általuk használt becenevet az unokáiknak. Az angyalka elnevezés ráadásul foglalt, napjainkban az elvetélt magzatokat, a halvaszületett vagy kis korban meghalt gyermekeket szokták így hívni. Nem vagyok érintett, mégis zavar. Az pedig méginkább zavar, hogy akinek volt már 1-2-3 gyermeke, az tudhatja (érdekes, amikor a közelemben sem volt gyermek, én akkor is tudtam), hogy ha egy csecsemő csak eszik-alszik, ott valami gond van a háttérben. Tudhatja, hogy egy kisgyermek egészséges fejlődéséhez hozzátartozik a nyűgösködés, az ingerek feldolgozása stb., ami teendőt igényel az anya részéről. Ráadásul láthatnák, hogy nem teher számomra a gyermekem, és soha eszembe nem jutott olyan gyermekre vágyni, aki csak eszik és alszik.
Mai két ráadás-megjegyzés is volt:
- Nem rossz így a fejének?
- Nem, szereti így tartani, ha meg is igazítom, visszafordítja.
- Jajj, az baj! Ez volt XY 3. lányával is, ferde is maradt a feje.
- Nem, nincsenek letapadva az izmai, teljesen szimmetrikusan használja és forgatja mindenét.
(Annyira nem tudok mit kezdeni ezzel a két szemlélettel - a mindenhol a bajt keresővel és az anyai kompetenciát mindig kétségbe vonóval.)
- És, nem találta még meg a kezét, nem szopja az ujjacskáját, nincs cumija?
Erre is csak szeliden válaszoltam, hogy nem, nincs. Sajnos tovább folytatódott a párbeszéd, és szegény Abu nagyon bölcsen hallgatott. Ugyanis őt nagyon zavarja, hogy tudja, csak 13 hónapos korában volt elég bátorságom és ismeretem, hogy többé ne kerüljön elő a cumi. És most, legnagyobb döbbenetemre azt kellett hallania, hogy nehéz volt tőle elvenni a cumit!!! Hogy emlékezhet valaki épp az ellenkezőjére annak, mint amit ő csinált?! Hiszen ő volt az aki mindig a szájába tolta... . És Abu észre sem vette, hogy többé nem került cumi a szájába!
És a bónusz:
- Jaj, ne ringassátok, nem jó ez neki!
Én kedvesen: - Dehogynem, a ringatás fejleszti az idegrendszert.
Pár másodperc múlva felháborodással::
- Én ilyet még sosem hallottam, hogyan fejleszthetné?!
Én, továbbra is nyugodtan:
- Azt nem tudom, de azt igen, hogy akinék valalami gond van, ott a neurológus is a sok hintázást javasolja.
A tanulság csak annyi: Vagy nem változik semmi, vagy ha változik is, akkor is csak az és csak annyi, hogy belássam: ezekben a kapcsolatokban az én feladatom józannak maradni és tűrni... .
Szólj hozzá!
2019.07.21. 16:57
Körömvágás
Címkék: körömvágás
Egyre több, mégis egyre kevesebb körmöt kell vágnom. Emlékszem, Abut és Babut várva lekerekített végű babaollót vettünk, azzal próbáltam lecibálni a körmüket, hamar rájöttem, semmire se használható a márkás babaolló és fésű szett. Hamar átálltam a családi kiváló körömvágó ollónkra, és álmukban (sokszor pólyába bugyolált gyereknél - nagyszülői presszió hatására használtam, lábkörömhöz kibontottam) vágtam a körmöket szorgalmasan. Ha valaki felébredt, következő alvásidőben kellett folytatnom. Utána is kisebb harc volt a körömvágás. Hármaskánál lazább voltam, majd kialakult egy ujjszámoló mondóka és a szerda, mint körömvágó nap. Talán 2-3 évig így működött. Aztán egyre ügyesebb lett mindenki, előbb a nagyok kezdték maguknak vágni, majd Hármaska is, és csak néha kérnek segítséget.
Megszületett Négyeske, és ő sem kapott kesztyűt, ahogy a többiek sem, de nem is nagyon karmolták össze sose az arcukat. Telt az idő, művésznő-körmeit szépen elkoptatta, én pedig hagytam, csak most, 8 hetesen ragadtam ollót, hogy a kezein igazítsak. Ébren, a mi (hegyes) ollónkkal, lazán, természetesen, sírás vagy tiltakozás nélkül.
Valószínű, ezekben a döntésekben és cselekedetekben érhető tetten, hogy ő bizony már a negyedik gyermek, igaz, csak harmadik terhességből, tehát csak harmadszor ismétlődnek ezek a helyzetek, de látszik, hogy megváltoztam. Már nem a szabályok uralják az életünket, hanem mi éljük a saját életünket és mi alakítjuk a körülményekhez a szabályokat. Örülnék, ha a gyerekeknek már ez lenne a természetes - az élhető élet, ahol a szabályok, a rend az élet jobb minőségét támogatják.
Szólj hozzá!
2019.07.20. 23:58
Sima hétköznap
Nincs már meg az a fotó, ami az autó belsejéről és/vagy a csomagtartó tartalmáról készült, hogy ide feltölthessem.
Nagyon kemény tanéven vagyunk túl. Apjuk szokása szerint végig dolgozott. Nekem heti 15 foglalkozásom volt - 1 vasárnap, 6 kedden a két ovirészben, 4-4 szerdán és csütörtökön a suliban. Néha helyettesítettem, de amikor nem mások gyerekeivel, akkor a sajátjaimmal törődtem. Volt egy szokásos menetrend: hétfőn és szerdán zenesuli, Hármaska is beült szolfézsra. Kedden Hármaska zeneoviban, aminek az ideje alatt elvittem Abut és Babut néptáncra. Csütörtökön csak néptánc volt, pénteken pedig csak zeneovi. Ezeket bonyolították Abu és Babu koncertjei, versenyei és Hármaska ovisulis foglalkozásai, ja, és komoly logisztikát igényelt minden hónapban egy tehetséggondozó délután a suliban. Tanév közben mind a hárman egy edzésre, a péntekire jártak, de tavasszal Abu péntek délutánonként logopédiai foglalkozásokra is járt. Néha szombatonként focitorna is volt. Mindehhez hozzáadódott a terhesgondozás, amit a nem létező szabadidőben kellett kisakkoznom. Tél elején egy kétfordulós tehetségkutatón is énekelt mind a három gyerek, és immár második éve, évente háromszor két könyvet olvastunk el közösen egy pályázatra, határidőre megoldólapot kitöltve. Valami csoda folytán minden területen eredményesek és sikeresek voltak a gyerekek. Nem csoda, hogy elfáradtunk, szükségünk van a nyári szünetre.
A fotón, amit nem találok, a csomagjaink voltak, a két nagy néptáncos tatyója, valami zongora-fellépőruhája, Hármaska ovisulis csomagja, uzsonna-kiegészítések, és még ki tudja, mi, mert valóban volt olyan, amikor reggeltől estig minden percet kihasználtam, hogy mindenki pontosan odaérjen minden foglalkozására, akinek pedig épp "lyukas" ideje volt, az tudjon haladni a feladataival. Nem tudom, mit hoz a jövő, de most (is) úgy gondolom, ezt a tanévet maximálisan kihasználtuk mindenki épülésére.
Szólj hozzá!
2019.07.20. 23:29
Emlék - fekete
Címkék: sport foci mosás
Talán tavaly (vagy tavalyelőtt) készült a fotó, egy adag sötét mosás kiteregetve, hogy leírhassam ide, ilyen az, amikor a gyerekek focitornán voltak, anya pedig (erre sem emlékszem pontosan) vagy vasárnapi istentiszteletet tartott, vagy temetett. A mezek mögött az én "szolgálati" ruhám szárad a torna és az azt megelőző esti edzés fekete mezei, sportszárai.
Sose tudtam semmit a fociról. Gyerekkoromban, ha nem volt elég játékos, beálltam a fiúkhoz kapusnak, igaz, volt, hogy a szemüvegem bánta. Fogalmam sem volt az EB és a BL mibenlétéről, a les valamiféle bonyolult, csak a bírók számára értelmezhető manővert jelentett számomra. Aztán kaptak labdát a gyerekek, nőttek, és a dobálás mellett rúgták is. Végül, előbb Abu és Babu kezdett járni edzésre, majd Hármaska már nem csak elkísérte őket, hanem beállt, végül volt egy nyár, amikor az edző helyett az apjuk tartotta az edzést, és amikor nem ért haza időben, akkor én tartottam meg helyette. És bár sokkal többet nem tudok a fociról, de Babu újságból és egyéb forrásokból olyan szinten tájékozott, hogy az alapfogalmakkal mára már tisztában vagyok. Minden reggel behozza a megyei napilapot és kiolvassa a sporthíreket. Mindent megjegyez. De ami ezeknél sokkal fontosabb: az edzőjük sok hibája ellenére is fejlődnek és nagyon ügyesek, szeretnek focizni, jó az erőnlétük, ügyesen futnak és cseleznek és jó csapatjátékosok. Szóval, szívesen mosom, rendezgetem az összes, a focihoz kapcsolódó felszerelésüket, mert számomra megéri, még ha továbbra sem ez a kedvenc sportom.
Szólj hozzá!
2019.07.20. 22:32
Fogváltás és következményei
Hármaskának ma kiesett az első tejfoga. Pontosabban, délelőtt, főtt kukorica evés közben nagyon meglazult, aztán késő délután - addig folyamatosan piszkálgatta, mozgatta - apja "kivette". Nem vagyok benne biztos, de hármójuk közül neki esett ki legkésőbb az első tejfoga. És ez a bizonytalanság arra indított, hogy tudatosabb legyek, örökítsek meg több mozzanatot a gyerekeim életéből, akár a takarítás, a rendrakás kárára is... . Azt is, hogy hozzánk nem jár a Fogtündér, de viccelhetünk, hogy Hármaska annyira menő, hogy neki biciklit hozott. Ugyanis épp ma, a Holdra szállás 50. évfordulóján sikerült megvenni az új biciklijét, amit nem "megörökölt" Babutól, hanem ő választhatott magának. Nagyon boldog, én pedig továbbra sem tudok napirendre térni afölött, hogy ő boldogan örököl mindent a nagyobb testvéreitől, és most sem növelte a boldogságát az a tény, hogy ezt végre új állapotban, neki vesszük. Nyilván, ebben én vagyok a "hibás", hiszen szinte minden nap látják, hallják, hogy örülök, amikor Négyeske egyik ruhadarabjáról vagy játékáról elmondom, hogy emlékeim szerint ki vette vagy kitől kapták és ki hordta, ki játszott vele. És bár a körülöttünk élők szemében az az érték, ami új, amit valaki "alanyi jogon" kap, nálunk azt sajnálják, hogy Négyeske már nem találkozott a cicánkkal, vagy tönkrement valamelyik játék, amivel mindhárman játszottak.
Az én memóriám viszont kopik, változik. Két szempontból is romlik. Egyrészt, már nem minden tárgyról tudom megmondani, hogyan került hozzánk, de ami rosszabb, a gyerekeinket érintő fontosabb eseményekre sem emlékszem. Tisztelem azokat, akiknek önéletrajzi regénye megjelent, de egyre több kétségem van, egyre többször fordul meg a fejemben, hogy valóban jól emlékeznek-e, hiszen az én tapasztalatom szerint az idő rostáján néhány érzelmekkel is telített emlékünk mélyen belénk vésve tűpontosan bennünk marad, más emlékeket viszont az újonnan szertett ismereteink szerint átdolgozunk, elfelejtünk vagy átalakítunk, átírunk. Másrészt, vicces, de az életemet alapvetően érintő ismereteket egyszerűen kidobja az agyam. Tőlem, a (rejtett szőke) nőtől szoktak az autómmal kapcsolatosan kérdezni. El szoktam visselni a választ, de pl. tegnap nem tudtam megmondani, mennyi idős. 11 hónapot tévedtem, pedig mindössze másfél éves, és nagyon szeretem, az életem nagyon fontos része. De azok az információk, amelyek "rendben" vannak, amelyekkel nincs különösebb dolgom, mert döntöttem anno felőlük vagy nincs velük teendőm, egyszerűen kiesnek a memóriámból.
Szóval, itt az ideje, hogy végre írjak. Hétköznapokról, ünnepekről, témákról, amelyek fontosak számunkra. Fogalmam sincs, mikor, talán pár hónapja, a terhesség közepén kijelentettem, hogy mostantól senkit nem vagyok hajlandó ápolni, senki miatt nem vállalhatunk pluszfeladatot, csak én lehetek beteg. Nem így történt, most is apjuk náthás, szerintem a klímától, így már a gyerekekkel kidőlt, volt végre időm ezt a bejegyzést megírni... .
Szólj hozzá!
2019.07.17. 23:20
Elmondom
Címkék: anyaság
Nincs mit elmondani, nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek:
Csodálatos kislány mellől írok, aki több mint hat hetes, tökéletes, tündér, mindenkit boldoggá tesz és mindent jobbá tesz. Még a lelkifurdalás is könnyű, "normális", hogy milyen jó lett volna már Abuval és Babuval így élni meg a mindennapokat. És milyen jó lenne, ha most végre sikerülne mindent úgy megélni, ahogy vágytam rá. De a nehézségek maradtak, a jelen is igencsak közdelmes, talán csak ez a fantasztikus kicsi lány ad mindenkinek erőt tovább menni, megharcolni a mindennapokat.
Nem, nincs időm leírni a sok örömet, a sok küzdelmet. Csak annyit: amikor már minden veszni látszott, ő csodálatosan megszületett, olyan könnyen, amiben sosem reménykedtem. Aztán gyorsan hazajöttünk, idekinn is összenőve létezünk, az összes nehézséggel szembenézünk, és a sok öröm és mosoly mellett együtt sírunk, immár hatan éljük meg a magasságokat és a mélységeket. Négyeskének és nekem a legkönnyebb mindez, hiszen nekünk segítenek a hormonok. A többieknek nehezebb. Abu és Babu az egész tanévet keményen végigdolgozta, nagyok is már, az érzelmeiket is próbálják jól kezelni, meg minden érdekli őket, ami "babázás", az apjuk is sokat változott az évek során, őszinte örömmel gondoskodik Négyeskéről, de Hármaska nagyon nehéz helyzetben van. Rajong a kistesóért, de nagyon hiányzom neki és nagyon szeretne hasonlítani a nagytesóira is, így nagyon sérült kettőnk között a kötődés. Fáj a szívem, amikor látom, sehogy sem találja a helyét. A tágabb család viszont valóban nem találja a helyét, szóval, szükségünk is van minden boldog együtt töltött pillanatra hatunknak, hogy legyen erőnk... .
Szeretnék írni. Visszamenőleg is szeretnék néhány mozzanatot lejegyezni. Talán azért, hogy erőt adjak egy-egy ide tévedő olvasónak. És persze azért, mert gyógyító számomra az írás. De addig is, csak ennyit szerettem volna most lejegyezni: minden nehézség ellenére fantasztikus dolog négy csodálatos gyermek anyjának lenni, megélni azt, ami sokak számára csak üres, képmutató megjegyzés: Isten áldása a gyermek. Én valóban áldottnak érzem magam, magunkat.
Szólj hozzá!
2019.05.30. 10:40
Egy terhesség végének mozzanatai
Minden tőlem megtelhetőt megtettem, hogy a lehető legtöbbet, legjobbat kihozzak a helyzetből, figyelembe véve a környezetem adottságait, erényeit és hibáit, saját lehetőségeimet, adottságaimat, vágyaimat, mindezt hittel, örömmel és szomorúsággal. Aztán újra dolgoztam mindezeken, mert az időközben szerzett tapasztalatokat is bele kell építeni a folyamatba :-). Lassan vége, hamarosan egy nagy utazás, a szülés következik. Így, a cél előtt néhány megjegyzés:
- Fantasztikus megélni, ahogyan 6 és 9 éves gyerekek várják a kistestvért. Mindent tudni akarnak, mindent lereagálnak ésszel és érzelmekkel is. Büszkék, hogy kistesójuk lesz, neki köszönnek először, őt kérdezik először, tervezgetik, mi hogyan lesz vele. Nagyon kemény így átélni az eseményeket, hogy már most egyszerre négy gyermekre kell koncentrálnom.
- Meglepő, hogy mennyire megváltozott az életünk. Ha időben kellene mérni, ijesztően kis szám jönne ki, ritka pillanatok voltak azok, amikor egyedül maradhattam a gondolataimmal - azaz, mint most, írás közben, kicsit szabadon, kizárva a környezetet, korlát nélkül, szabadon csinálhatok bármit is. Vagy más gyerekeivel foglalkoztam, vagy a sajátjaimra figyeltem. Nagy lépés lesz majd, amikor hamarosan lelassulok majd.
- Nálunk a gyermekek már méhen belül sem engedelmeskednek az anyjuknak, Négyeske sem teljesítette a vágyamat, hogy a kiírt terminus előtt szülessen, hogy ne kelljen a rendszerrel megküzdenem. Hiába a higgadtság, az évek során összegyűjtött sok ismeret, mostanra minden napra tartogatott valamit, amiért a világ legnagyobb lúzerének érezhettem magam. Talán ma volt végre az a pillanat, amikor nemcsak szárnyalltam, hanem úgy érzem, elérhető közelségben van az eredeti cél.
- A jelenlegi környezet(em) embertelen, bár ki szoktam bővebben fejteni, de a szavak mélységét átélve állítom: aki ma gyermeket vállal ebben a környezetben, az nem normális. E mögött az állításom mögött a terhesség, szülés, gyermekgondozás, gyermeknevelés összes eddigi tapasztalata ott van, félkegyelműnek tartom magam, mert a felismerések ellenére csinálom.
- A kimondott szónak ereje van. A gondolatnak is. De míg a gondolat a saját testünkre és cselekedeteinkre hat, addig a kimondott szó a másik emberre (testére, lelkére, cselekedeteire) is. Mély teológiai tartalma van ennek, és ettől elválaszthatatlanok a tapasztalataim a terhességgel, vajúdással, testemmel és a környezetem viselkedésével kapcsolatban. A testemre még mindig nagy erővel hatnak a szavak, akkor is, ha egyre jobban megtanultam tudatosan kezelni mindezt. Ugyanakkor jó látni, hogy mennyi negatív, rossz hatás kivédhető, eltűnik, ha vigyázok a kimondott szóra, ha szeretettel, jóindulattal engedem útjára. Ahogyan azt is érdekes megtapasztalni, hogy van a kimondott szóban hatalom, lehet vele jól és rosszul manipulálni, és ehhez bölcsességre van szükség.
- Felnőttem. Tragikus, hogy ez negyven felett következett be, három gyermek mellett. Csak remélni tudom, hogy a három kinnlévő és a negyedik, kibújni készülő gyermekünk életében ennek a késésnek nem lesz sok negatív következménye.
Folyt. köv.
Szólj hozzá!
2019.03.08. 21:55
Terhesgondozás
- Anya, velünk is kellett innod ilyen cukros teát, mikor minket vártál?
- Igen, kellett.
- És velünk is ilyen sokat kellett járnod orvoshoz, meg vérvételre?
- Igen.
- És nem lehetne úgy, hogy csak akkor tudja meg az anyuka, hogy kisbabája lesz, amikor elkezd fájni a hasa és meg is születik a baba?
- Tudod, drágám, nekem nem okoz gondot, hogy vérvételekre kell járni, megéri ilyen klassz gyerekekért.
(Abu, 9 éves, és soha nem panaszkodom, ha kell valahova menni, és csak a kötelező vérvételekre, vizsgálatokra, védőnői találkozásokra korlátozódik a terhesgondozás, és egyik gyereknek sincs negatív élménye orvossal, vizsgálattal, és elkísértek már vérvételre, hogy lássák, mennyire "jelentéktelen" dolog. És tökéletesen jogos a logikája - amióta az eszét tudja, nem látott még ilyet, hogy ennyiszer járjon valaki orvoshoz/vizsgálatokra, csak az általa szemmel látható (rokkant) beteget vagy a nagyon beteges osztálytársának ismert gyereket... .)
Szólj hozzá!
2019.03.08. 20:51
Latin eredetű szavak
- Anya, a kezem azért nem marad fenn, azért van mindig leeresztve, mert van a generáció?
- ???
- Miért nem tartjuk mindig fenn a kezünket? Lehúzza a generáció?
- Gravitáció, drágám, igen, valószínűleg igazad van, lehúzza a gravitáció, kényelmetlen lenne a szívúnknek olyan magasba pumpálni a vért... .
Mindez Abu, 9 évesen, miután őt is foglalkoztatja, hogy a Föld formájából fakadóan mi vagyunk-e fejjel lefelé vagy a tőlünk ellentétes oldalon élők.... .
Szólj hozzá!
2019.01.28. 09:28
Segítség
Azt hiszem, sürgős segítségre van szükségem, kell egy szakember, aki meghallgat. Esélyem sincs egyébként arra, hogy beszéljek eggyel. Szóval, nem mondhatom el senikinek, elmondom hát mindenkinek.
Amikor épp nem alszom, folyamatosan figyelnem kell, döntéshelyzetben vagyok. Ehhez hozzászoktam, ebbe belenőttem. Természetes.
-Gyere! Ez mi? Nem hagy! Hol van? Miért? Melyiket vegyem fel? Melyiket vegye fel? Mit egyek? Nem erre vagyok éhes. Éhes vagyok. Telefon! Mikor megyünk? Miért nem megyünk? Képzeld... . És akkor ő... .Gyakorolj! Ki akarok menni! Be akarok jönni! Megcsináltad? Miért? Miért nem? Elintézted? Vettél? Mikor? Igyekezz! Nem kellene ... ?
Tudnám folytatni... . Gondolkodás után eldöntöm, kell-e válaszolnom (többnyire igen), és ha igen, mit.
És soha semmilyen munkafolyamatot nem tudok befejezni. Minden időpontot tartok, minkenki feladatait menedzselem, időre megcsinálom. Ennek viszont ára van. Mert emögött munka, kosz, káosz van. Csak egy példa: ahhoz, hogy mindenki alkalomhoz illően legyen felöltözve, ahhoz nem elég a megfelelő ruhadarab, hanem a helyén, tisztán kell tárolni, aztán levét után eldönteni pl. overál esetén, hogy megy-e szennyesbe, cipő esetén, hogy milyen tisztítást (és szárítást) igényel, stb. . Semmi nem megy a saját lábán a szennyestartóba, onnan a mosógépbe, onnan a szárítóra és onnan vasalni vasallódni és/vagy a szekrény megfelelő polcára, hogy legközelebb a helyéről elő lehessen venni. Gyerekektől nem is elvárható ez a folyamat. Ahogy az sem, hogy egy gyerek a hét minden napján tudja, hány órára hova kivel kell mennie, oda hogy kell felöltöznie, mit kell vinnie, ez hogyan igazodik a többiek időbeosztásához és ezt ki hogyan fogja megoldani.
Így aztán már nem látom át a káoszt. Belefáradtam. Soha, jó szót nem kapok. Annál több ötletet, mi mindent kellene még és mi mindent kellene máshogy csinálnom. Nekem. Mert kevés vagyok. Mert nem vagyok elég jó a másiknak. Mert a másik nem így képzeli. Csak azt nem tudom, miért. Miért kellene méginkább alkalmazkodnom másokhoz. Miért kellene még többet csinálnom. Lemondtam mindenről. Sose fogok karriert építeni. Nincs időm sminkelni. Esélyem sincs a kinézetemmel foglalkozni. Az érzéseimet, szükségleteimet alárendelem másokénak. És még mindehhez mosolygok, mindezek ellenére zúgolódás nélkül csinálom a következő napot. (Kivéve most.)
Minden tudásommal az egyszerűsítésre törekszem. Arra, hogy a reailtásnak megfelelően minden rendben menjen. Igen, péntekre időre felkészítettem Abut és Babut a versenyre, nagyon ügyesek voltak, meg is szerezték a 3. helyet. Igen, mindenki nagyjából alkalomhoz illően jelent meg az ovibálon, ahol Hármaska fellépett. Igen, kellő időt töltöttek levegőn, igen, mindent kimostam/kivasaltam/összepakoltam az iskolába, igen, aláírtam a projektnapra a tejérzékenység papírt, igen, a bocikat összekészítettem erre a napra, igen, a könyvtári könyveket bepakoltam, hogy vissza tudják vinni, igen, mindenki megrajzolta a szolfézsos fellépő lapját, Hármaska is, igen, felkészültem és megtartottam kreatív eszközökkel a vasárnapi foglalkozást, igen, elkezdtünk készülni a következő versenyre, igen, biztosítottam a csendet, hogy az apjuk aludjon, és igen, minden levélre válaszoltam, ami aktuális, és még egy pici jótékonykodás is belefért.
De az már nálam is kiverte a biztosítékot, hogy mérjem le Hármaska kezét, hogy hozzanak neki kölcsönbe egy hegedűt. Meg az is, hogy miért nincs csendben a gyerek, hogy képzeli, hogy jön-megy, mert én nevelem rosszul. Meg az is, hogy ha a bál után 9-kor kelt, akkor este 8-kor miért nem hajlandó aludni, mert a gyereknek akkor kötelező aludni, amikor a szülő mondja, tehát ezt is én csinálom rosszul. Meg hogy miért nem vagyok még ebben-abban-amabban még jobb, miért nem irányítom távirányítóval a gyereket, hogy minden pillanatban engedelmes robotként viselkedjen, meg egyáltalán, miért nincs időm meghallgatni mások baját, kitalálni mások gondolatait, folyton velük törődni, mindezt pedig úgy, hogy úgy érezzék, csak ők az egyetlenek, akik ezt megkapják tőlem.
Belefáradtam. Tudatosan védem magam, az erőmet, az időmet, de így még nehezebb, pokoli nehéz látni, tapasztalni, megélni, hogy most megint megrázom magam, megyek tovább, mert mindjárt jön a következő tapasztalás, hogy mások szerint megint másoktól vettem el az időt, amikor mindezt leírtam.
Szólj hozzá!
2018.12.17. 12:21
Családban gondolkodás
Nagyon érdekelte Hármaskát a keresztelő, két egymást követő vasárnapon is végigülte. Egyszer csak megszólal:
- Anya, a miénket is így fogják megkeresztelni?
(Nagyon sokszor ad puszit a hasamra, mindig hozzáteszi, hogy nem nekem adja, ne mondjak semmit.)
Nagyon sokszor elkeseredek, hogy milyen példát, milyen mintát kapnak a gyerekek, mennyire rosszul csinálok mindent. Mostanában Babu szokta mondogatni, hogy ő sok gyereket szeretne. Már az is foglalkoztatja, hogy hány gyereket szülhet élete során egy nő, mert ő nagyon sok (akár ötven) gyereket szeretne. Tisztában van a mértékegységekkel, érzi, hogy ez mindennél nagyobb gyerekszám. Csak annyit mondtam neki, hogy jól kell feleséget választania. És, hogy tudom, ő nagyon jó apa lesz.
Frissítés másnap:
Helyi pékség, eladó ismerős egygyermekes anyuka, gyermeke évfolyamtársa Abunak és Babunak. Számlázás miatt kisebb sor alakul a szűk helyen, Hármaska poénkodik. Szó szót követ, megszólal:
- Nekem két feleségem lesz.
Megszólalni nem tudok, sorbaálló férfi nevet, hogy majd fogja másképp is gondolni, eladónak viszont vág az esze:
- Miért?
- Mert három gyerekem lesz, eggyel az egyik feleségem, a másikkal a másik lesz, a harmadikkal pedig én.
Azóta röhögök.
Szólj hozzá!
2018.12.09. 17:55
Aki dudás akar lenni...
Mindig nagyon érdekelt a népdal, mely szerint
Aki dudás akar lenni,
Pokolra kell annak menni,
Ott kell annak megtanulni,
Miként kell a dudát fújni.
Valószínűleg kezdetekben, és a legtöbben azóta is, azt értik alatta, hogy minden szakmát a legjobbtól érdemes megtanulni és ahhoz, hogy valaki igazán jó legyen, sok nehézségen át vezet az út.
Számomra viszont mindig, újra és újra ugyanazt jelenti: vannak dolgok, amik pokolian nehezek, amiket csak a legnagyobb mélységek és nehézségek árán lehet viszonylag jól csinálni.
Pokolian nehéz a gyereknevelés. A legnagyobb része munka, küzdelem, folyamatos figyelés, alkalmazkodás, szüntelen készenlét. Az évek során szépen átalakultam: sok jó rutinra tettem szert, jól alkalmazkodtam a megváltozott helyzetekhez, olyan erőket aktivizáltam magamban, amikről fogalmam sem volt. Nagyon örülök annak, hogy elsőként nem egy, hanem kettő gyermek érkezett - már ezzel a ténnyel is borították az összes addigi gyereknevelésről és anyaságról való elképzelésemet, "örökségemet". Hármaska aztán gyökeresen átírta a családi viszonyokat. Most úgy érzem, Négyeske végleg megváltoztat majd mindent (de már itt megjegyzem, sajnos a tényből, hogy Négyeske érkezik, a nagymamák máris valamiféle családi törvényszerűséget szeretnének kihozni - egyikük negyedik, nem kívánt gyermek - ha tudná, mióta vágytam Négyeske érkezésére..., másikuk mindig is szeretett volna egy kislány testvért, aki negyedik lett volna, de nagyanyám cukorbetegsége miatt sosem született meg). Mindebből a gyerekek nagyon keveset érzékelnek, hiszen ez nem is az ő történetük. Ezeket a súlyokat az előző generációknak kellett volna viselniük, a mi vállunkra szeretnék most áttenni, én pedig szeretném most megtörni ezeket a családi átkokat.
No, de hogy jön mindet a dudáshoz és a pokolhoz?
Tényleg pokolian nehéz tud lenni a gyereknevelés. A kevés szívet melengető pillanat, a gyermekek néha megmutatkozó sikere mögött sok nehézség és mindenki részéről sok-sok munka áll. Néha annyira szeretnék panaszkodni. Annyira jó volna néha azt mondani, hogy elfáradtam, vagy ma is ennyit meg ennyit dolgoztam, vagy most nagyon sz@r nap volt és nem bírtam a gyerekekkel. És él mind a négy nagyszülő, sőt, testvérek is, és nincs kinek elmondani! Már gyerekkorunkban sem voltak kíváncsiak arra, hogy kik vagyunk, mit gondolunk stb. . Egy dolog számított: legyünk "jók". A "jóság" mércéje pedig az ő akaratuk, elképzelésük. Ráadásul, ha 98%-ban kitaláltuk, hogy mi az elvárt viselkedés és eredmény, akkor is volt, van olyan, ami nem tetsző, nem megfelelő, és akkor már azonnal rosszak voltunk, vagyunk. Mindkét család így működött, működik, bár ég és föld a különbség köztük, mégis ebben az egyben nagyon hasonlítanak.
És most itt vagyunk, és megtanultuk, hogy jobb, ha hallgatunk. Ha nem mondunk semmit. Ha szépen mosolygunk mindenhez, és valahogy próbálunk túlélni, kidolgozni olyan védekezési mechanizmusokat, amik segítenek a túlélésben. Hiszen mióta gyerekeink vannak, azóta méginkább mindent jobban tudnak, mindenhez jobban értenek. Ha a gyerekek egészségesek, akkor az csakis a jó genetikának köszönhető, mert én minden anyák legfelelőtlenebbike vagyok. Ha a gyerekek tehetségesek valamiben, azonnal akad egy rokon, nagyszülő, nagynéni, nagybácsi, akitől örökölték ezt a tehetséget, de egyébként is, mivel az anyjuk nem neveli őket jól, így a siker mellett azonnal ott az intés, hogy szorgalmasabbnak, jobban viselkedőnek kell lenniük. Pokolian nehéz mindez. És érthető, hogy miért nem panaszkodhatok, nem mondhatom néha, hogy tudom, lesz jobb is, de most egy kicsit elfáradtam. Most egy kicsit elegem van, hogy hiába dolgozom reggeltől estig (reggelig), mindig rendetlenség és kosz van. Mert ha ilyet mondanék, azonnal kioktatnának, hogy én vagyok a hibás, nem neveltem rendre a gyerekeket és nem hívtam anyámat, hogy segítsen kitakarítani. Ha elmondanám, hogy most elegem van Hármaska rosszalkodásaiból, akkor azonnal megkapnám, hogy ők megmondták, hogy ez lesz, túl engedékenyen/rosszul/passz nevelem. Ha bármit elpanaszolnék, azonnal kiderülne, hogy én vagyok a hibás, én rontottam el, miért nem másképp csináltam. Sőt, ha most elpanaszoltam volna, hogy a 3 éves mosógépem elromlott, kiderült volna, hogy erről is én tehetek, mert túl sokat használtam, és a gyerekek nem tudnak vigyázni a ruhájukra, mert én nem neveltem rá őket.
Igen, pokoli nehéz megtanulni, hogyan tudom megtörni ezt a családi átkot. Nem szeretném mindezt átterhelni a gyerekeimre. De érzik, értik már, hogy mindez pokolian nehéz, lélekölő, embernyomorító. Merthogy nem a gyereknevelés pokolian nehéz önmagában, hanem az az örökség, amit ránkpakoltak az előző nemzedékek (a gyereknevelés tekintetében is...).
Szólj hozzá!
2018.09.27. 17:52
Hatásokból újragondolás
Az elmúlt napokban több olyan hatás ért, amik megint ráébresztettek, ufó vagyok.
Tény, nem vagyok elégedett a jelenlegi dolgaimmal. Tény, többet, jobban szeretnék csinálni. Tény, hogy Abu, Babu és Hármaska érzelmileg, értelmileg, egészség tekintetében továbbra is rendben vannak. Tény, nap mint nap rácsoldálkozok, mennyire erősek, ügyesek, mennyi mindent bírnak és milyen klasszul gondolkodnak. Tény, hogy a gyermekek egészséges fejlődésébe a szülőknek sok energiát kell fektetnie, és sohasem vitattam, hogy azt a többség lehetőségei, ismeretei szerint igyekszik megadni. De. És most jön a de, merthogy amikor az egyik anya felháborodottan mondja, hogy ő bizony nem tudja szolfézsra vinni a gyereket, csak akkor engedi, ha más felnőtt átkíséri az iskolából a zeneiskolába, merthogy már a legkisebb gyermeke is óvodás, és neki így fel van darabolva a napja, ha külön időpontokban kell mennie az óvodába és az iskolába a gyerekért, és egyébként is, az ő harmadikos lánya ha egyedül jön át, akkor ott cikázik az autók között, no, akkor elgondolkodom. Merthogy Hármaska minden nap, most már második éve, jön kettőkor velem az iskolába Abuért és Babuért, és a beosztástól függően kísér vagy ott is van velünk, amíg a nagyoknak valami feladata van. És ha 40 percem van, akkor is "hazaugrok" harmadik éve, és mosás beindítása, teregetés, mosogatógép menedzselése, bármi belefér ebbe a 40 percbe.... .
Vagy például, amikor egy másik anya mondja, hogy a két gyermekének két különböző időpontja van szombaton a szomszéd városban, és ezért a nagyobbnak korábban kellene kelnie a megszokottnál, a kisebb pedig egy vizsgálatra el hogy kísérje a nagyot közvetlenül a saját programja után, és egyébként is, délután pedig szintén a szomszéd városba kellene a vonaton érkező rokonhoz bemenni, és ez már sok, a kicsivel most kihagyatja a programot, no, akkor megint elgondolkodom. Merthogy ez nálunk a világ legtermésetesebb dolga, hiszen időben összehangolható, és egyébként is, hasonlókat szinte minden hétvége mindkét napján megteszünk.
Nem ítélkezek. Nem vagyunk egyformák. Tudom, hogy nem csinálom jól, amit csinálok, mert ez túl sok. Behúztam a kéziféket, lassítok. De akkor is, nagyon nehéz ufónak lenni.... .
Szólj hozzá!
2018.09.17. 11:25
Új időszámítás
Új időszámítás kezdődik, megváltoztam, és körülöttem, körülöttünk is változik, megváltozik minden. Nem lesz több időm, de sokkal tudatosabban szervezem és rendezem már most a dolgainkat. Nem lesz könnyebb, de sokkal jobban viselem már most a nehézségeket. Nem lesz kevesebb feladatom, sőt, egyre több, de már most a megoldásokat veszem számba, nem pedig a kifogásokat keresem. Talán írni is többet fogok.
Életek, utak - nehéz józanul, tudatosan tenni a dolgunkat. Talán nem véletlen, hogy talán minden korban, korszakban az embereknek a példák, a példatörténetek, az egyéniből általánosítható tanmesék adtak erőt továbbmenni. Hát lassan megírok majd én is néhányat, erőforrásul másoknak.
Egyébként ennek a bejegyzésnek a Változás címet is adhattam volna (pár hét múlva megírom, miért nem az lett), mert az utóbbi időben Hobo: Az ártatlanság kísértése ( https://www.youtube.com/watch?v=Ys_jmd6-2Ss ) száma a kedvence Hármaskának, ő fedezte fel magának, milliószor hallgatjuk az autóban, igyekszik megtanulni a szövegét. Ez a szám így kezdődik: Változzunk meg, még megtehetjük, / Bár lehet, hogy már késő. Nem tudom, hogy csinálja ezt egy 5 és fél éves gyermek, de nagyon jó megérzései vannak... .
Szólj hozzá!
2018.08.04. 21:39
Csend, vagy mégse?
Annyi mindent kellene és lehetne megírni! Kamaszkoromtól voltak terveim. Megírt és meg nem született versek, prózák, életképek. Már nincsenek terveim. Már ezzel a bloggal is csak egyetlen tervem van: szeretném, ha a gyerekeim egyszer majd elolvasnák.
Pedig annyi mély, nehéz, szép vagy vicces pillanat van az életünkben. Aztán szétnézek, látom, hogy más hogy él és hogyan nem (!) él, és miután egész széles palettát látok, megmérem magam, és már látom, mi minden lehetett volna. Egyre tisztábban látom, hogy mi miatt nem lett..., és egyre tisztábban látom, ezeknek milyen következménye lehet a gyermekeim életére nézve. Már csak a hit és a remény maradt, hogy talán sikerül sok jó alapot megadni nekik ahhoz, hogy ők megtalálják a helyüket, tudják járni a kijelölt, jó utat az életben. De egyre több dolgot nem tudok megadni nekik. Hogy miért? No, ezekről kellene elmélkedni, beszélgetni, írni sokat. Arról, hogy mennyiféle ámítás vesz körül bennünket és miféle önámítások következnek ebből. Arról, hogy ez a világ csodálatos, bátran fel kell fedezni, egyúttal rettenetes és kegyetlen, igazságtalan, és egy életen át bátran kell tanulni felismerni és elkerülni ezt a sok rosszat. Arról, hogy mások bűneiért, mulasztásaiért nem mi vagyunk a felelősek, de ránk is rakhatják mindezek terheit, és cipelhetjük fél életen át (vagy egész életen át), ha nem kérünk segítséget. Arról, hogy mindig van lehetőség kilépni az erőszakból, megváltoztatni a káros és kóros hatásokat, attitűdöket, kondíciókat, de nagyon nehéz megtenni, sokkal könnyebb jó szokásokat kialakítani, szeretetre, türelemre, értelmi és érzelmi intelligenciára gyúrni az életévek során.
Nem, azt hiszem, nem ez az életközépi válság. De ha az, akkor sem jutok előbbre, hiába nevezem a nevén. Igen, nagyon, végérvényesen el lehet rontani az életünkben dolgokat. És igen, vannak, amik már jóvátehetetlenek, vagy amikról egyszerűen lecsúszik az ember, ami kimarad végérvényesen az életéből. És ez nem a tehetetlenség indoklása. Mert ettől a felismeréstől és beismeréstől még nem maradok tehetetlen. Sőt, mentem a menthetőt. Teszem, ami megtehető. Nem "bepótolom", nem "kijavítom", mert nem lehet. De ha elindultam ezen az úton, a felismerések, a beismerések, a tudatosság útján, akkor haladok tovább, hogy minél kevesebb kár okozzak a következő generáció(k)nak.
Tudom, ez így túl elvont megfogalmazás. Talán csak Abu, Babu és Hármaska fogják érteni, hogy mit takar mindezm, akik részesei most ennek a belső küzdelmemnek. És talán éppen azért, mert most épp miattuk a jelenre kell koncentrálnom, nem is fogom soha megírni mindazt, ami ezek mögött van és ami oly nagyon kikívánkozik belőlem. Pedig látom a sikeresnek mondott, hozzám valamiben hasonló embereket. Egyik blogírással pénzt is keres. Másik bloggal és instán csoportot épít, virtuális közösséget formál, valószínűleg szintén pénzkereseti szándékkal is. Harmadik könyvet ír. Negyedik szakmai sikereket ér el. Ötödik a gazdagságával kérkedik. Hatodik épp életmódot vált, testét formálja, építi. Sorolhatnám. Nekem viszont hónapok óta egyetlen vágyam van: szeretnék kitakarítani és minél több tárgytól megválni. Talán azért is, hogy ezen keresztül a lelkemet is kitakarítsam... . Majd egyszer... . Írok... .
Szólj hozzá!
2018.04.17. 11:55
Zárójeles bejegyzés
A csend folytatódik, a csend mélyül. Rossz az irány.
Ugyanakkor annyira csodálatosak a gyerekek, annyi mindent kellene tanulnunk tőlük..., mint például a tegnapi eset:
Keleti piciny kiskertben nyílnak a tulipánok, nárciszok, jácintok. Minden nap megcsodálta Hármaska. Kérte, szakíthasson egy tulipánt. Vázába tette, ollóval vágta le szépen a tövénél. tovább csodálta, dicsérte a szirmait, őszintén tetszenek neki a virágok is. Aztán tegnap eszébe jutott:
- Anya, a tulipánok, ugye, nyáron is virágoznak?
- Nem, nyáron nem, csak ilyenkor tavasszal.
Sokáig gondolkodott. Sokat beszélgettünk. Este aztán megkérdezte, szedhet-e még belőlük. Kapott ollót, leszedte mind a nyolcat. Vázába tette. Azt hitte, így nyárra is megmaradnak, ha mindig friss vizet tölt a vázába. Mondtam, hogy nem. Tovább csodálta a piros szirmokat, tudomásul vette, hogy csak pár napig lesz ilyen gyönyörű, és boldog. 5 év 4 hónapos, és őszintén, tudomásul véve a változásokat, boldog, és tud örülni a szépnek.
Szólj hozzá!
2018.01.26. 18:03
Csend
Ez lesz egy ideig az utolsó bejegyzés. Semmi és mégis annyi minden történt velünk az elmúlt hetekben. Néhány mondat hangsúlyos lett. Például, hogy én már elmentem a falig. Jelenleg áttörni nem tudom. Egyelőre megmászni sem, megkerülni sem. De már nem fordulok vissza, megtalálom az ajtót.
Talán életközépi válságnak hívják, és talán mások is átmennek hasonlókon. Talán ez mégsem az, vagy csak egy része az. Vannak pillanatok, amikor (még) érzem, észlelem a pillanatokat, amik megerősítenek, amik erőt adnak, amik igazolják, hogy jól gondolom, jó úton járok. De ezek a pillanatok csak még jobban megvilágítják a valóságot, azt a mélységet, azt a szakadékot, amiből reménytelennek tűnik kimászni. Nem, nem azért, mert én feladtam a reményt. Nem, nem azért, mert gyenge vagyok. Nem, nem azért, mert rossz vagyok, rosszul gondolom, stb. . Éppen azért, mert most egyre tisztábban látok.
Talán felnőttem. És ezt nagyon későn sikerült. Bár, jelen megítélésem szerint csoda az is, hogy ide jutottam, és csoda az is, hogy másképp tudok értékelni sok mindent az életemben.
Mindez nagyon nehéz és nagyon sok fájdalommal jár. Mert már látom, hogy mennyivel jobb, szebb, egyszerűbb lett volna, ha nem másokhoz alkalmazkodom, ha nem mások elvárásainak próbálok megfelelni, ha nem mások elvárásait próbálom mindenáron magamévá tenni. Önmagában, csak az én aktív életem sok-sok éve miatt is fáj, de még jobban fáj a gyermekeim miatt. Az elmúlt több mint nyolc évben valahányszor kiálltam a saját meggyőződésem mellett (amiknek utánajártam, végiggondoltam, és elsősorban ami az én felelősségem volt), mindig negatív kritikát, lehúzást, negatív véleményt kaptam. Amikor megpróbáltam hárítani, nem meghallani ezeket a megjegyzéseket, beleszólásokat, más formában és még hangosabban, még alattomosabban kaptam. Csendben maradtam. ÉS még most is csendben vagyok... . Csak hangtalanul sírok, hogy mi mindent vettem el ezáltal a gyerekeimtől. És csak csendben reménykedem, hogy talán felnőtt korukban megértik és megbocsátják, hogy az anyjuk sokszor volt szomorú, sokszor volt fáradt és elkeseredett.
Elmentem a falig, megaláztam magam, számtalan rossz helyzetet elviseltem, hagytam, hogy áldozat legyek. Már nem fordulok vissza. A csend egyelőre marad, de ha ajtó nincs, falat bontok, úgy megyek tovább. Nem magamért, mert magamért talán már késő. A gyerekeimért. Velük még jó esetben 10-15 évet el kell töltenem, amíg hivatalosan nagykorúak lesznek.
Szólj hozzá!
2017.11.28. 19:07
Hármaska versel
Kedden, tehát nem istentiszteletes napon, színezés után a semmiből elém állt, hogy mond egy verset:
Ha református templomban vagyok,
akkor mindig csendben vagyok.
Ha énekelek, akkor mindig csendben vagyok,
akkor csak énekelek, csak énekelek.
Az a gyerek találta ezt ki, aki mindjárt 5 éves, de képtelen az istentisztelet elején két ének erejéig ottmaradni... . Elméletben tökéletes, kíváncsi vagyok, gyakorlatban mikor igazolja állítását... .
Szólj hozzá!
2017.11.15. 23:12
A pillanat
Amikor előző nap szembesülök azzal, hogy a következő három teljes napon át teljesen egyedül kell mindent megoldanom éppen akkor, amikor hetek óta nem találom az egyensúlyt, akkor nagyon kemény az élet. Van már tapasztalatom, de nem erre vágyom. Majd a második nap második felében, amikor egy kb. 6 órányi alvással megszakítva 27 órája (előző nap 18, aznap 9 folyamatosan figyelek, észben tartom, megoldom, minden telefont, üzenetet, e-mailt, problémát, időpontot fejben és kézben tartok, mindenki dolgozik (ovi, suli, tanítás), és épp a szomszéd kisvárosba autózom zeneiskolai foglalkozásokra a három gyerekkel, eltölt a rég várt érzés: minden rendben. Mind a négyen boldogan énekelünk egy 25 évvel ezelőtti slágert (az autóban profin kezeli Hármaska a lejátszót), mert mindenki készen van a feladataival, időben indulunk a következő helyszínre, picit süt a nap is, és egyébként is minden nehézség ellenére szép az élet, - na, ez az érzés, ez a pillanat nagyon kell mind a négyünknek, hogy tovább éljünk.
Nagyon más út ez, inkább csak egy ösvény, egy kísérlet - és éppen az ilyen pillanatok miatt szakad meg a szívem, mert kevés vagyok ahhoz, hogy ezen az ösvényen haladjak a gyermekeimmel. Nagyon más, mint a fővonal - mások a kitaposott úton járnak, van idejük magukra, okosan beosztják a saját és a gyerekeik idejét, életét, a problémák felett átlépnek, megbíznak intézményekben, tekintélyekben. Az én szívem pedig beleszakad, hogy kevés vagyok, minden értelemben és mindenkinek, akinek szüksége lenne rám, az én erőmre, az én támaszomra. De ma "megérkeztem", együtt örültünk az életnek Abuval, Babuval és Hármaskával, és amikor újra az én idegeimet tépázták és egymást gyilkolászták este, akkor egy hajszállal jobban kezeltem talán magamat is és a helyzetet is, mint máskor.
Pokoli nehéz a gyereknevelés.
Szólj hozzá!
2017.10.29. 17:58
Nagyot fordult a világ...
Megint vasárnap délutánra csúszott a nagybevásárlás :-(. Oké, de akkor legyen valami élmény is, így óraátállításos, esős, nagyon szeles, hideg, kimerült napon egy kis játszóterezés a bevásárlóközpont gyereksarkában. Vásárlás előtt is, után is. Amikor megérkeztünk, az addig csendes környék Abu, Babu és Hármaska hangos nevetésétől, kergetőzésétől, kiabálásától visszhangzott, aggódtam is, hogy a nyitva lévő gyorsétkezde és a keleti ruhabolt dolgozói mérgesek lesznek, hogy megtörtük a csendet. Mindenesetre fura volt, hogy a gyerekeknek szánt rész gyerekektől hangos... . Vásárlás után újra játszottunk, voltak mások is, egyszer csak a gyorsétkezdéből átsétál két 4 évesnek kinéző legényke, egyikük kezében tablet, azon megy a mese, szétdobálják a cipőjüket, majd a csúszda tetejére lecsücsülnek nézni a mesét. Megint kellemetlenül érzem magam, csak az én gyerekeim hangoskodnak, okoz is némi zavart nekik, hogy nem használhatják a csúszdát, de játszanak tovább. Jónéhány perc múlva a kissrácok is kedvet kapnak a mozgáshoz, ide-oda sétálnak a mesét játszó tablettel, majd megjelennek a felnőttek (hárman), és megjegyzik, hogy ha mesét akarnak nézni, üljenek le, nehogy baja legyen a tabnak. Igen, a játszótéren, ahol mindössze a cipő levételéhez van két pad a sarok két oldalán. Igen, mesét nézni. És igen, ez mindenkinek így természetes, csak nekem furcsa. Groteszk.
Hazajöttünk, először gumicsizmában kinn játszottak, mert elállt az eső. Aztán idebenn, mindenfélét. Például a nagyoknak ma tanította meg az apjuk a torpedó nevű játékot papíron... . Hármaska pedig kirakta a star warsos lego szereplőket téglalap alakban eldöntve, és közölte, hogy "memóriázzunk" - sajátos, de logikus rendszere szerint kellett párokat keresni.
Úgy néz ki, tényleg fordítva vagyok bekötve..., és sajnos, ez a gyerekeimen is látszik... . Csak csendben jegyzem meg, hogy ettől függetlenül ők is tudják kezelni a számítógépet/tabletet/telefont, és egyáltalán nem veszi észre senki, hogy sose tanítottuk ezt nekik (sőt, kifejezetten csak a kérdéseikre válaszolunk, itthon semmi ilyesmivel nem játszanak, simán csak jó a logikájuk és az emlékezetük... ).
Szólj hozzá!
2017.10.22. 14:43
Ádámtól Noéig
Egy anyuka panaszkodott, hogy a gyermeke nem szeret hittanra és gyerekistentiszteletre járni, mert minden történetet ismer. Szerintem csak kifogás, de ha már így alakult, bátrabban választottam olyan szakaszt, amit tuti nem dolgoztak még fel gyerekek. Persze nem jött ma sem a gyermek, és sokszor érzem magam kényelmetlenül, mert az én három gyermekem alkotja a csapat legalább felét... . Most is ..., a két másodikosomon és egy középső csoportosomon kívül egy elsős és egy nagycsoportos gyermek volt, tehát az ötből kettő tud olvasni... .Mégis nagyon jó hangulatban dolgoztuk fel Kain és Ábel története utántól Noé történetének a kezdetéig a tulajdonképpeni családfát. Kiosztottam a neveket és helyszíneket, és két lapra pakolgattuk, ahogy olvastuk a leírást. Abu és Babu pedig már korábban kérdezte, hogy meddig éltek régen az emberek, így élvezték, ahogyan összeadtuk az első gyermek születésekor betöltött életévet az utána élt évekkel - fejben adtak össze háromjegyű számokat - persze aztán a bibliai szövegben is olvastam. Beszélgettünk bevezetésképp foglalkozásokról, életkorokról, családfáról. Lezárásként igaz emberről, gonoszságról, végül Noéról. Csak ne lenne bennem az a fura érzés, hogy megint elsősorban az én gyerekeim profitálnak mindebből, pedig annyi, de annyi családnak lenne lehetősége, szüksége ilyen vasárnap délelőttökre... .
Szólj hozzá!
2017.10.19. 23:57
Koncert
Annyi mindent elfelejtettem, csodálom, akik sztoriznak régi eseményekről, és állításuk szerint minden úgy történt, ahogy most mesélik... . És annyi mindent szeretnék leírni, hogy ne felejtsem... . A mai is ilyen....
Talán mert ez az első év, vagy mert olyan jó, hogy van ok ilyeneken részt venni, de a héten nemcsak hétfőn és szerdán voltunk a zeneiskolában, hanem a tanárok koncertjére is elmentünk csütörtökön D-re a római katolikus templomba. Mivel épp jó idő volt, a fára mászás volt a szórakozás ( 2-kor jöttek haza az iskolából, 3-ra kész volt a lecke, volt idő játszani), hiába kezdtem időben készülni, utolsó pillanatban indultunk el, és épp időben, 5 óra 2 perckor ültünk be az utolsó padsorba. És elkezdődött az én 40 perces kiképzésem.
Hármaska (4 év 10 hós) közölte, hogy ő lát elöl egy helyet, odamegy. Mivel már ismerem, tud jól is viselkedni, és 10 perc elteltével vissza szokott jönni hozzám, engedtem. Nem láttam rá jól, de így is rettegtem, mert az előző hétvégén bizonyította, mennyire rosszalkodó kismajom is tud lenni. Végül egyszer szaladt hátra hozzám és kb. háromszor térdelt fel a padon, fordult hátra és integetett nekem (természetesen épp egy-egy élvezetes zenedarab közepette).
Abu és Babu pedig tele voltak kérdésekkel. Minden érdekelte őket a templombelsőtől kezdve a hangszereken át a mit jelent a hangverseny, valóban verseny lesz itt kezdetű eszmefuttatásaikig.
Aztán hazajöttünk - apjuk épp a Balatonon töltötte ezt az éjszakát, így - továbbra is egyedül kellett boldogulnom velük. A vacsora után, az esti fürdés idejében nekiálltak legóból hangszereket gyártani. Azóta tart a zene-őrület (is).
Időre van szükségem, mire újra bevállalok velük egy olyan rendezvényt, ahol "viselkedni" kell, de most jól vizsgáztak.
Szólj hozzá!
2017.10.14. 14:54
Rákóczi-emlékfák településeinek találkozója
Újabb feladatot kellett teljesítenem, íme:
Tisztelt hölgyeim és uraim! Kedves egybegyűltek!
Hallgassuk meg Isten ígéjét Pál apostolnak a korintusbeliekhez írt 1. levele 3. részének 6. és 7. verséből:
„Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.”
A fák számtalan módon jelképezik életünket, megszámlálhatatlan módon részei mindennapjainknak. Hozzánk hasonlóan a fa egyenesen áll, növekszik, virágzik, termést hoz, öregszik és meghal. A belőle készült tárgyakkal kapcsolódik az emberi lét fontos állomásaihoz. Bölcső és koporsó is készülhet belőle. Ágaival a magasba tör, jelképesen Isten közelébe törekszik, ágaihoz hasonló mintázatú, láthatatlan gyökérzetével a múltból táplálkozik, erőt merítve belőle. Biológiailag is kapcsolódunk a fához: táplál bennünket, életet ad, éltető, friss levegőt biztosít számunkra.
II. Rákóczi Ferenc a „testi és lelki szabadságért” fogott fegyvert 314 évvel ezelőtt. Számomra, aki éltem az ő életének egyik fő helyszínén és sokat jártam a másikon – Sárospatakra és Munkácsra gondolok, - az ezeken a vidékeken honos erdők, csodálatos szépségű hegyoldalak már önmagukban is megmagyarázzák a szabadságszeretetet. És természetes módon kapcsolódik nevéhez a mai faültetés is, jelképezi a múltat, a szabadságszeretetet, mely mélyen gyökerezik bennünk, és jelképezi jövőt is – hiszen a fát mindig a jövő számára ültetjük, - akkor is, ha bizonytalannak tűnik a jövő, - hogy növekedjen, és teremje a maga testi-lelki gyümölcseit.
Pál apostol a saját munkájáról szólt, amikor azt mondta: „Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.” Az itt lévő fák ültetői, öntözői, és akik a növekedést látják, akik a múltra emlékeznek, akik a jövőben a fák gyümölcseit élvezik majd – például az óvodás és bölcsődés gyermekek, akik megpihennek majd az árnyat adó lombok alatt, vagy a lehulló falevelekből, makkokból, más termésekből alkotnak majd, - sokfelől jöttek, másfelé tartanak. De hitünk szerint Isten adja a növekedést, a testi és a lelki növekedést is, ezért övé a dicsőség! Adja Isten, hogy a Rákóczi-emlékfák településein elültetett vagy elültetendő fák sokak testi és lelki növekedését segítsék, emlékeztessenek a múltra, legyenek jelképei a gyümölcstermő jövőnek!
Ebben a reménységben fogadjuk Isten áldását!
Istennek népe: Áldjon meg titeket az Úr, és őrizzen meg titeket. Ragyogtassa rátok orcáját az Úr, és könyörüljön rajtatok! Fordítsa felétek orcáját az Úr, és adjon nektek békességet! Ámen.
Szólj hozzá!
2017.10.10. 18:04
Ventillálás
Sokszor segít, ha megfogalmazom, ami bánt. És a billentyűzet sokat elbír. És talán segít megérteni, miért nem tudok ezen olyan könnyen túllépni. Mert teljesen lényegtelen dologról van szó, és teljesen evidens, hogy "normálisan" gondolkodom.
Úgy adok oda gyerekruhákat, hogy nem várom vissza. Átmosom, mielőtt odaadom, és ellenőrzöm, hogy nem lyukas/foltos/nem engedett-e el a varrás - ez a saját magam iránti elvárás. Amit kapok, azt is át szoktam mosni, nem várom el, hogy más mossa, és kaptam már javítandó ruhákat is, amiket örömmel megjavítok, használunk. Ennyit az elvekről. És eddig - pedig nagyon szegényektől is kaptunk sok ruhát, akiknek például automata mosógépük sincs - evidens volt számomra, hogy szennyes ruhát nem adunk tovább/nem adunk vissza.
Hát, most, nem először, megdöbbentem. Nem kértem vissza a ruhákat, főleg nem azokat, amiket nem is tőlünk kaptak. De olyan rossz állapotúakat kaptam, amiket segélyszervezetnek sem adnék, és olyan ételmaradékos ruhákat kaptam vissza, amelyekről a megszáradt maradékok lepotyognak, ahogy előveszem, - de ez a kisebb gond, mert kimosom, mielőtt megválnék tőlük, - és belepenészedtek az ételmaradékok, tehát megpróbálom majd kifehéríteni, de már senkinek sem adnám oda... . Az már csak hab a tortán, hogy azt az utasítást kaptam, hogy pakoljak össze egy barátnő születendő gyermekének a lassan egy éve visszaküldött ruhácskákból. És azon is csak csodálkozom, hogy miért kapok olyan ruhákat, amiket nem tőlünk kaptak, és amik később lesznek jók (nem nekünk, nekik). Azon sem lepődök meg, hogy vannak pl. nyári ruhadarabok - fejkendők, sapkák - stb., amik évekig hordhatóak... .
Egyszerűen újra és újra megdöbbenek, hogy hiába a korrekt hozzáállásom, ilyen bosszantó helyzetekbe keveredek... . Túl leszek rajta, van elég gondom, bajom, nehézségem, megoldandó feladatom, munkám. Ventilláltam.
Szólj hozzá!
2017.10.08. 18:39
Verekedtek
Minden elvem, időbeosztásom újratervezés alatt van, ha a nagycsaládhoz kell igazítani az életünket. Így történhetett meg, hogy a heti nagybevásárlás (ismét) vasárnap délutánra került, hogy az apjuk is tudjon pihenni. Persze összekapcsoltuk egy kis kirándulással is, de most nem ez a lényeg.
Vasárnap késő délután, nagy bevásárlóközpont pénztára, előttünk fiatal pár, a bevásárlókocsiban 1 éves forma gyermek. Felpakoltunk a szalagra, amikor hirtelen mindhárom gyerek és én is elcsendesedtünk. A pénztáros is alig mert levegőt venni, "apuka" a következőket sorolta:
- Mit akarsz még venni? Ki fog főzni? Én főzzek? Anyám is meg tudott főzni gyerek mellett. Csipkedd magad. Más ki tud takarítani. Mikor fogod kimosni a ruhámat? Holnap reggel megyek dolgozni, hogy fog megszáradni? Más három gyerek mellett is megfőz, szép, rendes a háza.
A nő könnyeivel küszködve halkan hozzáteszi: - Igen, de ő otthon van, nem megy dolgozni.
A férfi folytatja: - Dehogynem. Sőt. Ki csinálja meg helyetted? Nem értem, hogy nem bírod csipkedni magad. Anyám fogja tán megcsinálni?
Annyira meg voltunk döbbenve, senki meg sem mert szólalni, a pénztáros sem, amikor mi következtünk, akkor sem. Bánom. Annyira bánom, hogy nem kértem meg a férfit, hogy hagyja abba, senki nem beszélhet így egy másik emberrel.
Már csak az autóban volt erőm beszélgetni a gyerekeimmel a történtekről. Aztán hazajöttünk, és kértem, mondják el az apjuknak, mi történt. Abu (már nem először használja veszekedés helyett a verekedés szót):
- A néni és a bácsi verekedtek. A bácsi mondta a néninek, hogy főzzön.
Valóban, egy verés kevésbé fájhat, mint ez a megaláztatás... . És hány ilyen család van!!!!
Szólj hozzá!
2017.10.05. 17:13
Bűn-bűnös... .
Apa és Hármaska játszanak, beszélgetnek:
- Apa, Jézus szereti a tolvajokat is, és jót mond nekik, és akkor már nem lopnak többet.
- Honnan tudod ezt, Hármaska?
- Anya mondta hittanórán.
Csütörtök van, kedden volt az egyik középső csoport első hittanos foglalkozása az óvodában. Jézus megáldja a kisgyermekeket - ez volt a téma, énekeltük hozzá a Jézus szeret minden kicsi gyereket c. éneket, sokféleképpen (egyesével kezemet a fejükre téve megáldottam őket, beszélgettünk, eljátszottuk, a játék babám mesélte, beszélgettünk, rajzoltunk), és az egyik srác nekem szegezte a kérdést, hogy, de, ugye, a rablókat nem szereti. Én valóban azt válaszoltam, hogy Isten még a rablókat is szereti, csak azt nem szereti, ha rabolnak vagy rosszat csinálnak. És Isten képes megváltoztatni a rablókat is. Nem gondoltam, hogy ilyen mély nyomot hagy a gyermekemben ez a beszélgetés... .
Szólj hozzá!
2017.10.01. 16:45
Konfliktusok
Nincs időm, nincsenek rendben a dolgaim, nem találom az egyensúlyt... . Az elmúlt időszakban több olyan aranyköpése volt a gyerekeknek, amiket most, az egyensúlyt mellőzve, leírok, mert messzire visznek... .
Hármaska ma, apjának: - " Még akkor is szeretem Abut, amikor velem vereked!"
Abu és Babu mérgesen jönnek haza - Babu életkorának megfelelően teljesen lenyugodott mostanában, fiú, könnyen veszi az akadályokat és a konfliktusokat, ritkán rágódik dolgokon, bár nagyon mély érzésű, de stabil gyerek, Abu folyamatos érzelmi viharok közepette nagy magasságokat és mélységeket jár be, nehezebben lendül túl egy-egy nehézségen. Abu és Babu egymás szavába vágva magyarázzák, hogy mennyire rosszak/buták a negyedikesek és a hatodikosok, és az egyik nagy fiú azt mondta Abura, hogy KURVA. Hármaska megszólal:
- Anya, ez az a szó, amit szoktunk énekelni, "És nem csinál semmi mást / Ez a kurva nagy óriás". (
) No comment.
Ülünk Hármaskával, aki mióta látott földikutyát, mindenkit megkérdez, hogy más is látott-e. Magyarázom a csoporttársának, hogy egy pocokra hasonlít leginkább, visszakérdez, mi az a pocok. Nem várja meg a választ, boldogan felkiált, hogy ja, az Alma együttes zenéjében éneklik, hogy pocok! (Negatív no comment, megsajnáltam a gyerekzene-videókon felnövő gyerekeket, akikben kódolva van a logikus gondolkodás, de a környezetük mindent megtesz, hogy lehetőleg egyetlen oldalból szemlélhessen mindent és minél kevesebbet gondolkozzon önállóan... .)
Gyerekek beszélgetnek mindenféléről, Babu elmond valamit, harmadikos ismerős srác őszinte csodálkozással megszólal: "Babu, te nemcsak nagyon jól focizol, hanem nagyon okos is vagy!"
Szüreti családi délelőtt az oviban, udvaron vannak, sorversenyt játszanak, egyik szülő boldogan kiáltja: "Nézzétek, repülő!" Hármaska felnéz, majd rám, és értjük egymást, ki tudjuk olvasni egymás szeméből a mondatokat : "Anya, most az oviban vagyok, így nem fogok kiabálni, hogy szia apa, mert azt itt nem illik, majd legközelebb otthon, mert otthon szabad kiabálni a repülőnek, mert ez vicces, pedig nem is ül rajta apa." (Akkor találták ki ezt a kiabálást, amikor egyszer tényleg repülővel ment valahova az apjuk, de nem innen, hanem Budapestről, és már olyan régen, hogy nem is emlékszünk, hova...). Ő pedig az én szememből: "Nyugodtan kiálthatod, itt vagyok, de ha be akarod tartani az ovis szabályokat, és nem kiabálsz, azt is megértem!" Később el is mondtam neki, hogy mindent értettem :-). (Csak azt nem, hogy ha 4 év 9 hósan ennyire intelligens, akkor miért szokta ennyit tépázni az idegeimet :-). )
És most, mielőtt újabb sztorik jutnának eszembe, megyek, mindent összepakolok, mert őrület, hogy mi rendetlenséggel és kosszal jár ennek a három gyereknek a "nevelése".
Ja, annyi még, hogy egy 10 versszakos vers, amiről két napja megjegyezte a tanító néni, hogy most ezt fogják gyakorolni, mert 10 nap múlva mosolypontért felmondhatják, két nap alatt folyékonyan megy Abunak és Babunak. Pedig aznap délután a napközisekkel kirándultak, tegnap egész nap iskolásokkal túráztunk a Bükkben, és ma is többfelé voltunk, és nem is noszogattuk, hogy tanulják. Csak szerették volna megtanulni... .
Utóirat: pár nap telt el, egyik harmadikos kislány - valahogyan, nagyon távolról kapcsolódott a témához - félhangosan mondta nekem:
- Én tegnap megkérdeztem apát, hogy mit jelent az, hogy kurva.
Én: - És mit mondott apa?
Ő: - Megütötte az arcomat. Azt mondta, nem szabad csúnyán beszélni.
Én, őszinte megrökönyödéssel, ekkor már minden gyerek figyelte: - Komolyan megütött?
Ő: - Nem, nem nagyon, csak egy picit. De mit jelent az, hogy kurva?
Én: - Például azt jelenti, ha valakinek több férje van vagy a férje mellett másba is szerelmes.
Annyira meglepődtem, hogy az apa megütötte? megszidta? a gyereket, hogy nem is tudtam hirtelen rendesen elmagyarázni. Kitől kérdezhetné meg a gyerek, ha nem a saját apjától?!
A képen egyébként Abu, Babu és Hármaska helyettem is kifutnak a világból:
Szólj hozzá!
2017.09.17. 15:34
"Hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei"
Sokat gondolkodtam, mi legyen ennek a blognak a sorsa. Talán, mert 7 éve írom, és a hetes az átalakulás, az újragondolás éve. És, mert az eredeti cél, az ikrek és Hármaska és szülei életmozzanatain túlnőtt a tartalom, a kereső számára olykor más írások is felkerülnek. Még nem döntöttem, hiszen a személyesség és a publikáció, egyéb "közlés" elválaszthatatlanok. Hogy újra ezen is elgondolkodtam, az egy aktualitás: a lombik-kérdés és a bűn kérdése.
Kezdem ott, hogy már a legelején sem értettem, és bár túltettem magam rajta, nagyon zavar, hogy magyarázkodnom kellett, és azóta is téma, hogy hogyan "készültek" Abu és Babu. Hagyományosan, de miért kérdés mindez? És miért kérdeztek tovább, hogy nem álltam-e bármiféle orvosi kezelés alatt, stb., stb. . Nem, de még egyszer: miért kérdés mindez? És miért kérdés újra, számomra, református keresztyén számára, amikor a római katolikus egyház egyes vezetői és pszichológus kavarta meg az állóvizet és minősítette bizonyos értelemben negatívan a lombik-programot és/vagy az így született gyermekeket, az érintett családokat?
Nagyon zavar, hogy céltévesztett vagy hibás kiindulópontú megközelítésekkel találkoztam eddig. Senki nem kérdezte, nem vizsgálta, hogy mik az okai a tudomány mai állása szerint a meddőség különböző állapotainak. Szinte senki sem gondolkodott, hogy hol van mindebben Isten. És szinte mindenki csak abból a szempontból tekintett az érintett családokra, hogy így juthatnak saját, vér szerinti gyermekhez, ennek a "hozzájutásnak" az örömeit és hátrányait sorolva... .
Ekkor jött elém a vakon született ember szombatnapi meggyógyításának története: "Tanítványai megkérdezték tőle: „Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus így válaszolt: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei." (Jn 9,2-3).
Annyira összetettek a meddőség testi-lelki okai, hogy mindenki számára jó lenne, ha a jézusi megközelítést "alkalmazná" a kérdésre. Mert ha így tekintenénk a lombik-programra, akkor talán hajszálnyival könnyebb lenne az érintettek helyzete is, de akkor a helyes kérdéseket is fel tudnánk tenni, és talán az okokat is csökkenteni tudnánk. Nem beszélve a következményekről: kiegyensúlyozottabb, lelkileg egészségesebb családok élnének mellettünk.
Egyetlen okot emelnék most ki, amit nagyon hiányolok a témáról való kommunikációban, de ami pontosan megragadja a "Ki vétkezett" kérdést: bizonyítottan káros a környezetünk a termékenységre - nemcsak a fogamzásgátló gyógyszerek maradványai az ivóvízben, hanem a sok vegyszer, a táplálkozásunk, a ruházkodásunk. A bűn, az Istentől való elszakadás életünk minden területére kihat, de ezért elítélni néhány családot - csak a bűnt szaporítjuk, a Pusztító munkáját segítjük elő.
Csodálatos, hogy sokak, generációt bűne ellenére is újra és újra látható Isten dicsősége, születik lombikkal (vagy más beavatkozással) fogant gyermek, és "azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei."
Szólj hozzá!
2017.09.08. 22:04
Prozitív
Nem, nem gépelési hiba a cím. Hármaska új kedvenc zené(ke)t választott, többször meghallgatja, tanulgatja. Nagyon zavarta a pozitív szó, gyakorolgatta. Legózott, a járműre, amit készített, színes "lámpákat" tett, és mondta, hogy az a prozitív. Ebből értettem, hogy nem érti... . Bár még mindig nem magyaráztam el, pontosan mit is jelent, de ő világosan elmagyarázta nekem azt, hogy én hogyan érzem magam mostanában. Hiába, a gyerekek zseniálisak! Újra odalapozott az autóban ehhez a számhoz, és mondta:
- Hallod, anya, pozitív! - (már rájött) - "AZT MONDJÁK, HOGY POZITÍVAN ÉLJEK, DE NEM REZEG BENNEM SEMMI SEM" - énekelte.
(Az eredeti szám: Ocho Macho - Jó Nekem https://www.youtube.com/watch?v=bkDgNkYmKWA .)
Telitalálat, az életem egyik területén már mindent elmondtam, mindent megtettem, mégsem történt semmi változás, az idő pedig telik, eltelt, már valóban nem rezeg bennem semmi sem... .
Ugyanakkor akkora életöröm, energia, csoda rejlik a gyerekekben, hogy egy másik szám, hála nekik, nagy kedvencem lett: PALYA BEA: Tükör https://www.youtube.com/watch?v=_wK6GyZa894 .
Szólj hozzá!
2017.09.02. 21:10
Tudunk élni is
Szeptember 2-a van, ősz, elkezdődött a tanév, szombat. Mi viszont maximálisan kihoztuk a legjobbat ebből a napból.
De kezdem ott, hogy mi az oka, hogy ide főleg lehúzó, negatív, depressziós bejegyzések kerülnek: azért van ez, mert az utóbbi időben újra és újra megtapasztalom, hogyan lenne jó élni. A ma nap nagy része is ilyen volt (a másik nagy része pedig a sok magammal cipelt nehézség következménye).
Reggel 5.45-kor úgy döntött Hármaska, hogy ő kialudta magát, Abut kezdte Katával, a hóddal birizgálni, nem hagyhattam, hogy felébressze, így én jöttem ki vele. Persze kávé még sehol, igaz, Hármaska este 8-tól kialudhatta magát, én viszont nem, meg amúgy is kimerültem, így reggelikészítéssel egybekötött kávéfőzés (ha jól emlékszem...) következett, és hogy továbbra is csendre bírjam a rosszcsontot, számítógép elé ültünk kb. 600 fényképet/videót átválogatni. Aztán sorban keltek a többiek. Volt egy titkos tervem, nem osztottam meg velük, előbb a munkákkal kellett (volna) haladnom.
Reggel 8-kor már javában ment a mosógép, a játszás, a vitatkozás, és a tervem összeomlott. Délutánra reggel még esőt jósoltak, én pedig az évszakválás miatt kivételesen 3 nagy adag ruhát terveztem kimosni/megszárítani, mert ugye nyári ruhát nem rakunk el koszosan, örökölt ruhát meg minimum átmosunk, mielőtt bekerül a háztartásba, az első tanítási napon meg amúgy is tankönyveket pakolgattam (a diákjaimét) és tankönyveket borítottam (a gyerekeimét), szóval nem mostam, márpedig egy öttagú családnál kétnaponta tuti megy a nagy gép ("Sebaj, kimossa Piroska" - szoktam mondani, ha megjegyzéseket tesznek a gyerekeim abbéli tevékenységére, amikor épp összepiszkolja a játszás vagy evés során a ruháját), de nem piros, ugyanakkor megbízható társ.
Mivel ritka a szabad szombat, már a második adag ruha forgott és -hála az apjuknak - a túrógombóc begyúrva a hűtőben pihent, a tervemet új délelőtti program borította meg: másik megbízható társam, az autóm. Merthogy pár nap múlva 1 éve, hogy hozzánk került, és hogy kb. 11 év után végre elkezdtem megszerezni a rutint is a vezetéshez. De most alulról is meg kellett nézni, amihez ugye megfelelő rámpa kell, no meg egy alapos takarítás is ráfért, így az autó + apjuk a szomszédos városba kellett, hogy menjen. De ez buli a gyerekeknek is, hiába alapelvem az utóbbi időben, hogy egy felnőtt legyen egyszerre velük, hogy a másik jusson valamire (pihenjen, dolgozzon, bármi), (igen, nem éppen családbarát életmód, de most ez a legtöbb, amit ki tudok hozni a helyzetből), ráadásul a gyerekek színjátszani akartak, amihez én lettem az operatőr, tehát az én időm amúgy is ugrott... . Némi (kevés eszköz) a kisfilmhez bepakolva, reggel 9 után már vezettem is (újabb stresszforrás - ha nulla gyakorlat után, 11 év kihagyással, szaksegítség nélkül azonnal élesben egyedül kezdtem megszerezni a rutint, akkor nyilván van bennem pici görcs, ha a sokezer levezetett km és 20 év tapasztattal rendelkező férj is ott csücsül), Hármaska kezelte a zenét (és az ablaktörlőt), mert anyósülésen van a gyerekülés, hogy ne szekálja a testvéreit, hátulról jöttek a kívánságok és instrukciók, plusz útvonalmódosítás, mert meggondolta magát a tankolást illetően a férj, szerencsés megérkezés, és kezdődött is az autójavítás és a filmforgatás. A most nagyon népszerű Pamkutya Despacito paródiáját rendezte, énekelte, adta elő Abu és Babu (és konfliktusokat okozva Hármaska). Több összeveszés, legalább két teljes előadás urán folytatás az autómosóban... . Apjuk egyedül maradt a takarítással, én meg a 3 gyerekkel és a videózással. Kb. négy teljes előadás, sok konfliktus, de 11 után már le is parkoltam az udvarunkon. Tiszta ruha ki, harmadik adag ruha be, túrógombóc fő (plusz a maradék leves melegszik), 12-re megebédelt a banda. Akkor most már jöhetne az eredeti, titkos terv. De nem. Hármaska nyűgös, szeretném megvárni a mosást, és hiába a napi szokásos második kávé, eluralkodik rajtam a kimerültség. Csak ülök a gép előtt (és befejezem a fotók válogatását), és nincs erőm/kedvem a továbbiakhoz.
Aztán valahogy, nagyon nehezen, sikerül minden. Kiteregetek, összeterelgetem/átöltöztetem a csapatot, és magamat átkozva, hogy túl sok a program, ezért vagyok ennyire kimerülve, meg ezért nem haladok a rendrakással és vannak olyan állapotok, amik az én összes létező tűrőképességemen túlmutatnak, beavatom a többieket az eredeti tervbe: hétfőtől bezár az a strandfürdő, ahol nem voltunk még, úgyhogy oda most elmegyünk (teljesen átépítik az egészet). Pici kaja, strandcuccok stb. összepakolva, irány a retro strandfürdő négyesben.
És ekkor jött a jó rész, ami segít tovább menni az úton, amin elindultam. Mert van élet a jó/rossz kategóriákon kívül, és a gyerekekkel lehet úgy együtt tölteni időt, hogy ne csak az édibédi/elviselhetetlen véglet legyen. És igen, jó csapat vagyunk, akkor is, ha mindhárom gyerek nagyon öntudatos, értelmes, akaratos, és hát ütköznek az érdekeik, vágyaik, terveik. Már a pénztárnál kellemes meglepetésben volt részünk, 1 felnőtt 3 gyerek helyett családi belépőt kaptunk, mert így jobban járunk :-), odabenn pedig elkezdődött az időutazás. A gyerekek élvezték a különböző medencéket, a retro (és nem mind működő...) vízi és játszótéri játékokat, én meg mérhetetlenül boldog voltam, hogy a negyven éve elterjed körhintát kipróbálhatták és a 60 évvel ezelőtti csempéken járhattak. Nem volt tömegnyomor, és miután felmértük a terepet, egy eddig nem ismert élményben is részük lehetett: a hullámfürdőben. Nem volt követelőzés, komolyabb konfliktus vagy nehézség, mert mindent meg tudtunk oldani. Pedig a hullámfürdőben Babu elmerült, (a legjobb úszó a csapatban), nem ért le a lába, megijedt, és így kellett kihúznom. Ez is csak egy újabb (hasznos) tapasztalat lett számára. Gond és baj nélkül értünk haza 6 körül, vacsora, száradt ruha, majd fürdés után este 8.20-kor már mindhárom gyerek aludt.
A strandolós élményeinket fotókon és videókon örökítettem meg, mert az arcuk, az örömkiáltásaik mindent elmondanak. A koszt és rendetlenséget nem örökítettem meg, lesz időm rendet rakni, úgysem csinálja meg helyettem senki. Épp akkor értünk haza, amikor már gyülekeztek a felhők - ma már az ország legnagyobb részén hideg és eső volt. Mi pedig az utolsó pillanatig kihasználtuk a jó időt és olyan élményben volt részünk, amiről majd egyszer a gyerekeiknek is mesélni fognak a Hármak. Akármennyire fáradt vagyok, nekem megérte, megéri. Jó lenne megtalálnom az egyensúlyt, hogy az ilyen élmények mellett minden munkát el tudjak végezni. Egyedül nem megy. De az ilyen élményekből, tapasztalásokból erőt tudok meríteni, és ha ma már nincs is erőm mindent megcsinálni, holnap, a rossz időben több lesz. Vagy nem, de akkor sem a rend számít, hanem hogy élünk, élvezzük az életet, szeretünk, és szeretünk élni.
Szólj hozzá!
2017.08.30. 13:22
A gödör alján
Minden normális, élettani testi és lelki folyamatban vannak mélypontok és vannak magaslatok. Ezek sokszor alig észrevehetőek, máskor elemi erővel döngölnek a földbe (jelen esetben tartanak a képzeletbeli gödör legalján) vagy emelnek a magasba.
Nálam (sok-sok ok miatt) most érkezett el a felnőtté válás néhány végső szakasza. Nem, nincs lehetőségem azon sírni, hogy miért ilyen későn, hogy mi mindent vesztettem, mennyi mindent kellett volna másképp csinálni, stb. stb. . Most csak azt látom innen, a gödör aljáról, hogy sosem késő. Ugyanakkor, fogalmam sincs, meddig marad ez így. Pokoli nehéz. Hiszen élesen látni azt a helyzetet, amiben éppen támogatásra, segítségre lenne szükségem, de nincs segítség, nagyon nehéz. A fáradtságtól és kimerültségtől szorít a mellkasom, de nem tudok elvonulni, nem tudok megállni, hiszen ugyanúgy kell gondoskodni mindenről és mindenkiről. Nem, nem a kialvatlanság az ok. Nem, nem mértem fel rosszul az erőmet és a lehetőségeimet. Igen, két lábbal a földön maradva teszem a dolgom. És, valóban, még nem történt baj. A gyerekek ruhája tiszta, rendszeresen és rendesen kapnak enni, megfelelő környezetben fejlődnek. A legnagyobb hiba, amit ez elmúlt hónapokban elkövettem, az az volt, hogy egyik este a hűtőbe tettem be a jégkrémet, nem pedig a fagyasztóba. De egyre kevesebb az erőm. Egyre inkább úgy érzem, hogy van időm (!!!), de nincs erőm megtenni valamit(bármit). És egyre több erőmbe kerül türelmesnek, odafigyelőnek lennem a gyermekeimhez. Kértem segítséget, érthetően, világosan kommunikáltam. Nincs segítség. Beletörődtem. A gödör aljáról (is) egyedül kell kimásznom. Egyetlen jó irányt látok most - a szakirodalom szerint energiavámpírnak nevezett embereket tudatosan kezelem. Így legalább kevesebb energiámat szívják ki.
Fogalmam sincs, meddig maradok a gödör alján. De nagyon örülök, hogy sosem késő változtatni, változni.
Szólj hozzá!
2017.08.03. 10:34
Eltalálta?
Címkék: szülés gyerekszáj VBAC
Mindhárom gyermeket érdekli a fogantatás/szülés témaköre.
Hármaska a semmiből:
- Anya, mikor a tesók megszülettek, hol vágták fel a hasadat?
Mutatom.
- És nem másztak el a hasadban?
Nem értem a kérdést, visszakérdezek: - Miért? - Jön a válasz:
- Mert nem akartak megszületni, még vacsorázni akartak a hasadban.
Sosem mondtam még nekik, hogy szerintem ők még maradtak volna, két nappal későbbre vártam őket, csak az orvosoknak volt sietős. És hogy Hármaska vacsorázott (odabenn), előző nap reggel indult, de csak másnap délután bújt elő. Zseniálisan fogalmaznak a gyerekek, most, 4 és fél évesen is!
Szólj hozzá!
2017.07.30. 21:40
Életkép by Hármaska
Este fél 10, Hármaska nem alszik, mert aludt délután. Vasalok, mellettem a lovait rakja sorba, talál a lovasdobozában egy halat, azon jót mulat, majd kis idő múlva megszólal:
- Apa, ez a halászpásztor is odaáll a lovak közé.
Mi sem természetesebb, az apja megszólal:
- A búvár? Jó, ő is ott lehet.
Éles a logika, négy és fél évesen is. A hatalmas lovasdobozban (kb. 60 lovacska) megfért egy plüss hal és egy playmobil műanyag búvár is... .
Szólj hozzá!
2017.07.30. 16:14
Tudom, kire (nem) bízom
Címkék: gyereknevelés
Segítségre van szükségem, keresem a lehetőségeket, megoldásokat. De hiába próbálom homokba dugni a fejem, riasztóak a lehetőségeim. A fő kérdésem, hogy ki az, akire nyugodtan rá tudom bízni a gyermekeimet. És a homokban lévő fejemhez befutó információk az elmúlt két (!!!) napban:
1. Nagymama nyugodtan meséli, hogy a 3 éves unoka lábát bekapta a bicikli, amikor vitte valamerre, de nem történt nagy baj, csak nagyon megzúzódott a lábfeje, gipszbe tették. (XXI. század, lomisoktól olcsón, rokontól könnyen beszerezhető gyerekeknek bicikliülés, azt hittem, ilyen már nem fordulhat elő.)
2. Anyuka nyugodtan meséli, dadusra volt bízva a hatéves gyerek, csak centiken múlt az élete, de éppen arra a fél méteres földsávra esett, ahol megúszta kulccsonttöréssel. Igaz, először nem is röntgenezték meg, csak két nap múlva, és hát csak tornáztatni lenne szabad, de láthatom, hogy tornáztatja (úgy játszott a játszótéren, mintha semmi baja nem lett volna).
3. Gyerek (8) meséli, hogy nagyon beteg volt, nagyon lázas. Anyja meséli, hogy szegények, most nagyon a háttérbe szorultak, nincs idő velük foglalkozni, csak kirakja a legót a pokrócra, és eljátszanak. ja, valamelyik nap társasozott egyet velük az anyja.
4. Nagymama mutatja, milyen jó húsban van az ötéves kislány. Szeret enni. Elő is veszi előbb az egyik zacskó (édes) kekszet, hamarosan a másik, sós rágcsát. Ja, elfelejtett vacsorát főzni. Egyébként fogyókúrázik. Ugyanez a nagymama szinte büszkén meséli, hogy nem aludt délután a gyerek, pedig az anyja mondta, hogy aludnia kellene, de hát jól eljátszott odakinn szomszédokkal, míg a nagymama főzött.
5. Nagymama mesélni, nagyon megverték a 10 éves unokáját. Nem tudta, hogy a barátja nem lesz ott, egyedül volt, megverték ilyen és ilyen nagyon rossz gyerekek. No, mindegy, úgyis meg fogja tudni az anyja, de egyelőre nem mondja el neki.
6. Dadus szidja a gyereket, hogy jaj, milyen, megint megy sírni az anyjához (nem sírt). Meg miféle gyerek, kihozza a játékait, stb. .
A többi efféle tapasztalatomat nem írom le, így is felismersz néhányat, ugye, Zs? :-)
Értem én, hogy amiről nem tudok, nem fáj. De tragikus, hogy mennyi hazugságban, verbális (és fizikális) erőszakban,testi és lelki egészségtelen viszonyulásban és táplálékban van része a gyerekeinknek.
Szólj hozzá!
2017.07.29. 22:53
Feeling
Végtelenül fáradtnak érzem magam. Nem, nem a gyerekeim miatt, bár rengeteg meló van körülöttük és rengeteg erőmet szívják ki a kérdéseikkel, rengeteg erőmet veszik el a vitatkozásaikkal, veszekedéseikkel, a maradék erőmet pedig a folyamatos készenlét és rendelkezésre állás iránti igényükkel. Nem, nem én vagyok gyenge, nem, nem én bírok keveset, és nem, nem alszom keveset.
Ami a fáradtságom valódi oka, az a tehetetlenségem. Pontosabban, annak a folyamatos megtapasztalása, hogy bármit teszek, bármibe kezdek, bármit csinálok, falakba ütközök. Pedig az efféle apró (és nagyobb) céljaimat végiggondolom, két lábbal a földön maradva kidolgozom, alakítom, formázom, és így kezdem megvalósítani. És nem, nem megy. Vagy csak nagyon nehezen. Vagy sokkal több időbe kerül nekem, mint amennyi reális lenne. Vagy csak... . Valahogy úgy, ahogy legutóbb elakadtam. Nem átvitt értelemben, hanem ténylegesen, az autóval. Tökéletes példája az életem elakadásának - hiába kérek segítséget, a kötél elszakad, a sokadik ötlet és variáció és sok-sok energiabefektetés árán sikerül kiszabadulni egy olyan elakadásból, ami átgondolt, ésszerű, logikus lépések után, "véletlenül" történik meg, centiken múlik, de megtörténik. És a kiszabadulás nem old meg semmit. Csak újabb terhet ad: a félelmet az elakadástól. Ördögi kör.
És mindebben tökéletes tükrök a gyerekek. Ők is belefáradtak - itthon már meg sem próbálnak "jók" lenni. Csak levezetik a feszültséget, szabadulnak a terhektől. Ők tudják, hogyan kell rosszalkodni. Gyógyítják magukat, az én fáradtságom okozta sebeikből. Bárcsak tanulnék tőlük, rosszalkodhatnék, ha tudnám, mit is jelent ez, és akkor én is gyógyulnék... .
Szólj hozzá!
2017.07.29. 08:25
Abu újra rímekben beszél
Tia aa, e ooga ee.
aéj, ej eéiász ee.
Szia, anya, nem forog a nyelvem,
azért, mert beszédhibás lettem.
Szólj hozzá!
2017.07.17. 20:27
Én, mostanában
Én, mostanában - a képen nem látszik, de egy fenyőirtás közepén magányosan álló, derékba tört, kiszáradt akác vihar előtt:
Szólj hozzá!
2017.07.09. 10:00
Csel 27,1-8 - Igehirdetés 2017. július 9. Mp.
Lekció: Zsolt. 45.
Textus: Csel 27,1-8:
1Miután úgy határoztak, hogy hajón Itáliába szállítanak bennünket, átadták Pált a többi fogollyal együtt a császári csapatból való Júliusz nevű századosnak. 2Azután felszálltunk egy adramittiumi hajóra, amely Ázsia tartomány partvidékének kikötőibe készült, és elindultunk. Velünk volt a makedón Arisztarkhosz is Thesszalonikából. 3Másnap befutottunk Szidónba. Júliusz emberségesen bánt Pállal, és megengedte, hogy elmenjen barátaihoz, és azok gondoskodjanak róla. 4Onnan továbbindulva az ellenszél miatt Ciprus szélárnyékos oldalán hajóztunk el. 5Majd Kilikia és Pamfília partja mentén haladva befutottunk a líkiai Mirába. 6Ott a százados egy Itáliába induló alexandriai hajót talált, és arra szállított át minket. 7Több napig tartó lassú hajózás után nagy nehezen jutottunk el Knidoszig; de a szél miatt nem tudtunk kikötni, ezért elhajóztunk Kréta szélárnyékos oldalán Szalmóné közelében. 8Nagy nehezen elhaladtunk mellette, és eljutottunk egy helyre, amelyet Szépkikötőnek neveznek, és amelyhez közel van Lászea városa.
Kedves Testvérek!
„Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat” – Mondta az Úristen, amikor megteremtette Ádámot. A teremtéstörténet leírása szerint állatokat, madarakat vezetett Isten az ember elé, hogy elnevezze, de azt olvassuk, hogy „emberhez illő segítőtársat nem talált” Ádám. Végül Isten megteremtette az asszonyt.
Összekuszálódott, értékvesztett, értékeit átalakító, újradimenzionáló világunkban egyre nehezebb emberhez illő segítőtársat találni. Általában véve is, bármilyen munkafolyamathoz, bármilyen tervhez vagy programhoz nehéz segítőt, és/vagy társat találni. Emberi kapcsolataink nem az egymás segítésére, az egymás kölcsönös tiszteletére, elismerésére épülnek elsősorban, hanem sokkal inkább alá- és fölérendelt kapcsolatrendszerekben élünk és gondolkodunk. Akiket fölöttünk állónak ítélünk, az az ember felé tiszteletet mutatunk, akiről viszonyt úgy ítéljük meg, hogy társadalmi helyzete, képessége vagy az adott formális kapcsolat miatt alattunk áll, azzal sokszor lekezelően, kioktatóan, rendre- és helyreutasítóan kommunikálunk, és cselekszünk.
Látszólag más a helyzet a „Nem jó az embernek egyedül lenni” kijelentéssel. Első, második, és talán a sokadik gondolatunk is az, hogy valóban, mennyire igaz, tényleg nem jó az embernek egyedül lenni. De ilyenkor nem az Isten ígéje szerinti társas viszonyulások munkálják gondolkodásunkat, hanem a legtöbb emberben egyre jobban uralkodó szorongás – a magánytól való félelem. Félünk egyedül maradni a lakásban, inkább bekapcsoljuk a rádiót, a tévét. Félünk egyedül maradni a gondolatainkkal, inkább belekezdünk valamiféle tevékenységbe. És egyre magányosabbaknak érezzük magunkat. magányosak vagyunk, mert nem merünk őszinték lenni a másik emberhez, nehogy kiszolgáltatottá váljunk. Valóban, nem jó az embernek egyedül lenni, de nem a magány elkerülése miatt, hanem azért, mert az Úristen, amikor az embert teremtette, az emberi mivolt, az emberiesség jellemvonásával teremtette, melynek lényege volt – és ma is ez – a közösség Istennel és közösség az embertársainkkal.
Hogyan kapcsolódik mindez a mai ígénkhez? Ha címet kellene adni a mai igehirdetésnek, azt a címet adnám, hogy „Az Isten szerinti emberséges bánásmód okai és következményei”. Ugyanis Pál apostol különös, híres hajóútjának kezdetét hallottuk Jeruzsálemből Rómába, ami nem csupán az egyik legjobban dokumentált hajózási feljegyzés az ókorból (történészeknek igazi csemege), hanem sokkal több annál, egy izgalmas, akciófilmbe illő eseményekkel teli kaland. Szinte filmhez illően kezdődik: már-már megjelenik előttünk a kép: szépen csillog a nap a kisimult víztükör felett... . Aztán feltámad a szél, de felhangzik a mondat: Juliusz emberségesen bánt Pállal. Életünk, mint egy kis hajó a viharos tengeren… . Közösségünk, mint egy nagyobb hajó, a viharos tengeren… .
Pál apostol Rómába vezető kalandos, csodás megmenekülésekkel teli viharos tengeri hajóútja példamutató számunkra, mai keresztyének számára is, de most figyeljünk erre az egyetlen rövid mondatra: Júliusz emberségesen bánt Pállal.
Mi kire szoktuk mondani, hogy emberséges[1]?
A jóindulatú, szívélyes, jámbor, barátságos, kedves, szelíd, rendes, aranyos, jót akaró, szimpatikus, megértő, együttérző, engedékeny, belátó, türelmes, toleráns, empatikus, elnéző, lágyszívű, jólelkű, melegszívű, galamblelkű emberre? Az önzetlen, nemes, jóságos, jó, vajszívű, nagylelkű, készséges, segítőkész, szíves, figyelmes, tapintatos emberre? A finom modorú, előzékeny, jóakaratú, jószívű, kedves, kegyes, aranyos, emberi, tiszta szívű, humánus, emberközeli, becsületes, emberszerető, udvarias, aranyszívű emberre? Arra, aki jótékonykodik, aki emberbarát, aki másokat aktívan segítő?
És mindezt el tudjuk képzelni/mondani magunkról? Vagy el tudjuk képzelni másokról? Szoktunk emberségesek lenni másokkal? Szoktak velünk emberségesen bánni?
És el tudjuk képzelni egy katonáról?
A mára kijelölt igeszakasz – ahogy korábban mondtam – egy nagy kalandfilmbe illő történet kezdete Pál apostol élete vége felé. De egyáltalán nem vidám kalandról van szó. Jeruzsálemben, pünkösd ünnepén Pál apostol vádlói elfogták őt, és csak úgy menekülhetett meg az apostol, hogy római polgárságára hivatkozott, így többször volt alkalma római helytartók előtt bizonyságot tenni, és bár mindannyian elismerték, hogy szabadon lehetne bocsátani, ha nem fellebbezett volna a császárhoz, a törvény miatt útnak indították.
Egy teherszállító hajón kelt útra, civilekkel és rabokkal. Így vele tarthatott Lukács is, az evangélista, az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv szerzője, aki pontosan lejegyezte az eseményeket. Egy Júliusz nevű századosra volt bízva Pál apostol, több rabbal együtt, talán köztörvényes bűnözőkkel is, akiket talán a cirkuszba vittek, hogy oroszlánok elé vessék, és másokkal is, akik szintén a császárhoz fellebbeztek. De Júliusz századosnál álljunk meg. Merthogy egy újabb római századossal találkozunk az Igében[2], és nagyon érdekes, hogy eddig minden római százados, akikről az Újszövetségben olvashatunk, valóban figyelemreméltó ember volt, az Ige nagyon pozitívan ír róluk. (1.) Talán emlékeznek a testvérek arra, amikor Jézust Kapernaumban felkereste egy százados, akinek beteg volt a szolgája, és elmondta Neki, hogy a szolgájának szörnyű kínjai vannak. Akkor Jézus felajánlotta, hogy elmegy a századossal, és meggyógyítja a szolgát, de a százados ezt felelte rá: „Uram nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám. Mert én is hatalom alatt álló ember vagyok, és nekem is vannak alárendelt katonáim. Mondom az egyiknek: Menj el! - és elmegy, a másiknak: Jöjj ide! - és idejön, vagy szólok a szolgámnak: Tedd meg ezt! - és megteszi”[3]. Vagyis azt mondja ezzel a százados Jézusnak, hogy: „Tudom, hogy Neked is van hatalmad, és elég csak egy szót szólnod, és meggyógyul a szolgám.” Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott és így szólt kísérőihez: „Bizony mondom néktek, senkiben sem találtam ilyen nagy hitet Izráelben”[4].
(2.) Egy római százados volt az is, aki Jézus halálakor azt mondta, hogy: „Bizony, Isten fia volt ez!”[5].
(3.) Sőt az első pogány, aki megtért, szintén egy római százados volt: Kornéliusz, akiről szintén az Apostolok cselekedeteiben olvashatunk.
És most, Juliusz az a római százados, aki emberséges volt Pál apostollal, szintén egy kiváló ember, aki kedvelte Pált, nagyon jól bánt vele, és a későbbi leírásokból tudjuk, hogy megmentette Pál apostol életét.
Kutattam, de keveset találtam Júliusz századosról. És talán jobb is így, hogy a nevéhez egyetlen jelző, az emberséges jelző ragad meg az emlékezetünkben. Mert az Isten szerinti emberséges bánásmód okát jelzi számunkra. Biztosan volt emberi motivációja is Juliusznak: talán csak szimpatikus volt neki Pál kiállása. Vagy a hosszú úton könnyebben megtalálta a közös hangot a nagy római műveltséggel bíró, egyébként sokat hajózó, világot látott utazó apostollal. De az emberséges bánásmód furcsa, természetellenes volt részéről, hiszen akkoriban sem volt elfogadott, hogy egy vezető katona, egy százados emberségesen bánjon egy rá bízott fogollyal, és önzetlenül kiváltságban részesítse – ahogy olvastuk az ígében, a Szidóni kikötőben kiengedte Pált, aki így találkozhatott az ottani keresztyénekkel. Állítólag a rendszerváltás előtt volt egy felirat a magyarországi börtönőrök öltözőjében: „Ne csak őrizd, gyűlöld!”[6] Sokkal jellemzőbb és elfogadottabb ez a magatartás egy katona részéről.
Ugyanakkor az emberi okok mögött ott volt Isten, akinek terve volt Pál apostollal, aki tudta, milyen nehéz lesz ez a hajóút, és a pogány százados Isten csodálatos – emberséges – eszköze lett ezen az úton. Isten ad szünetet, ha már nagyon feszül a húr. Pál apostol kiszállhatott a hajóból a szidóni kikötőben Juliusz embersége által, és a szidóni barátok gondoskodhattak róla. Milyen elgyötört lehetett Pál apostol testiekben-lelkiekben, és milyen felüdülést jelenthetett neki ez a szidóni „pihenő”![7]
Isten ma is adhat nekünk ilyen római századosokat, olyan embereket, akik emberségesek hozzánk. És Isten ad nekünk ilyen „szent szüneteket”, erőforrás gyanánt, amikor ott vannak mellettünk szeretteink, Krisztusban testvéreink, akik testileg táplálnak, lelkileg erősítenek, miközben fellélegzünk, hogy legyen erőnk tovább menni az Úr által kijelölt úton.
És az Isten szerinti emberséges bánásmód következményei nem csupán Pál apostol és a vele tartó keresztyének életén látszanak meg, hanem a velük utazó, a fölöttük álló vagy épp az apostollal együtt elítélt, vele pillanatnyilag egyenrangú rabok életén is – a történet folytatásából tudjuk, hogy bár a hajó a tengerbe vész, de Isten terve megvalósul, mivel Pálnak Rómába kell érnie, így a hajótörés során mindenki megmenekül.
Mik az Isten szerinti emberséges bánásmód okai és következményei? Mind az oka, mind a következménye az Isten csodálatos vezetése, ahogyan a sokszor háborgó, viharos tengernek tűnő életünket kormányozza. A kérdés az, hogy rá merünk-e hagyatkozni erre a vezetésre? Ha igen, akkor mi is találkozhatunk Juliuszokkal, akik emberségesek velünk, akik eszközei, segítői Isten tervének az életünkben. És akkor a mi életünkben is lehetnek szidóni pihenők, amikor erőre kaphatunk, amikor testi és lelki értelemben gondoskodhatnak rólunk.
Az Isten csodálatos vezetésére való hagyatkozás mellett feladatunk is van: ahogy az irgalmas samaritánus példázata végén Jézus mondja a hallgatóságnak: Menj el, te is hasonlóképp cselekedj! – Mi is legyünk emberségesek másokkal! Ne azt nézzük, hogy rangban, helyzetben, megítélés szerint ki van fölöttünk és ki alattunk, hanem legyünk mi is emberségesek másokkal. Akkor is, ha emiatt furcsán néznek ránk. Akkor is, ha ez nem elfogadott. Akkor is, ha esetleg valóban „rangon alulinak” tűnik. Legyünk eszközei Isten vezetésének, tanuljuk újra emberi mivoltunk alapját, azt, hogy valóban segítőtársak legyünk, és így teljesítsük a legnagyobb parancsolatot: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” [8]
Adja Isten, hogy az úton, amelyet az ő akaratából járunk, vegyük észre a mi Juliuszainkat és váljunk mi is Juliuszokká. Tapasztaljuk meg az emberséges bánásmódot és legyünk mi is emberségesek a ránk bízottakkal, emberségesek azokkal, akiket ezen az úton elénk vezet Isten. Ámen.
Imádkozzunk! Mennyei Atyánk a Jézus Krisztus által! Hálás a szívünk, hogy nem hagysz magunkra, nem kell magányosnak lennünk, hanem a benned való hit arra indít bennünket, hogy kapcsolódjunk a másik emberhez! Köszönjük, hogy adsz nekünk segítőtársakat, olyan embereket, akik emberségesek velünk. Köszönjük, hogy mi is lehetünk a te szeretetednek eszközei mások életében! Add, hogy életünk egyre több területén legyünk emberségesek másokkal a te akaratod szerint! Formálj bennünket, formáld át a gondolkodásunkat, hogy ne a vélt vagy valós alá- és fölérendeltségi viszonyokra tekintsünk, hanem ha tudunk jót cselekedni, akkor tegyük meg bátran! Tudjuk, Urunk, hogy saját erőnkből nehéz megváltoztatni a régi szokásainkat. Nehéz önzetlenül, jóindulattal, szeretettel, empatikusan odafordulni a másik emberhez. De azt is tudjuk, hogy te megváltoztathatod gondolkodásmódunkat, aminek a következtében képesek lehetünk a te szeretetedet közvetíteni. Cselekedd ezt meg életünkben! Kérünk, maradj velünk a hétköznapok gondjai és örömei közepette is! Vigyázz családunkra, áldd meg szeretteinket! Könyörgünk az úton lévőkért, azokért, akik pihenésük vagy munkájuk során távol vannak otthonuktól, óvd meg őket minden bajtól! De könyörgünk azokért is, akik úgy érzik, hogy életük hajója viharba került, veszedelmes úton járnak, te adj számukra menekülést, leljék meg a kivezető, a hozzád vezető utat, hogy nyugalmat találjanak. Kérünk, Urunk azokért, akik megterheltek, betegségek között járó életet élnek. Kérünk a magányosokért. Kérünk a válságban lévőkért, azokért, akik gyászolnak. Urunk, te legyél az ő erősítőjük, vigasztalójuk, gyógyítójuk. Jézus Krisztus érdeméért kérünk, hallgass meg bennünket! Ámen.
Énekek
89,1
261 (1-4)
173
299 (1-5).
[1] ld. szinonímaszótárak
[2] http://web.ccbce.com/ext/media/Magyarul/usz/htm/44-ACT-026-001.htm
[3] Mt 8:8-9
[4] Mt 8:10
[5] Mt 27:54
[6] Bibliaolvasó Kalauz, 2017.07.09. magyarázata
[7] http://igemellett.blog.hu/2011/03/14/3_juliusz_embersegesen_bant_pallal_cselekedetek_27_1_8
[8] Mt 22,37-39
Szólj hozzá!
2017.06.14. 20:56
Csalódás
Újra és újra, számtalanszor megtapasztalom, hogy sokkal többre tartok, sokkal többet nézek ki emberekből, sokkal jobbnak/okosabbnak/életrevalóbbnak gondolom őket, mint amennyit érnek/mint amik valójában. Általában ismerem ezt a "hibámat", megtanultam (jól) élni vele, de néha nagyon-nagyon mellélövök, néha óriási a különbség, és ilyenkor csalódok. Nagyon. Nem a másik emberben, mert őt csak kicsit sajnálom. Hanem saját magamban. És magamat is sajnálom. Sajnálom, hogy az erőmet, az energiámat, a bizalmat a másik ember jó(l)léte felé irányítottam, ahelyett, hogy saját magamra és a családra fordítottam volna. Mert vannak menthetetlen emberek, akik saját magukat is és a környezetüket is tönkreteszik. Ember nem tud rajtuk segíteni, nem tudja felébreszteni bennük a jobbra törekvést. Az újabb és újabb eséllyel sem képesek élni. És talán nem is őket sajnálom, hanem azokat, akik tőlük függnek, akiket ők tartanak függésen.
Mielőtt elmerülnék az önsajnálatban, az energiámat inkább magamra és a családomra fordítom... .
Szólj hozzá!
2017.05.26. 19:42
Babu versel
Fociedzésre a szőkék (Abu és Hármaska) német mezbe öltöztek. Boldogan jön Abu:
- Anya, írtam egy verset:
Fekete-piros-sárga,
ez a német mániája!
Szólj hozzá!
2017.04.21. 23:00
Föld hete
Az óvodában a húsvét utáni hóesés és egyéb időjárási nehezítő tényezők közepette zajlott (hiányosan) a Föld hete programsorozat. Kivételesen pénteken is ment oviba Hármaska, a kérés az volt, hogy valami zöld legyen a gyermeken. Így sikerült felöltöznie:
Hogy miért érdekes ez?
Valamikor, egy világszinten is elismert klímakutató, hét gyermekes anya nyilatkozta, hogy ő bizony használt ruhát is vesz a gyermekeinek, ezzel is óvja a földet, energiát spórol több értelemben. Hármaska (a fotón látható) ruházata is ilyen (a nem látható atlétát is valószínűleg a bátyjától örökölte). Lentről felfelé haladva: a zoknit talán - az emlékeim már csalnak - a szomszéd fiúról örökölte (szerintem újonnan), mert ott nem lehet már kistestvér; a kommandós együttest egy Sanyika nevű fiútól örökölte Babu, tőle pedig Hármaska; a póló 100, azaz száz forintba került a kedvenc turimban, még Babunak vettem, mert látszott rajta, hogy sosem hordták, de valamilyen újrahasznosítós cégnek a reklámpólója volt, és a felirata (PROTECT THE PLANET FOR THE FUTURE) az alkalomhoz illő, merthogy minden évben van az oviban Föld hete programsorozat; végül, a terepszínű fejfedőt még Abu és Babu születésekor kaptuk Németországból, tehát Babu is legalább 2. viselője volt. Aznap, ha nem is igazán tűnt fel senkinek, hogy mi van a pólóra írva, szerintem ő volt a legmenőbb az oviban :-).
Azt csak halkan jegyzem meg, hogy óriási szabadságot ad nekem a tudat, hogy használt ruhát is hordanak a gyerekeim, mert így nem kapok minden egyes alkalommal kisebbfajta szívrohamot, amikor a menő farmer térdén egyértelműen felismerhető az iskolaudvar pillanatnyi állapota és a focipálya szélén kinőtt fű minősége; az aznapi kézműveskedés teljes eszköztára egyértelmű a pólókon, főleg az ujjain, különösen a kimoshatatlan pillanatragasztó vagy üvegfesték; a környezet aktuális állapota felismerhető a bokrok tüskéitől kezdve a beton érdességéig, az aszfaltozott útburkolat hibáiig stb., stb., stb. .
Szólj hozzá!
2017.04.02. 16:42
Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle?!
Nem igemagyarázat, nem teológiai elmélkedés következik, hanem a saját nyomorúságom elsírása:
Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle?!
A mai tudomány is kutatja, epigenetika címszóval, amit már Ezékiel próféta is hirdetett: "Így szólt hozzám az ÚR igéje: Hogy mondhattok ilyen közmondást Izráel földjéről: Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle?! Életemre mondom – így szól az én Uram, az ÚR –, hogy nem fogjátok többé ezt a közmondást mondogatni Izráelben! Mert minden lélek az enyém: az apák lelke is meg a fiak lelke is az enyém." (Ez. 18.1-4) Folytatja, az egyéni felelősségről tanít, de most nem ez a lényeg.
Most láthatatlanul, hallhatatlanul sírok:
- mikor tudok végre fellélegezni?!
- miért ilyen nehéz felülírni a másoktól "örökölt" rossz szokásokat?
- ki segít felülírni ezeket a szokásokat?
- egyedül sikerül-e megbirkózni mindezzel, azzal, hogy oly sok évet elvesztegettem és hogy akaratom ellenére a gyerekeim foga vásik el tőle...?!
- honnan merítsek erőt, hogy át tudjam írni, felül tudjam írni az "örökséget", azt a sok rosszat, amiért talán sok-sok nemzedék felelős, vagy talán csak én vonzottam be és vonzottam magam köré olyan embereket, akik hasonlóan nehéz "örökséget" adnak át?!
Sok-sok kérdésem van, a legrosszabb talán az, hogy szinte mindig, amikor úgy érzem, végre talán apró csatákban sikerem van, legyőzöm magam, picit sikerül lazítani a megkötözöttségeken, akkor jön valaki, megtalál valaki, igényt tart rá(m) valaki, aki még szorosabbra húzza a köteleket... .
Nem, nem vagyok depressziós, nem, nem vagyok zavart, nem, tudtommal nem szenvedek semmiféle pszichiátriai betegségben. Profán dolgokról beszélek. Teljesen egyszerű dolgokról. Csak egyetlen példa az érthetőség kedvéért:
Mikor tapasztalhatom végre stabilan azt, amit olykor pillanatokra megérezhetek, hogy a gyermekeim csodálatosak, akikkel jó élni, jó együtt lenni, akik számára én vagyok a minden és akik nőnek, mint a földbe hullott mag; akiket nem kell folyamatosan"nevelni", elég csak "locsolni", jó példát eléjük élni, hagyni, hogy felfedezzék ezt a csodálatos világot; szeretni, szeretni, szeretni?!
Ha valaki ismerős vagy ismeretlen segíteni szeretne ebben, akár hozzászólásban csatlakozhat, jöhet velem ezen a nagyon nehéz, nagyon kemény úton. Már nem szeretnék letérni róla... .
Szólj hozzá!
2017.03.12. 08:04
Hogyan kezeljünk konfliktusokat
Reggel:
Ma konfrontálódnom kell, ha nem történnek addig/akkor, ott csodák. Nem tudom kikerülni a helyzetet, nem én okoztam, és szerintem nem is kell megoldanom. A helyzet az, hogy "jó" gyerekeket kellene prezentálnom, akik engedelmeskednek, akik elsőre figyelnek, a felnőttnek szót fogadnak, egymáshoz nem szólnak, minden utasítást elsőre megértenek és teljesítenek. Vagyis hibátlan, profi, legmodernebb robotot. Egy olyan felnőttnek, akinek a gyermeke Abuval és Babuval egyidős, és nem robot. Egy olyan felnőttnek, aki szerint én vagyok az oka, hogy gyermekeim (Hármaskát is beleértve) nem az általa elvárt robotok. Kíváncsi vagyok, kimenekülök-e megint a helyzetből - korábban sajnos ezt tettem.
A gondom az, hogy sok a hasonló ember körülöttünk. Egyre nagyobb az eszköztáram, egyre könnyebben "szerelem le" a robotokat elváró felnőtteket, de nagyon nehéz ez abban a helyzetben, amikor az illetőnek hasonló korú gyermeke van, és ez a gyermek megtanulta a kettős viselkedést: anyja közelében picit dacoskodó jógyerek, egyéb helyzetekben engedetlen, szívesen "rosszalkodó", összezavart vadmacska. Nem célom hasonló gyermekeket nevelni, sőt... .
Pár óra múlva kiderül, hogyan oldottam meg a helyzetet - most úgy érzem, a felnőttel való kapcsolatomat hagyom veszni, a kérdés csak ennyi: milyen mértékben tudom ma megvédeni a gyermekeim érdekeit.
Délben:
Kiderült. Meggyőződtem, ez nem az én konfliktusom, ez a másik fél saját, belső konfliktusa. Látszólag minden rendben volt, pedig nem voltak "jógyerekek" az enyémek (sem). Mindenki feloldódott, megkönnyebbült a végére. Úgy jöttem (volna) el, hogy oké, nem is volt ez olyan nehéz. Csak ne szólalt volna meg a végén, hogy "legközelebb csinálhatjuk úgy, hogy itt hagyod Hármaskát, nagyfiú már, elmúlt három." A fiúk már az autóhoz szaladtak, közöltem, hogy lesz majd ilyen is, de egyelőre a gyerekeimmel szeretném tölteni az időt.
Egyszerűen nem értem. Pontosabban, mindent értek. Két értékrend, és az egyik meg akarja változtatni a másikat. Itt együttműködni, közös hangot keresni részemről felesleges.
Utóhang, két héttel később:
Továbbra is mindent értek... . A korábban írtakon felül azt is, hogy vannak emberek, akikben a személyiségem megszólít valamit, amit ők sem mernek bevallani maguknak, és amivel irritálom őket. Korábban is találkoztam hasonló emberekkel, nem lettünk barátok, ennyi. És olyan emberekkel is találkoztam - rengeteg van -, akik ahelyett, hogy elkezdenék követni a jó példát, inkább mindent megtesznek, hogy lehúzzák, tönkretegyék, semmibe vegyék, bebizonyítsák valahogy, hogy mégsem olyan jó ez a példa. Hát, most is hasonlók történtek: hátulról, harmadik személyt bevonva ért a támadás, épp olyan személyt, akinek végképp nem kellett volna beavatkoznia. És a slusszpoén: mindezek mellett, úgy tűnik, minden marad a "régiben", csak éppen a szájíz lett még rosszabb... .
Szólj hozzá!
2017.03.09. 20:45
Angliáék
Kinn játszottunk, közeledett biciklin két fiatal, nagyon ismerősnek tűnt. Látszott, hogy nagyon gondolkodik Babu, majd felkiált:
- Ezek Angliáék!
Ahogy közelebb értek, én is megismertem, tényleg ők azok, pontosabban, a tavalyi játszótársak, akik Angliában élnek és nyáron hosszabb időt töltöttek itt a rokonoknál. Hármaska elkísérte a dombig őket biciklivel, majd boldogan jött vissza:
- Azt mondták Angliáék, hogy mindjárt jönnek vissza, és játszhatunk!
Alig tudtam visszatartani a nevetésem... .
Szólj hozzá!
2017.02.09. 17:55
Empátia 4 évesen
Hármaska négy év két hónapos. Mentünk az iskolába Abuért és Babuért, amikor jött velünk szemben egy 12 éves forma legény, hógolyót dobott épp.
- Szegény kisfiú! - mondta őszinte sajnálattal a hangjában.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert egyedül kell hazamennie!
Nem tudom, hallotta-e valaha tőlem, valóban szoktam én is sajnálni az elsős, egyedül vagy kettesben hazabaktató gyerkőcöket. De, ha hallotta is, akkor is döbbenetes számomra ez az empátia, már értem, miért kedvelik Hármaskát a gyerekek annyira!
Szólj hozzá!
2016.12.27. 22:25
Harminc
Címkék: Matematika
Babu kiváló matekos, a számokhoz nem csak a készségei/képességei jók, hanem a memóriája is. Sajátos logika alapján (összeadás+emlékezet) nagyon jól számol. Abut ez megviseli. Nagyon. Szoktunk beszélgetni róla, elfogadja, de boldogabb lenne, ha Babuval egy szinten lenne. Ugyanakkor, őt is érdeklik a számok. Egyik este alvás helyett megszólalt:
- Anya, ha 4-ből elveszünk 5-öt, akkor úgy kell mondani, hogy mínusz 1 ?
Azóta többször is előkerült a téma, úgy tűnik, érti a negatív szám fogalmát is. Végre magabiztosan számol 100-ig és tovább, és egyre biztosabb a 20-as számkörbeli összeadásban is.
De ha számolunk, akkor Hármaska sem maradhat ki a jóból. Először csak húszig sorolta hibátlanul a számokat, aztán ráérzett, és némi hibával (pl. hétven, hétvenegy) képezi tovább is. Mindent megszámol, például ránézésre megmondta, hogy öt kutya szalad elöl (sosem hibázik), és amióta betöltötte a négyet, új rossz szokása is lett - ha azt akarja mondani, hogy nagyon sok, akkor - megfelelően hangsúlyozva - azt mondja, hogy haaaaaaarminc.
Ráadásul észrevettük, hogy bár a hetest és az egyest keveri, és néha az ötöst összekeveri a kettessel, de a számok írása is érdekli, és felismeri ezeken kívül a nyolcast és a nullát is.
Kíváncsi vagyok, mi lesz később. Nem vagyok benne biztos, hogy Abu nem lesz hamarosan ugyanolyan jó matekos, mint a tesói, sőt, szerintem csak más tempóban érik a három gyerkőc. De nem is ennek örülök, hanem annak, hogy már most sem unatkoznak, hanem odafigyelnek a környezetükre, és üresjáratban mindent megfigyelnek - például, hogy milyen táblánál mennyivel megyek, hány fokot jeleznek az időjárás-előrejelzők, hány óra van, mennyi ember/állat/tárgy van körülöttük.
Szólj hozzá!
2016.12.27. 22:05
Mindent értek... .
Korábban történt, belém égett.
Kiscsoportos óvodás, jómódúnak tűnő család kedves, szelíd, aranyos gyermeke, néha nagyobb testvér vagy unokatestvér viszi haza ébredés után az óvodából, aki(k) nagyon illedelmesen viselkedik(/nek). Ezen a napon verekedős, mindenki azt gondolja, hogy csak azért, mert a másik, akire a "verekedős" bélyeget sütötték, kötekedik vele, ő csak védi magát. Látom, hogy nem, próbálom elterelni a két gyerkőc figyelmét. Sikerül. Játszunk, beszélgetünk. Minden előzmény nélkül mondja:
- Tegnap elvitték anyukámat a rendőrök.
- Igen?
- Igen, mert verekedett.
- Igen? Kivel verekedett?
- A P-vel. Ma reggel jött haza.
- És ki volt addig veletek?
- A Z. Meg aztán apa.
És ment a játszás tovább.
Szólj hozzá!
2016.12.11. 13:25
Óvoda személyre szabottan
Lelkileg megterhelő az óvoda. Semmi baj nincs vele, átlagos, sőt, jó óvoda, csak nekem és Hármaskának nem való. Már többedjére lepett meg Hármaska a kedvességgel: a benti cipőjéhez tett néhány száraz falevelet, amit nekem szedett, amikor kinn volt az udvaron. (Korábban virágot, pitypangot szedett így.) Összetört, mire hazahoztam, ennyi maradt belőle: 
Neki ezek a cselekedetek (is) segítenek elfogadni a helyzetet. Nekem pedig a rácsodálkozás: mielőtt beállt volna a fagy, az egész környéken egyetlen virág virított: az az apró krizantém, amit mi vittünk még Abuval és Babuval a Föld Napja ültetésre. Akkor adták át ezt az ovirészt, amikor középső csoportosként kezdték az ovit a nagyok, tehát eddig két tavasszal ültettek virágokat. Általában egynyári növényeket szoktak vinni a szülők, de nekem fontos, hogy a saját kertemből vigyek. Most mosolyogva láttam, hogy nem csak a krizantém szaporodott el, hanem a páfrány is, közötte egy pici (talán juhar) fácskával, ami itthon is magától nő, de a központi körben virító krizantém tövénél elszaporodott a fodormenta és az a sárgát virító virág, amit még magról, a szomszédtól csempésztem be a kiskertünkbe, a nevét sem tudom, a fotón balra látszik lefagyott állapotában. Egyébként a kiskertből már szinte teljesen sikerült átültetnem a fodormentát, de két éve még a bokros dísznövények között sűrűn élt, így kerülhetett a krizantémtövekkel az oviba.
Ambivalens érzés, hogy épp ott van egy ennyire személyes történetű "sziget", ahova nehezen megyünk, és ami mellett nehezen megyünk el. De számomra beszédes: ahova "mi betesszük a lábunk", ott, ha lehet, egy picit megpróbáljuk szebbé, elviselhetőbbé tenni az életet... . Íme, a nagy fagyok előtti utolsó fotók (azóta barnulni kezdtek a szirmok):
Szólj hozzá!
2016.11.03. 22:51
Ilyen az élet...
A tegnapi kriminális, ocsmány, katasztrofális nap után ma kifejezetten normális napunk volt. Őszi szünet van, végre újra itthon egyedül a Hármakkal. Már délelőtt jeleztem a dolgozó apjuknak, hogy a gyerekek tündérek, reggel 9-re krumplileves megfőzve (ezt kért Babu), konyha felmosva stb. .
Este megkérdezte, hogy mit játszottak a gyerekek, hogy ilyen jól lehetett haladni mellettük. Elmondtam (részletesen), hogy orvososdit és hogy nagyon sokáig. Kérdezte, hogy meddig. Erre is válaszoltam. Kb. 20 (Húsz! ) percig.
Belegondolva, lehet, hogy nem volt annyi :-). De egy játékot konfliktus nélkül ilyen sokáig már rég játszottak hármasban. Igaz, egy játéktelefont adtak nekem, és néha azon hívtak, én meg válaszoltam.
Szólj hozzá!
2016.10.18. 09:20
Sámuel elhívása - monodráma
Megjegyzés: A negyedikes hittanosokkal a héten Sámuelről tanulunk. Eszembe jutott, közzéteszem a 2005. november 23-i írásomat:
Sámuel elhívása
- monodráma -
Este van, aludnom kellene. Minden napon ugyanolyan. Jó itt, az Úr házában. Éli kedves hozzám. Apám, Elkána, és anyám, Anna minden évben eljönnek az efraimi Rámából, ahol születtem, hogy meglátogassanak. Minden évben különleges ez a nap! Már öt testvérem is született, három fiú és két lány, anya igazán boldog lehet. Már nem bánthatja őt Peninna, akinek sok gyereke van. Vajon tudnak együtt játszani a testvéreim a mostohaanyám gyerekeivel?
Este van, aludnom kellene. Minden napon ugyanolyan. Jó itt, az Úr házában. Istennek szolgálhatok, és Éli büszke rám, bár sosem mondja, de látom az arcán. Anya elmondta, hogy Éli ígérte neki azt a békességet, amelyet az Úr meg is adott neki, amikor én megszülettem. Néha furcsa ez az Éli, valamiféle szomorúság ül az arcán. De engem nagyon szeret. Hallottam ezt is, azt is, azt hiszem, a fiai miatt szomorú. Itt, Silóban a fiai, Hofni és Fineás a papok. Éli nem szeret róluk beszélni, de azt mondják, hogy egyszer eljött hozzá Isten embere, hosszan beszélgettek, és azóta szomorú Éli, ha a családjáról van szó. Este van, aludnom kellene. Minden napon ugyanolyan. Jó itt, az Úr házában.
Valaki szólt!
- Ímhol vagyok.
Éjjel van? Vagy reggel? A szövétnek még ég!
- Éli! Ímhol vagyok, mert hívtál engem!
De Éli nem hívott. Visszafekszem.
Valaki megint szólt! - Sámuel!
- Éli! Ímhol vagyok, mert hívtál engem!
De Éli nem hívott. Visszafekszem.
Valaki harmadszor is szólt!
- Éli! Ímhol vagyok, mert hívtál engem!
Éli hallgat. Gondolkodik. Aztán megszólal: feküdjek le, s ha újra szólítanak, mondjam: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Visszafekszem.
Itt áll az Úr: - Sámuel! Sámuel!
- Szólj, mert hallja a te szolgád!
Hallom, de nem értem. Azt mondja az Úr, hogy meglepő dolgokat fog cselekedni Izráelben. Nekem mondja, hozzám beszél. Éli háza népén véghez fogja vinni ítéletét. Megbünteti Élit, mert nem akadályozta meg fiait abban a sok bűnben, amit véghezvisznek.
Meg kell várnom a reggelt. Hogy fogok reggel Éli szeme elé kerülni? Éli szeret engem. Nem mondhatom el neki ezt a sok rosszat.
Reggel van. Fel kell kelnem. Éli szólít: - Fiam, Sámuel!
- Ímhol vagyok!
Éli átlát rajtam. El kell neki mindent mondanom, mert ha nem teszem, a szavai átkot hoznak rám: azt mondja, így cselekedjék velem az Isten most és azután is, ahogy én most elhallgatok valamit is abból, amit az Úr nekem mondott!
A nap magasan áll. Mindent elmondtam Élinek, aki szeret engem. Csak annyit mondott, hogy Ő az Úr, cselekedjék úgy, amint néki jónak tetszik.
Este van. Aludnom kellene. Már sosem lesz olyan az életem, amilyen eddig volt. Jó itt, az Úr házában. Találkoztam Vele, eddig anyám akaratából voltam itt, de most maga az Úr akart velem beszélni, Ő szólt hozzám.
Este van. Aludnom kellene. Jó itt, az Úr házában.
Szólj hozzá!
2016.10.13. 08:48
Álmok
Címkék: gyerekszáj
- Anya, én azt álmodtam, hogy hernyó voltam és kimásztam az óvodából és hazamásztam! - meséli boldogan Hármaska, miközben öltöztetem a délutáni alvás után az ovi öltözőjében és a szokásos rutinkérdést szegezem neki: - És mit álmodtál?.
Másnap: - Anya, én azt álmodtam, hogy sirály voltam és hazarepültem.
Ma: - Anya, én nehezen viselem el az ovit.
Megszámoltuk újra, hogy ma a 3. nap, amikor megy, és holnap újra 4 nap jön, amikor nem megy oviba. Ő, a sztár, a haver, akinek örülnek, ha megy, mert lehet vele játszani, és aki után bomlanak a csajok, mert jó pasi. Kiscsoport, mi így szeretünk!
Szólj hozzá!
2016.10.02. 12:01
Otthonoktatás helyett
Címkék: Matematika
Hármaska bő két hónap múlva lesz négy éves. Szegény gyerekkel nem foglalkozik senki. Van. Él.
Kirakta a kedvenc lovacskáit sorba. Már csak arra kaptam fel a fejem, hogy azt mondja:
- Anya, 11 lovam van. Kiraktam őket sorba.
Megszámoltam, tényleg 11. Utána, miután megdicsértem, sorban a többiek számára is megszámolta hangosan. Babu kettesével próbálta számolni, úgy ellenőrizte.
Pár perc múlva egyedül vágta a körmét a lábáról (a családi, "rendes" körömvágó ollóval). Közli:
- Anya, nekem olyan furcsák az ujjaim!
Nem tudtam kiszedni belőle, miért gondolja furcsának. De sorban megszámoltattam vele a lábain és a kezein is az ujjait. Boldogan ismerte fel, hogy 5-5 ujja van mindenhol. Aztán egyedül folytatta a számolást. Szemek, fülek, a plüssök szemei, lábai, a plüsspapagáj karmai, a végén már vicceltünk is, hogy a kétfejű macskának nyolc lába van.
Szerintem ez az igazi unschooling, és nagyon sajnálom, hogy ezt nem adhatom meg a gyerekeimnek... .
Szólj hozzá!
2016.10.01. 17:01
Gyerekszáj
- Majd a jövő héten elmegyünk fodrászhoz, csinálunk egy fiús napot?
Hármaska beletúr hátul a hajába:
- Miért, már felnőtt a hajam?
Szólj hozzá!
2016.09.24. 20:10
Amikor nagyon magasra kerül a mérce
Címkék: olvasás könyv
Ahogy betöltötte Abu és Babu a hatot, elkezdtünk egy addig számunkra teljesen ismeretlen könyvet olvasni addig számunkra ismeretlen írótól. Teltek a hetek, sorra vásároltuk a következőt, és mire megjelent az utolsó, a 8. kötet, hamarosan olvastuk is Berg Judit Rumini-sorozatáról van szó, felét apjuk, felét én olvastam fel, azóta sem találunk hasonló színvonalú esti olvasmányt:
Januártól augusztusig egerekkel éltünk - és azóta is hiányoznak. Abu kirakta a tárgyak nagy részét, amiket ide kötünk:
De mi, felnőttek is el szoktuk nevezni a már meglévő plüssöket, játékokat - mi is nehezen szabadulunk a Rumini-sorozattól:
A Szélkirálynő:
Egerek: (már az ovis ballagásra is egeret kaptak)
Omnitudor több változatban:
Hódszövetség :-) : (A hódok közül hárman más "történetekben" is élnek: Kata, Karcsi és Hód Hugó.)
Baglyok:
Rinya Papagáj-alteregói Pityu és Piri vagy Panka:( fotó később...)
Végül, Abu nyári kedvencés Hármaska kedvenc pizsamájáról is úgy határoztak, hogy azok Rumini-pizsamák:
Azóta beiratkoztunk a helyi könyvtárba, és szorgalmasan próbálkozunk más egeres sorozatokkal és könyvekkel, nem-egeresekkel is, sőt, most egy olyan regényt olvasunk, ami szerintem 10-12 évesen lesz érdekes újra, de minden ötletre azonnal felkapom a fejem, annyira nagy segítség nekünk szülőknek, és talán nekik, a (szerintem) kiskamaszoknak a jó kalandregény.
Szólj hozzá!
2016.09.24. 19:35
Nyári élmények extrával - APG-rajongás
Bármennyire kritikusan olvassuk, életünk részévé vált Bartos Erika legtöbb műve, különösen az Anna, Peti és Gergő sorozat. Nem szoktam ide képeket feltölteni a családról, most talán kivételt teszek, épp Gergőke rongyiját dobálják, Abu Anna, Babu Peti, Hármaska pedig Gergőke. Idén nyáron már a könyvekkel felszerelkezve mentünk például a repülőgépparkba és veresegyházi Medveparkba, de a Baltazár Dezső téren ahányszor csak megfordulunk, elő kell kapnom valamit, amit rongyiként dobálhatnak, és Hármaska újra és újra össze akarja ragasztani majd külön játszik a kisbuszunkkal, mert Gergőkéék játék csuklós busza is kétrészes lett; az " Apa lába" fejezetből már volt anya lába, stb. .
Zseniálisak a gyerekek, mi pedig, a szüleik, be kell, hogy lássuk, bármennyire is unalmas újra és újra elolvasni a szinte kívülről tudott történeteket, a mindennapokban is nagy segítség, sőt, programszervező elv lett ez a néhány rongyossá olvasott könyv.
Szólj hozzá!
2016.09.23. 22:16
Hármaska élményei
- Anya! Megsimogattam a vadászbölényt! - ujjongott Hármaska, aki fociedzés közben, rá jellemző m,ódon megint rástartolt a kisállatot focipályán sétáltató nagy lányokra.... .
A görényektől egyébként nem félt, pedig harapósak voltak, kezében is tartotta őket. Mindez azon a napon történt, amikor kézzel fogott rókalepkét, hálóval tücsköt, és két órát játszott a "házi" gőténkkel, majd visszaengedte a vízaknába.
Szólj hozzá!
2016.09.16. 13:32
"Tüdejü"
Péntek van, szabad- ill. rövidebb nap a családban. Hármaska kinn játszik, én megpróbálok udvart takarítani, felfedezek néhány bábot. Hamar rájövök, hogy azok a fekete hernyók bábozódtak be, amelyek kb. másfél hete mindenhol másztak, és amelyeket a gyerekek is megtizedeltek. Hívom Hármaskát, ő is felismeri rajtuk a hernyómaradványokat, és boldogan kiált:
- A Tüdejük!
Hiába kérdezgetjük, nem jöttünk még rá a logikára, miért Tüdejü a neve a fekete hernyónak, és a többinek miért nincs neve (sokféle hernyót láttunk/gyűjtöttünk). Szerinte ez a neve.
Megvizsgálta, leszedegette, pakolgatta a bábokat, majd magában el is magyarázta, hogy ezek a Tüdejük, most bábok, és szép lepkék lesznek majd, ha "kikelnek". Szerintem a mai napunk sem volt már hiábavaló... .
Frissítés, 2017 szeptembere:
Eltelt egy év, a logika még mindig érthetetlen, de közelítünk: a tüdejü új neve: szögtüdejű! (Mintha apró szögekkel lenne a hernyók háta borítva, vagy csak én keresek benne mindenképp logikát.) Szóval, így nevezi Hármaska a hernyókat, amelyeket az erdőben gyűjtött:
Szólj hozzá!
2016.09.15. 16:06
Intézményesedés
Címkék: gyerekszáj
"Anya, én ma leguggoltam az udvaron Á-nal, és azt súgtam neki, hogy nem szeretek óvodába járni!" - mondta szomorúan Hármaska, amikor már eddigi 8. napját töltötte oviban, és ez volt a 2. igazi "hete" (kedd-szerda-csütörtökön van ott). Kérdeztem, hogy mit válaszolt Á, de Hármaska szerint semmit, és szerintem nem is várt választ. Facsarodik a szívem, hogy mennyire bölcs a gyermek már most is, 3 év 9 hónaposan.
Ahogyan magától, a semmiből közölte Babu még 6-án este: "Az iskola, az nem is olyan fontos, csak az számít, hogy boldog legyen az ember, és az iskola nem fontos a boldogsághoz." Pedig nagyon-nagyon jól kezdtek az iskolában, a Hármak szavával élve "babakönnyű" az iskola. Egyelőre nagyon jó döntésnek tűnik a tanítónő-választás, de a rendszer összes hibáját ő sem védheti ki... .
Szólj hozzá!
2016.09.04. 15:38
Apa is versel
Boci, boci, kecske,
gyere ki a meccsre!
Ott játszik a Dózsa,
lila bugyogóba'!
- Ezt éneklik egész nap a gyerekek, miután reggel sima ökörködésből írta át az apjuk a Boci, boci, tarká-t... .
Szólj hozzá!
2016.08.25. 22:27
Abu változásai
Abu fantasztikus csaj, nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fognak alakulni a barátságai az iskolában. Mindig is főleg fiúk vették körül, észrevehető rajta, hogy keresi a lányok társaságát, hogy "csajos" dolgokkal is foglalkozhasson, ne kelljen mindig focizni, biciklizni, autózni. De akivel az oviban kölcsönös lánybarátságot kötött, ő máshova megy iskolába. Illetve, aki kereste az Abu társaságát, ő osztálytárs lesz, de Abunak terhes volt ez a kapcsolat. Most, nyáron, meg úgy általában is nagyobb lányokkal tudott félrevonulni ékszereket készíteni, rajzolni, hajat fonni. Érzem a kettősséget: tökéletesen kiismeri magát a fiúk világában, klassz, vagány, sportos gyerek, mégis ízig-vérig habos-babos, rózsaszínes, csili-vili, kényeskedős, pipiskedő kislányból van.
Ékszereket készít, naponta többször átöltözik, összeillő színeket válogat magára, fél a pókoktól, és most, iskolakezdés előtt eljött az ideje, hogy néhány tételt kihúzhassunk a folyamatosan bővülő bakancslistájáról.
Nagy lépés volt számára a hajvágás, de az már két hónapja volt, lecsengett, a nyári szünet is a vége felé közeledik, az iskolába is előkészítettünk mindent - csajos tolltartó, apróságok -, és kiesett vasárnap az első foga. Valahogy úgy alakult, hogy az elmúlt hetekben érett meg benne az elhatározás, hogy ki szeretné lyukasztatni a fülét, és szerdán megtörtént a nagy esemény, halvány rózsaszín köves ideiglenes fülbevalót lőttek be neki, a két fiútestvére nagy-nagy ámulatára. Azt mondja, inkább erős darázscsípésre hasonlított, mint szúnyogcsípésre az esemény, de hiába láttam a fájdalmat az arcán és a homályosuló szemeit, a könnycseppet már nem engedte meg magának, büszkén viselte a kínt.
Az időzítés így utólag nagyon jónak tűnik - elég nagy és érett már hozzá, hogy tudatosan viselje a fájdalmat és a következményeket, hogy egy ideig még meg kell szoknia és nem cserélheti másikra a fülbevalót; a strandszezonnak vége, de még nincs itt a sapkaszezon; iskolakezdés előtt történt a nagy esemény; a testvérei is láthatták, pedig ők reménység szerint nem lövetik ki a fülüket. És ez az egész beleillik abba a képbe, amit egyre inkább helyesnek tarok a gyereknevelés terén - nem okoztunk fájdalmat neki pici korában, ráadásul ő dönthetett a saját teste felől. Örülök, hogy így alakult, így alakíthattuk!
Szólj hozzá!
2016.08.25. 21:54
Jelképes cselekedet
Véget ért egy három éves történet. Saját ötlet, sok munka, még több eredmény - valami, amit már biztosan nem bánok az életemből, életünkből - egy baba-mama klub. Először kéthetente találkoztunk, aztán hetente, aztán nyári szünetben is. Először főleg néhány mondókával, gyerekdallal, kevés beszélgetéssel, aztán egyre több mondókával és gyerekdallal, tudatosan felépített témákkal és beszélgetéssel. A legtöbbet talán a gyerekeim profitáltak belőle, de a visszajelzések alapján mások is "táplálkoztak" belőle. A névvel és a plakátokkal is gond volt, a második évtől már nem valami baba-mama csoport voltunk, hanem Göröngyös út baba-mama csoport, nehogy összetévesszenek a "másik" baba-mama klubbal, és a plakátokat sem volt elég félévente kitűznöm, hanem rendszeresen pótolni kellett, majd az utolsó éven már nem is pótoltam, elfogadtam, hogy valakiket - fogalmam sincs, kiket, tudom, nem a személyemmel volt bajuk - zavar, így is elért sokakat az internetes kiírás/hirdetés. Egyetlen plakát élte túl a második félévet, és egész máig olvasható volt, igaz, az időjárás a laminált plakátot is "megette" - kifakult, picit beázott, a rajzszög már rozsdált -, amelyiket az iskolánál lévő törött hirdetőtáblára tűztem ki. Ma ott mentünk el a gyerekekkel, és régi elhatározásomat váltottam valóra: leszedtem! Tegnap volt a nyári (Játszótéri beszélgetések címen futó) utolsó alkalma a csoportnak, és ma jelképesen is eltüntettem az utolsó nyomot is.
Fogalmam sincs, lesz-e folytatása. Ha valamikor még lesz rá lehetőségem, biztosan folytatom. Most viszont nagy szükségem volt erre a plakát-leszedésre, mert így jelképesen lezártam ezt a történetet (is).
Szólj hozzá!
2016.08.23. 09:02
Cimbora
- Menjünk cimborázni! Gyere, Hármaska, cimborázni! - mondta tegnap többször Hármaska játszótársa, a tőle fél fejjel magasabb, de két héttel fiatalabb kislány. Nagyon megértik mostanában egymást, néha összekapnak ugyan, de fantasztikusan tudnak együtt játszani.
De a cimborázásnak semmi köze a barátkozáshoz. Mert a cimborázás a három és fél éves leány saját szava a zongorázás és a szintetizátorozás kifejezésére. Mert tegnap sokat zongoráztak a szintetizátoron,.
Tanúja voltam ugyanakkor egy szépséges jelenetnek is - Hármaska kedveskedni akart a kislánynak, leszedett egy virágot, türelmesen várt, kereste a kislányt, szorongatta a virágot, és szelíden, kedvesen odaadta végül a kislánynak:
- Neked szedtem, B.!
Kislány: - Jól van. - Majd elkezdi szétszedni a virágot, végül eldobja: - Nem kell.
Hármaska (arcán pici szomorúsággal): - Nem baj.
A hangsúlyából érezni lehetett, hogy picit csalódott. Én viszont megsajnáltam :-).
Szólj hozzá!
2016.08.21. 20:28
Lk 23,6-12
Ma - a magam számára korszakzáró - istentiszteletet tartottam. Ez az utolsó tánc, aztán mindennek vége... - járt a fejemben. Így különösen örültem, amikor kiderült számomra, hogy a mára kijelölt igeszakaszról pár hónappal az ide kerülésem előtt Nagyhéten reggeli áhitatot tarthattam. Az akkori igehirdetést (és a forrásait, mert általában azokat is feljegyzem magamban) átolvasva világos lett számomra, hogy az akkori, teljesen saját gondolatmenetű vázlatom, sőt, más tartalmi elemek is kiválóan illenek a mai naphoz. Aztán a hét során más, számomra nagyon kapcsolódó hangsúlyokat, gondolatokat is "kaptam", végül nagyjából a következők hangzottak el ma (például az imádságot az eredeti terveimtől eltérően lerövidítettem):
Énekrend:
1,1.
272, 1-2.
171.
272, 3-6.
Lectio: 1 Jn 4. 7-12: Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg Istent, mert Isten szeretet. Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.
Imádság:
Mennyei Édes Atyánk a Jézus Krisztus által! Hálát adunk neked, hogy megtartottad a mi életünket, és ezt a vasárnapot is neked szentelhetjük! Ahogyan énekeltük, boldogok lehetünk, ha nem járunk a hitlenek tanácsán, és nem állunk meg a bűnösök útján, de sokszor elfelejtjük a boldogságnak általad készített útját. Éppen ezért kiáltunk hozzád: a te kegyelmedet kérjük, mert rád van szükségünk. A te segítséged nélkül képtelenek vagyunk igédet követni. Magunk erejéből csak a bűnt cselekedjük, és csak a büntetést érdemeljük!
Dr. Fabiny Tamás evangélikus lelkész, teológus, püspök szavaihoz hasonlóan valljuk meg most neked:
Ha olyan kiváló szónok vagyok, mint Kossuth Lajos, vagy Martin Luther Kinggel együtt hirdetem, hogy "van egy álmom", de szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint egy leomlott templomtorony megrepedt harangja.
Ha futurológusként, a jövő mérnökeként, vagy csalhatatlan közvélemény-kutatóként előre látom is a jövőt, szeretet pedig nincs bennem, olyan vagyok, mint egy összelapított üres kólás doboz, amelyet unottan rúgnak tovább a kamaszok.
Ha akkora hitem van is, mint Assisi Ferencnek, Luther Mártonnak, Kálvin Jánosnak és egy tiszántúli parasztasszonynak együttvéve, de szeretet nincs bennem, olyanná lettem, mint a szél által cibált ördögszekér.
Ha önfeláldozóan támogatok is alapítványokat, vagy tizedet adok minden jövedelmemből, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint aki követ ad kenyér helyett és skorpiót hal helyett.
Ha két végén égetem is a gyertyát, hajnaltól késő estig robotolok, éveken át nem megyek szabadságra, ám szeretet nincs bennem, olyan lennék, mint egy üres belű hagyma.
Ha naponta végigjárom a damaszkuszi utat, ha rongyosra olvasom a Bibliámat, és halálomra is bizakodó hittel tekintek, de szeretet nincs bennem, semmi hasznom abból.
A szeretet jelentéktelen, mint amikor szamárháton vonul be valaki a városba.
A szeretet nevetség tárgya, mint amikor valakinek kezébe nádszálat, fejére töviskoszorút adnak.
A szeretet balek, mint amikor valaki kínzóiért imádkozik.
A szeretet esendő, mint amikor valaki azt mondja: "szomjúhozom".
A szeretet meglepő, mint amikor valaki szelíden megszólít egy gyászoló asszonyt a hajnali kertben.
A szeretet nem fúj egy követ a bennfentesekkel, nem kacsint össze a hatalommal, nem bizonygatja önmaga fontosságát, nem örül a pártok és politikusok acsarkodásának, de együtt örül az asszonnyal, aki megtalálta elgurult drahmáját.
Nem örül az ügyeskedéssel szerzett vagyonnak, de együtt örül a mezők liliomaival és az ég madaraival.
Nem örül a doppinggal elért világcsúcsnak, de együtt örül a fogyatékos kisfiúval, aki szája szélén csorgó nyállal, nagy erőfeszítésekkel társának tudja dobni a labdát.
A szeretet soha el nem múlik. Nem veszíti el szavatosságát, nem évül el, nem kerül törvényen kívül, nem lesz unalmas, mint a tegnapi újság. Legyenek bár istentiszteletek, véget fognak érni. Legyenek bár egyházak, meg fognak szűnni. Legyen bár ökumenikus mozgalom, el fog töröltetni.
Még nem találtuk meg a rák és az AIDS gyógyszerét, nem értjük távoli földrészek lakóinak a nyelvét, nem fogjuk fel más civilizációk felénk sugárzott jeleit. Ám egykor majd egyetlen asztalt ülünk körül mindnyájan, és Ő lesz majd minden mindenekben.
Mert a szeretet nélküli kötelességtudat: kedvetlen.
A szeretet nélküli felelősség: figyelmetlen.
A szeretet nélküli igazság: kemény.
A szeretet nélküli okosság: gőgös.
A szeretet nélküli barátságosság: hűvös.
A szeretet nélküli rend: kicsinyes.
A szeretet nélküli hatalom: kíméletlen.
A szeretet nélküli birtoklás: fösvény.
A szeretet nélküli adakozás: képmutató.
A szeretet nélküli vallásosság: bigott.
A szeretet nélküli hit: vakbuzgó.
A szeretet nélküli remény: fanatikus.
A szeretet nélküli élet: értelmetlen.
Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három. Ezek közül pedig a legnagyobb: Jézus.[1]
Hálát adunk neked Urunk, hogy nem mondott le rólunk Szereteted, és Igéd által mindenkor formálni akarod gondolatainkat, cselekedeteinket! Ezért, kérünk, ígéreted szerint adj most nekünk halló füleket, értő szíveket, hogy veled járhassuk a megszentelődés útját! Kérünk, Szent Lelked által légy itt közöttünk, áldd meg igéd hallgatóit és hirdetőjét! Megváltó Urunk, hallgasd meg könyörgésünket! Ámen.
Textus: Lk 23,6-12: Pilátus ezt hallva megkérdezte, hogy Galileából való-e ez az ember. Amikor pedig megtudta, hogy Heródes hatósága alá tartozik, átküldte Heródeshez, aki szintén Jeruzsálemben tartózkodott ezekben a napokban. Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült, mert már jó ideje szerette volna látni, mivel hallott róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz majd az ő szeme láttára. Hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit sem válaszolt neki. Ott álltak a főpapok és az írástudók is, akik hevesen vádolták. Heródes pedig katonai kíséretével együtt megvetően bánt vele, kigúnyolta, és fényes ruhába öltöztetve visszaküldte Pilátushoz.
Ezen a napon Heródes és Pilátus barátságot kötöttek egymással. Előtte ugyanis haragban voltak.
Kedves Testvérek!
Kevesen tudják, hogy református egyházunk István király napjának megünneplését a zsinat 1937. december 8-i ülésén határozta el. Ravasz László püspök így érvelt akkor: „Bizonyságot teszünk arról, hogy Isten csodálatosan vezette magyar népünket a Krisztus tanításának boldog ismeretére.”[2] Ha ezt nem is tudtuk, de hasznos augusztus 20-val kapcsolatban tudatosítani magunkban: Isten a történelem ura, a világtörténelem, de a népek történelmének is Ura, és a mi életünk történéseinek is Ura. Csodálatosan vezeti a világot, népünket és minket személy szerint is.
Egyúttal valamelyik aratás utáni vasárnapon, rendszerint augusztus végén, az új kenyérért adunk hálát egyházunkban, ilyenkor bűnbánati alkalmakat követően úrvacsorával is élünk. E két ünnephez kapcsolódóan a mai vasárnapon különös üzenettel, üzenetekkel bírhat számunkra a mára kijelölt igeszakasz, Jézus perének az a mozzanata, amit csak Lukács evangélista jegyez fel pontosan, lényegre törően. Hallottuk: Pilátus le akarja rázni magáról a döntés felelősségét, ki akar bújni a feladat alól, ezért Heródeshez küldi Jézust. Heródes kíváncsian fogadja, mert régóta kíváncsi a csodákra, amelyekről annyiszor halott. Jézus egyszerűen hallgat. A nagytanács tagjai továbbra is vádolnak. Végül pedig, az ottlevő sokaság kigúnyolja Jézust.
Öt emberi magatartás áll előttünk, melyekben meg kell vizsgálnunk magunkat. És öt olyan magatartás ez, amelyben mindannyian érintettek vagyunk. Pilátus, Heródes, a főpapok és az írástudók, a katonai kíséret és jelenlévők, és akiről ez az egész szól: Jézus. Vegyük sorra őket, közben tekintsünk saját magunkra!
Az első szereplő Pilátus. Úgy tűnik, az ő magatartása a felelősség átruházása. Pilátus kihallgatta Jézust, de a római jog alapján azt kellett mondania, hogy „semmi bűnt nem találtam ebben az emberben”. És csak amikor újra hallotta a nagytanács tagjainak a vádját, miszerint Jézus fellázítja a népet tanításával egész Júdeában, Galileától kezdve egészen idáig, csak akkor jutott eszébe a mentő ötlet: lehet, hogy nem is neki kell döntenie? Lehet, hogy mégsem kell engedelmeskednie az általa kormányzott zsidó nép vezetőinek? Két ügyben léphetett egyszerre: mivel Jézus galileai illetőségű volt, ezért most lerázhatta magáról a súlyt, ledobhatta a felelősséget, ráadásul az, hogy éppen politikai ellenfeléhez küldi, még jól is jöhet számára, hiszen udvariassági gesztust gyakorolhatott. Nem tudjuk, valóban így történt-e. Pilátus személyéről ellentétes hagyományok maradtak fenn, de ami tény, az az, hogy Pilátus mindenkor a római jogot tartotta szem előtt és bátran szembeszállt a zsidó nép vezetőivel. Most viszont mintha a könnyebb utat választaná. Amikor a zsidó húsvét ünnepének kora reggelén elé viszik vádlói Jézust, hogy még az ünnepi sokaság érkezése előtt elítéltessék, akkor Pilátus igyekszik kibújni a döntés felelőssége alól, ezért jön jól neki a tény, hogy Jézus galileai, és hogy Galilea kormányzója, Heródes szintén Jeruzsálembe érkezett az ünnepre.
Mielőtt azonban Pilátus magatartását boncolgatnánk, és teljes mértékben elítélnénk a helytartót, vizsgáljuk meg önmagunkat: mi nem szoktunk így viselkedni Istennel és embertársainkkal szemben? Nem az általános felelősség-vállalásról vagy nem vállalásról van itt szó, sokkal inkább arról, hogy mit teszünk, amikor az igazság az emberi érdekekkel áll szemben, és nekünk döntenünk kell az egyik mellett, a másik ellenében? Tudjuk-e a jót választani, vagy félelemből átruházzuk másra a döntést? Konkrétabban: ugye, előfordult már velünk, amikor egy tragédia okán valaki vádként nekünk szegezte a kérdést: Hogyan engedheti meg ezt Isten? És ahelyett, hogy megvallottuk volna saját hitünket, inkább arra az általános igazságra hivatkoztunk, hogy nem tudhatjuk, mi Urunk akarata. Vagy amikor egy beszélgetés során rajtunk kérik számon keresztyén emberek vétkeit, mert tudják, hogy mi is templomjáró emberek vagyunk, de mi félünk a következményektől és ahelyett, hogy kimondanánk az igazat, megneveznénk a bűnt és a bűnöst, inkább letudjuk annyival, hogy minden ember bűnös, nincs mit tenni. Mert ilyen módon is át lehet ruházni a felelősséget: általános igazságokra hivatkozással, vagy Isten hatalmára, titkaira hivatkozással lerázzuk magunkról a döntést. Pedig a hitetlen ember vádja mögött sokszor ott van a keresés mozzanata, az igazság utáni vágy, és nagyon jó alkalmak lehetnek ezek a bizonyságtételre, a kiállásra Isten mellett. De mi inkább a könnyebb utat várjuk sokszor, és a szintén illetékeshez: a Bibliához, Istenhez, vagy a paphoz utaljuk a kérdést, ahogyan Pilátus is Heródeshez küldte Jézust.
A 2. szereplő Heródes. Úgy tűnik, az ő magatartása a kíváncsiság. Arról a Heródesről van szó, aki lefejeztette Keresztelő Jánost, és akinek az apja volt a helytartó Jézus születésekor – a gyermekgyilkos Heródes. Tisztelte Keresztelő Jánost, Márk evangélista ezt írja róla: „Heródes félt Jánostól; igaz és szent embernek tartotta és védelmezte. Mikor hallgatta, sokszor zavarba jött, de azért örömest hallgatta”Jánost[3]. Mégis megölette, aztán pedig, amikor hallott Jézusról, csodálkozott és félt: talán nem Keresztelő János jött vissza? Kíváncsi volt, de főleg a csodákat várta. Abban reménykedett, hogy Jézus neki is mutat egy-két csodát. Vagy talán arra várt, hátha elszórakoztatja csodáival a vele Jeruzsálembe érkezett barátait Jézus. Egyúttal Heródes is van annyira politikus, hogy kihasználja az olcsó alkalmat: Pilátus jogkörébe való beavatkozásának a leghalványabb látszatát is kerüli. Egy teológus pontosan megfogalmazta Heródes magatartását: Heródes tipikusan az az eset, amelyet Jézus a köves talajba hullott maggal szemléltetett. Bár az Isten igéjét örömest hallgatta, de az Isten szavának magja nem hatolt a szívébe, mert az önzés páncélja nem engedte azt. Így, amikor kísértésbe került a megfogant ige „elszáradt”, és kiégett, és ezzel együtt Heródes belső világa is.
Mennyire jellemző a legtöbb emberre ez a kíváncsiság, ez a csodavárás, amely magában foglalja az az önbeteljesítő állítást: Hiszem, ha látom! És mennyire jellemző ránk is, hogy csodákat várunk, megszabjuk Istennek, hogy hogyan mutassa meg nekünk magát! Legtöbbször ezzel zárjuk el magunkat Uruktól: azt várjuk, hogy egy bizonyos úton, a szerintünk elképzelt módon mutassa meg nekünk magát. És csalódunk. A mi szívünk is köves talaj. És közben nem vesszük észre, hogy már rég megkaptuk a várt segítséget, hogy már régóta annyi módon megmutatta Isten számunkra az ő mérhetetlen szeretetét, irgalmát! Nem vesszük észre, hogy sokkal jobb utat készített számunkra!
Heródes magatartásában nem maga a kíváncsiság a bűn, hanem csak ez a fajta kíváncsiság, az, amely egy bizonyos, előre elhatározott irányban kereső, és egy idő után elsősorban hibát vagy rosszat kereső kíváncsiság.
Istenünk nem a kíváncsiságunkat akarja kielégíteni, hanem sokkal többet akar nekünk adni: meg akarja mutatni magát olyannak, amilyen valójában: az embert irgalmasan szerető Úr! Ezért vizsgáljuk meg magunkat, mit akarunk mi látni, és formáljuk át gondolatainkat, hogy a korlátozott, egyetlen irányban kereső kíváncsiság helyett nyitott kíváncsisággal, elfogadó, befogadó szívvel tekintsünk előre.
Jézus hallgatott Heródes előtt. Pilátusnak még válaszolt, most már meg sem szólalt. De voltak ott valakik, akikről ezt hallottuk: hevesen vádolták Jézust. Ők a nagytanács tagjai, a főpapok és az írástudók, a 3. emberi magatartástípus megtestesítői. Mindenáron el akarták ítéltetni Jézust. A hamis tanúzás bűnét is vállalták már Pilátus előtt is, amikor azzal vádolták Jézust hogy tiltja a császár adójának fizetését. A zsidó nép vezetői, a vallási vezetők nem mondhattak ki halálos ítéletet, de most már semmi sem számított, bármi áron el akarták érni, hogy halálra ítéltessék Jézust.
Ha most azt mondjuk, hogy ez az a magatartás, ami ránk, templomba járó emberekre nem lehet jellemző, akkor nagyot tévedünk. Az igaz, hogy mi nem vádoljuk Istent hangosan. Nem kiabáljuk, hogy milyen az az Isten, aki ezt vagy azt a tragédiát megengedte életünkben. De igenis, sokszor csatlakozunk a vádlókhoz, különösen akkor, amikor nem tudjuk elfogadni azt, amit a mi életünkben cselekszik Urunk. Ha el is nyomjuk magunkban a vádakat, a miérteket, szívünk mélyén ottmaradnak, és keserűvé teszik életünket. Igen, vannak bennünk megválaszolatlan kérdések és vádak. De a megoldás nem az, hogy elnyomjuk, letagadjuk ezeket a gondolatokat, hanem szabad, sőt, érdemes nyitott szívvel, kereső lelkülettel Isten elé vinni, őt kérdezni. A főpapok és az írástudók nem azt a Messiást látták, Akit vártak. Oly sokszor mi sem azt kapunk, Azt kapjuk, amit és Akit várunk! De ilyenkor az első elkeseredés után ne keményítsük meg a szívünket, mint a főpapok és az írástudók, hanem keressünk, kérdezzünk, ha kell, hangosan, máskor elvonulva, csendesen tekintsünk Urunkra, Aki megadhatja a válaszokat.
Jézus hallgatása a Heródes udvarában lévők számára gúnyolódásra adott okot. Ők a negyedik emberi magatartástípus megtestesítői. Ekkorra nyilvánvalóvá vált: ha még politikai gesztusok történtek is, de már mindenki arra hangolódott, hogy elítélje Jézust. A vád átcsapott gúnyba. Heródes csalódott és ingerült volt, a vádlók hangosak, a jelenlévők csatlakozhattak a „közhangulathoz” – beállhattak a sorba, egy új hanggal egészítve ki a jelenetet: a gúny bántó hangjával.
Ismét mondhatnánk: ez aztán egyáltalán nem lehet jellemző ránk, mi soha nem tennénk ilyet. De megtesszük, testvérek. Megtesszük akkor, amikor egy kegyességi irányzatot gúnyolunk ki, vagy egy másik felekezetet állítunk pellengérre, pedig nem is ismerjük igazán. És legfőképp megtesszük akkor, amikor kigúnyoljuk annak az embernek a vallásos magatartását, aki testvérünk az Úrban. Beállunk a sorba, a gúnyolódók sorába, és mi is kigúnyoljuk az embertársunkat, mondván, hogy mekkora balek, mert inkább csendben tűri, hogy kihasználják, mert az istenhite nem engedi, hogy rossz hírét terjessze az őt kihasználóknak. Vagy kigúnyoljuk, mondván, mekkora lúzer, ott a kínálkozó lehetőség, sokkal jobban járhat, csak egy pici csúsztatás lenne, mindenki ezt csinálja, ő mégsem teszi, mert nem engedi a hite. De megtesszük akkor is, amikor kigúnyoljuk a háta mögött, vagy épp a szemébe megjegyzéseket teszünk, hogy már megint nincs jobb dolga, mint templomba járni… . Sorolhatnám, de sokszor észre sem vesszük, mert már eltompult a fülünk, hogy mi magunk is a gúnyolódók háttértáborába álltunk … .
Felelősség átruházása, előítéletes kíváncsiság, igaztalan vádak, kigúnyolás: ezek a magatartások vették körül Jézust. De ő csak hallgatott. Ő az utolsó, az ötödik magatartásforma megtestesítője. Nem azért hallgatott, mert nem vállalta a felelősséget. Nem azért hallgatott, mert kíváncsi volt, hogy jól jön-e számára a hallgatás. Nem azért hallgatott, mert olyan helyzetet akart teremteni, ami vád lehet az őt elítélők ellen. És nem azért hallgatott, mert hallgatásával gúnyolni akarta Heródest vagy a többieket. Azért hallgatott, mert ez a hallgatás ideje volt. Isten a történelem Ura, és a történelem mindent eldöntő napja volt ez a nap. Ez az a nap, amikor minden elvégeztetett. Amikor „Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért”[4].
Sokféle hallgatás van, de csak akkor értjük meg az idejét a hallgatásnak, ha Urunkat Királyunknak és Szabadítónknak ismerjük el. Az Apostolok cselekedete szerint Péter apostol és János apostol nem hallgattak Annás és Kajafás előtt, amikor azok vádolták őket, hanem így imádkoztak szorult helyzetükben a főpapok füle hallatára: „Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett Heródes és Poncius Pilátus ebben a városban a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék.”[5] Péter és János vallást tettek hitükről, elmondták, hogy Jézus Krisztus életének eseményei a Mindenható Isten akaratából történtek. Igen, Jézus ezért hallgatott: meg kellett történnie mindezeknek.
Hadd mondjak egy hétköznapi példát is, hogy ezt a hallgatást jobban megértsük, árnyaltabban lássuk. Körülbelül 10 évvel ezelőtt széles körben ismertté vált egy regény és egy belőle készült film, A Da-Vinci kód. Nagy port kavart fel látszólag keresztyén körökben. Egyes vélemények szerint nagyon jó, mások szerint gyenge krimi, tény, hogy izgalmas, könnyen emészthető olvasmány. Ami azonban megbotránkoztatta a keresztyéneket, az a téma: egy olyan titok után nyomoznak a szereplők, amely Jézus és Magdalai Mária állítólagos vérszerinti leszármazottairól szól. Tudományosan is könnyen cáfolható ez a könyv, ráadásul regény, nem pedig tudományos kutatás leírása. Mégsem hallgattunk mi, keresztyének, hanem hangosan felemeltük szavunkat ellene, súlyosan eretneknek, károsnak ítéltük. Pedig, ahogyan Jézus sem válaszolt az őt rossz szándékkal vagy egyszerűen félreértésből körülvevőknek, úgy nekünk is hallgatnunk kellett volna. Mert azzal, hogy ennyire tiltakozunk egy regény ellen, csak még nagyobb hírverést és kíváncsiságot gerjesztünk.
Megvan az ideje a hallgatásnak. Különösen akkor, amikor mindenki beszél: Pilátusként kérdez és keresi, hogyan lehetne átruházni a felelősséget; Heródesként kérdésekkel provokál, hogy kielégítse kíváncsiságát, a nagytanács tagjaiként vádol, hogy elérje célját vagy megvédje hatalmát; vagy sokaságként gúnyolódik, hogy jól érezze magát, kifejezze indulatait.
Igen, testvérek, ünnepek közepette érdemes megvizsgálnunk magunkat, tudnunk kell, a mi életünkre most melyik magatartás jellemző, és törekednünk kell arra, hogy megtanuljunk hallgatni is, amikor annak van itt az ideje. Isten áldását ígéri nekünk erre a hallgatásra is, és az önvizsgálatunkra is, a bűnbánatunkra is, mert ő képes megszabadítani minket, és meg is akar tisztítani minket minden vétkünkből. Adja Isten, hogy ismerjük fel hiányosságainkat, vétkeinket, és engedjük, hogy Urunk megajándékozzon minket szabadító szeretetével! Ámen!
Imádkozzunk!
Mennyei édes Atyánk! Bocsásd meg bűneinket, amelyeket most megláttattál velünk! Könyörülj rajtunk, mert a te irgalmasságodra van szükségünk! Látjuk, Urunk, vétkeinket, de most arra kérünk: ez a látás szolgálja a megszentelődésünket! Könyörgünk, adj bölcsességet, hogy tudjuk vállalni a felelősséget a te ügyedben! Kérünk, formálj minket, hogy kíváncsiságunk épülésünket szolgálja, és a te dicsőségedet növelje! Vedd el szívünkből a vádaskodást és a gúnyolódást, hogy szereteted tölthessen be teljesen minket, és a te szeretetedet adhassuk tovább.
Urunk, fordíts minket embertársaink felé is, hogy tudjunk nekik megbocsátani, és ne takarjunk el téged előlük! Könyörgünk most a betegekért: vigyázz rájuk, és adj nekik gyógyulást! Könyörgünk a fájdalmat hordozókért, vigasztald meg őket, és adj melléjük embert, aki mellettük áll, meghallgatja és támogatja őket! Könyörgünk az úton lévőkért, te óvd meg őket minden veszedelemtől!
Kérünk, maradj gyülekezetünk őriző pásztora, épségben és egészségben hozd haza gyülekezetünk kiránduló tagjait, és épségben, egészségben tartsd meg életünket családunk javára és a te dicsőséged növelésére. Szent Fiad érdeméért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.
[1] http://www.szepi.hu/irodalom/fabiny.html
[2] Szénási Sándor: Ünnepeink
[3] Mk 6,20
[4] 1 Jn 4,9-10
[5] Csel 4,27-28
Egyéb (kritikával) olvasnivalók interneten:
http://kateteka.hu/309-jezus-pilatus-elott/
http://igemorzsa.hu/bibliakor-jegyzet/jezus_elete/55_tema.html (adventista)
http://www.ujkelet.ro/rmhr-mainmenu-37/15272-krisztus-piltus-s-herdes-eltt.html
https://hu.wikipedia.org/wiki/Quintus_Pontius_Pilatus
http://www.origo.hu/tudomany/tortenelem/20130519-miert-itelte-el-pilatus-jezust.html
http://bobajka.atw.hu/pilatus.html
http://reformatus.hu/mutat/a-nagypenteki-baratsag/
Szólj hozzá!
2016.08.16. 22:48
Olimpiai lázban
Címkék: gyerekszáj
Apjuk: - 37.9 (C° )
Babu: - Ki vezet?
Én: - A betegség vezet 1:0-ra apa ellen... .
A foci EB után most az olimpiáról szól minden... .
Szólj hozzá!
2016.08.09. 22:38
Gyereknevelés kérdései újratöltve
Újra és újra átgondolom, mit hogyan kellene változtatnunk a gyermekeinkkel való bánásmódon, és ilyenkor abból kell kiindulnom, hogy milyennek látom a gyermekeimet most. Szeretnék jó néhány dolgon változtatni, látom, hogy sok mindenhez mennyire kevés vagyok/leszek, és számtalan helyzetben tehetetlen vagyok.
Mindhárom gyerek tele van energiával. Nem tudom, csak gyanítom, hogy mellettük eddig minden nap 16 órás (az éjszakait nem számítom, mert abba bele-belealszom) kemény műszakban voltam. Most, hogy Hármaska is intézményesül, másként kell majd számolnom, de fogalmam sincs, hogyan lesz, hiszen ezzel egy időben - úgy tűnik - én is egy "teljes állásban" leszek. Most azonban azt kell átgondolnom, ki hol tart.
Mindig az elsőszülöttel szoktam kezdeni. Drága gyermek, halmozottan hátrányos :-): elsőszülött, egyedüli lány (lány!). Rajta most egyértelműen látszik, hogy csökkenteni kell az elvárásokat. Többet kell hagyni szabadon játszani. Éleseszű, nagyon jó megfigyelő, jól rá tud hangolódni mások érzelmeire, és emiatt sokszor ideges, feszült, nehezen viseli az igazságtalanságot. Védelmezi a gyengébbeket. De sokszor a családján vezeti le a feszültséget.
Babu nagyon sokat változott.Nagyon el tud mélyülni minden sporttal kapcsolatos témában, mindene a foci, de nagyon idegesítő tud lenni. Tudja, mikor és hogyan kell viselkednie, hogy célt érjen. Tökéletesen felismeri a szülei gyenge pontjait, és jól alkalmazza ezt a saját céljai eléréséhez. Most neki is több szabad játékra van szüksége.
Hármaska a kicsi. Érdekes módon a sztereotípiák mindegyikének ellent mond. Egyre inkább úgy viselkedik a három gyerek, mintha hármasikrek lennének. Döbbenetes, kölcsönösen kihasználják egymás előnyeit. Hármaska a küldönc - a kicsi cuki szőke tündérbogyónak könnyebben teljesítenek mindent. Napi szinten önként vállalja ezt a szerepet, például odamegy a srácokhoz, és megkérdi, beállhatnak-e mind a hárman focizni. De mind a három egyenrangúnak tekinti egymást, ha összevész valaki valakivel, ugyanígy ha ki kell állni a másikért. Talán Abu és Babu figyelembe veszik, hogy a "kicsi" erős ütését nem szabad ugyanolyan erővel viszonozni, de Hármaska sem gyűlöletből üt/lökdösődik, tehát nem túl erős ő sem (sajnos hasonló korú gyerekeknél láttam mostanában durva agressziót, nálam a "kis" lökdösődés, ütés is tiltólistás).
Talán, ha lenne időm, leírhatnék pár sztorit a fentiek magyarázatául. Nincs időm, nincs erőm. Először ezért kell változtatnom, hogy legyen erőm, időm.
Hármaska egy aranyos, az értelmi fejlődését bizonyító mondatát azért még leírom:
Hegyoldal, nagyszülőknél kis ásó, ő (3 és fél évesen) dolgozni akar. Aztán lejönne egy olyan lépcsőn, amin nehéz, amit senki nem használ. Rámnéz:
- Jaj, pókháló!
Biztatom, hogy jöjjön el mellette.
- Anya, lekopacsoltam a pókhálót ezzel az ásóval!
Megoldotta. Új szót is talált az ásóval történő kalapácsolásra :-).
Szólj hozzá!
2016.08.07. 21:14
Anya főz
Valami okból kifolyólag azt feltételezték, feltételezik rólam, hogy nem tudok és nem szoktam főzni.
A hír igaz, a valóság valóban hasonló, így hangzik:
Nem tudok és nem szoktam főzni annyi félét, amennyit szeretnék. Mondjuk, három kiskuktával, akiknek menet közben is akad bőven azonnal megoldandó problémájuk, én sem várom el magamtól. Eleve csak a két belső rózsán főzök főleg, és a legkülönbözőbb dolgokat (levest is!!!) sikerült már odaégetnem, de bors helyett használtam már fahéjat is :-( ).
Abunak nincs kedvence, a sima vízben főtt zabpelyhet fagyasztott meggyel és mézzel ugyanúgy szereti, mint a legbonyolultabb ételek "részeit". Igen, mert gyerek, és vannak kevésbé kedvenc alapanyagai is. Például ő nem húsos, de nagyon tejes. És majonézes. És paradicsomos meg a savanyú uborkás.
Babu kedvence az óvodai "piros" krumplileves. Ami szerintem is "piros", az neki nem az, de minden rántott krumplilevesemet tejföllel kedvencnem mondja, bár megjegyzi, hogy ez nem "piros". Ő egyébként krumplis, és minden csípős ételt valamint a kolbászokat szívesen eszi. És ketchupos. És káposztával töltött paprikás meg csemegepaprikás.
Hármaska kedvenc levese a "szaggatóleves". Ő nevezte el így, mert tésztát szaggatok a borsólevesbe. Inkább leveses, meg mindenevő :-). És ketchupos. És paprikás, uborkás.
Persze ezek a szokások is változnak. Amire törekszem, az a kiegyensúlyozott táplálkozás.Tehát a most átlagosnak mondható gyerekekhez képest itthon sok zöldséget, gyümölcsöt esznek. Kevés tésztafélét kapnak. Kevés édességet (szerintem túl sokat) és üdítőitalt kapnak. Bár én annak örülnék, ha csak vizet innának, és max. heti egyszer ennének jó minőségű csokoládét. Meg nyáron jó fagyit.
No, de pár napig írtam, mit ettek, mit készítettem/főztem:
- minden reggel pékáru+gyümölcs
- nap folyamán sok-sok gyümölcs
- igény szerint joghurt (sajnos ízesített)
- 08.04. csütörtök
zöldségleves
zabpehely fagy. meggyel
rakott sajtos-sonkás bundáskenyés sütőben
kolbászos/lekváros kelttésztás süti
- 08.05. péntek
főtt kukorica
rántott krumplileves tejföllel
debreceni páros kifliben hotdogként
- 08.06. szombat
kb. 20 hatalmas rántotthús ,
4 kg -ból petrezselymes krumpli,
párolt káposzta, uborkasaláta
(ezekből vittünk másoknak, ezért ennyi)
dinnye
Tovább nem írtam, nem írom. Továbbra is csak egy célom lesz: törekedni arra, hogy ellensúlyozzam a közétkeztetés egyoldalúságát, megismertetni a gyerekeimmel a jó minőségű, tápláló ételeket. Bár nem vagyok dietetikus, és különböző irányzatokkal találkoztam, amelyek az egyedüli egészséges táplálkozásmódként hirdetik magukat, nem köteleződtem el egyik mellett sem és gyanítom, hogy az adott helyzetünkből és körülményeinkből a legkevésbé rosszat tudom választani sokszor, mégis úgy látom, az irány jó. Ugyanis Abu, Babu és Hármaska - még mindig úgy tűnik - egészséges gyerekek. Jó étvágyúak, minden ételféleségből van több, amit szívesen megesznek, nincs gondjuk a folyadékbevitellel, sose nyeltek félre, a kiszáradás gyanúja sosem merült fel egyetlen vírusos megbetegedés során sem. Persze ezekkel összefügg az a tény is, hogy amikor én adok enni/inni nekik, akkor például kezdettől fogva él az a szabály, hogy akkor és annyit vizet isznak, amikor és amennyit akarnak. Vagy például annyit esznek, amennyi jólesik, tehát ott hagyhatják az ételt, ill. akár menet közben nekiállok főzni, ha nagyon kívánják (nyilván, amennyiben erre van lehetőség, ha nincs, akkor hasonló ételt ajánlok fel). De ez már más téma... .
Szólj hozzá!
2016.07.28. 19:21
Félreértés
Szokásos utcabuli, megbeszélik az elmúlt nap eseményeit.
Babu: - Igen, mert, tudod, én járok focira.
Abu: - Én is járok.
Hármaska: - Én is járok fociedzésre.
Új srác (szintén 6 és fél éves): - Én pedig karatéra.
Hármaska: - Hova? Kanapéra?
Legalább öt percig kacagott mindenki.
Szólj hozzá!
2016.06.22. 19:27
Apa, láttam egy gólt!!!!!!!!!!!
Kitört a fociőrület. Már 18-án is azt kérte Babu, hogy tegyek fel róla képet a közösségi oldalamra. Meccs közben. Ahogy szurkol. A meccs idejére megtettem, a hatéves, a Z-generáció tagja, aki heti három edzésre jár és az ideje nagy részét kitölti a foci, magyar szurkolói pizsamában kikerült. A főszabály a tévénézés ignorálása. Kivétel volt már a Sportos című tízperces műsor Babu számára fürdés idejére. Most meccset is nézhet, ha Magyarország játszik.
Ma a szokásos edzés is elmaradt a portugálok elleni meccs okán. 6-ra megfürödve, pizsamában ültek a tévé előtt, előbb a frissen főtt paprikáskrumplit tömték magukba, aztán fagyiztak, aztán alkoholmentes sört ittak. Főszabály, és szinte mindig betartjuk, hogy a házban csak a konyhában szabad enni. Kivéve most :-).
Fél óra múlva Abu és Hármaska elunták, elkezdtek játszani. 2:1-nél megszólalt Hármaska:
- Apa, láttam egy gólt!!!!!!!!!!!
Tudnak élni, és én hagyom. A szünetben porszívóztam is, ruhát is hajtogattam, végre írni is tudok. Most 3:3-nál jár a meccs, akármi lesz a vége, nekünk már szép esténk van!
Szólj hozzá!
2016.06.18. 21:55
Pótkerék nélküli meseírós élet
Valamelyik nap, fogalmam sincs, miért, mondtam Hármaskának, hogy majd le fogjuk venni a biciklijéről a pótkereket. Talán azért, mert az elmúlt hetekben láttam, milyen gyorsan és ügyesen manőverezik a futóbiciklivel, és azt is észrevettem, hogy a kis klasszikus triciklit is tekeri. Valóban, sokat ment, sőt, tanítás nélkül rollerezni (klasszikus, felnőttként is használható roller) is láttam, csodálkoztam is, hiszen számára magasan volt a kormány.
Ráadásul, mivel balos a gyerek, a biciklit is és a legtöbb járművet jobbról közelíti meg, így a minimálisnál is kevésbé, szinte semennyire sem szólok bele a sportolási szokásaiba, fejlődésébe, mert külön kellene agyalnom, hogy mit hogyan mutassak meg neki. Azt is észrevettem, hogy a számítógép egerének a használatát próbálja ellesni, sikerrel, mert amikor egyszer-kétszer a bekapcsolt gép elé szökött a tudtom nélkül, láttam, hogy bal kézzel profin használja (becsuk ablakokat, megnyit programokat, rajzolni is próbál az egérrel).
Szóval, történt egy említés a pótkerékről. Tegnap közölte, hogy ugye, akkor este leszedjük. Oké, bár esőre állt az idő, leszedtük. Picit tartottam tőle, hogy fáradtan (nem aludt nappal) majd jó kis kudarcélményben lesz része, így tudatosan készültem, hogy majd türelmesen tanítgatom. Ahogy segítettem neki elindulni, úgy tekert, mintha mindig is két keréken ment volna.
Aztán ma reggel, mindenféle tanítás nélkül rájött, hogy kell egyedül elindulnia, majd pár perc múlva a kontrafék és a kézifék használatának csínjait gyakorolta... . Adottak voltak az eszközök, adott volt a szabadság, és három és fél évesen (+9/10 nap) boldogan teker, mint a nagyok.
Abu szaladt velem az elején, majd a felszállásnál tegnap még ő segített, annyira boldog volt, hogy elhatározta, könyvet fog írni, mint a Bartos Erika néni, és leírja, hogyan "tanult meg" pótkerék nélkül biciklizni Hármaska. Meg is kérdezte tőlem még tegnap este, hogy hogyan kell könyvet írni. Ma sem hagyta őt nyugodni a téma, így este belekezdett. Az első oldal, ami elkészült, éppen azt ábrázolja, hogy szemerkélő esőben futok a pótkerék nélkül tekerő Hármaska után:
Élőben a színek élesebbek.
Igen, az esőfelhő szemöldöke morcos, de süt a napocska is.
És, igen, a rajz tetején ott a felkiáltójel, az elé kell majd beírnom a szöveget, amit majd diktál, hiszen könyvet ír... .
Szólj hozzá!
2016.06.09. 17:59
Kitört a nyári szünet
Babu, miután hazajöttünk az óvodából és tisztáztuk, hogy mindent elhoztunk, már csak kivételes esetben, és a régi óvodarészbe mehetnek a nyáron, ha szükség lesz rá, de nagy valószínűséggel erre nem fog sok kerülni, megnyugodott. Gondolkodott, aztán megszólalt: - "Nem szeretném még egyszer az oviban találni magam!"
Az igazság az, hogy nagyon elfáradtak a tanév végére. Jó ideje kínok közt ment Babu óvodába, mindenfélét kitalált, hogy miért nem érzi ott jól magát. És két év óvodába járás után, "a fiúk tosszak" szemlélet mellett is, sikerült elkerülnie a büntetést, míg végül, az utolsó héten hétfőn megbüntették. Kinn, az udvaron a kerítéshez kellett állnia, mert homokot dobott egy kisfiúra. Saját bevallása szerint véletlenül. És mivel ismerem annyira, hogy tudom, mikor nem mond igazat, szerintem igazat mondott. Így megkérdeztem, milyen volt a büntetés. Határozottan válaszolta:
- Jó volt! Kincseket kerestünk a kövek között!
Közben, bár eredeti terv szerint még 3 délelőttöt töltöttek volna oviban, többször "meg lettünk kérdezve", hogy meddig visszük őket, és hogy mikor írom alá a naplót, amiben értékelik őket és félévente látnia kell a szülőnek. Így láttam, aláírtam, kérdésem nem volt, mégis beszélgettünk. Nem az az óvónő iratta alá, akihez tartoztak (ő továbbképzésen volt), hanem a párja, és boldogan mondta, hogy valóban jól látom, sokat változtak a gyerekek a két év alatt, és - idézem - "végre hozzánk is kötődnek, nemcsak hozzád, ahogy az elején". Ennél a kijelentésnél, bármennyire is szükségem lett volna arra a három szabad délelőttre, úgy éreztem, egyáltalán nem baj, ha nem mennek... .
Szólj hozzá!
2016.05.28. 23:35
Haladunk a korral?
Új kisfiú költözik hamarosan két házzal feljebb, egyidős (3 hónappal idősebb) Abunál és Babunál. A párhuzamos osztályba fog járni. Hozta a „puskáit”. Két délután együtt játszottak, az ismerkedés komolyabb fázisba lépett, Babu megkérdezte tőle:
Babu: - Zs., neked mi a kedvenc játékod?
Zs.: - A számítógépen?
Babu: - Miiiiiiiii?
(Igen, bunkó volt, a Tessék? helyett mondta, de nem merte az apja számon kérni rajta az illendő beszédet, annyira vigyorgott magában J . Valóban, bár szerintem profin kezeli a számítógépet és az okostelefont, tabletet, - fotóz, hangfelvételeket készít, netezik és „elolvassa” a focimeccsek időpontjait stb., eszébe se jutott a játékról, hogy köze lehet a számítógéphez… .) A tesói is… .
Mindez azután történt, hogy a héten szemlesütve hallgattam egy kioktatást.
Történt ugyanis, hogy egyedül vittem a három gyereket orvoshoz, és mivel viszonylag sokat kell szinte mindig várni, ezért picit türelmetlenek voltak. Ott lapult a táskámban a tablet vészhelyzetre, de még nem láttam elérkezettnek az időt, hogy mesét nézzenek. Kb. 8 ember a váróban, elegáns ötvenes nőszemély úgy gondolta, majd ő megoldja helyettem a helyzetet, odaszól:
- Gyertek csak, mutatok nektek valamit!
És már veszi is elő a táskájából a tabletet. Kedvesen, segítve a gyerekeimnek is, hogy bár idegen a nő, odamehetnek, megszólalok:
- Ó, tablet! Az mindig jöhet!
Nőszemély nyájasan mutogatja a fényképeket és mesél a kb. 200 km-re élő unokáiról, közben társalogni is próbál, de hamar megunják, visszajönnek hozzám, oké, jöhet az a Bogyó és Babóca, előkapom a tabletet, már úgyis mindegy. Keresem, melyik részt indítsam, még mindig kedvesen mondom, hogy igen, vészhelyzetre be szoktam állítani nekik.
Nőszemély: - Hát igen, ők már a Z-generáció tagjai, ők már ebben nőnek fel.
Én: - Szerencsére ők még nem annyira – és itt a gyerekeimre mutatok, keresgélve tovább, Hármaska választ, már csak a hangerőt kell jól belőnöm.
Ő: - De, ha nem hagyom őket belenőni, akkor lemaradnak.
Én, összezavarodva a kimerültségtől, a stressztől, összeomolva a rám nehezedő nyomás alatt, hogy mit képzelek én magamról, hogy három óvodáskorú gyerekkel várakozok, akik nem ülnek némán egy helyben: - Hát, nem hiszem.
Ő: - Én csak azt mondtam, ha nem nőnek bele, akkor lemaradnak.
Én porig alázva bámulom a Bogyó és Babócát, újra a hangerővel bíbelődök, már nem szólok semmit, vörös, torz arccal viselem a kínos csendet, pontosabban, a mesezajt.
A beszélgetés néhány másodperc múlva folytatódik:
Ő, a gyerekekhez: - És, szokott nektek anya mesét mondani este?
Abu és Babu: - Igen, minden este olvas anya.
Ő: - Én, ha itt vannak az unokáim, mindig 3 mesét mondok fejből. Én találom ki. Magyar szakos tanár voltam. Anya mennyit szokott olvasni?
Én: - Ó, hát a fejből mondott mesék a legjobbak. Mi most éppen a Rumini-sorozatot olvassuk, talán ismerős Berg Judit neve. Hármaskának pedig most az Anna, Peti és Gergő könyvek a kedvencei, biztos megvan az unokáknak!
Ő: - Én sosem veszek könyvet nekik. Inkább ruhákat, most is postára adtam egy csomagot, olyan cuki kis nyári nadrágot vettem a kislánynak.
Csak receptre várt, megkapta, ment is, bár előtte rá akarta venni Abut és Babut, hogy maradjanak kinn vele, amíg én bemegyek Hármaskával. Nem volt kedvem elmagyarázni, hogy nem akarnak vele kinn maradni, mert arra tanítom őket, hogy ne álljanak szóba idegenekkel… . Jó unokázást kívántam neki, és nagyon sajnáltam őt is, az unokáit is… .
Szólj hozzá!
2016.05.09. 21:46
Mélység
Abu és Babu hat év négy hósak, Hármaska három év öt hós lett vasárnap. Számtalan helyzet ejtett gondolkodóba, de leginkább az az életérzés a meghatározó folyamatosan, amit egy kép nagyon pontosan meghatároz.
Úgy érzem magam, mint a mocsárból kiszabadulni próbáló ember, akit a kinn lévők lábukkal és botokkal tolnak vissza és gúnyolódnak meg számon kérnek, hogy most szabaduljak ki, kellett ez nekem, ők megmondták, jól megcsináltam ezt magamnak, ők segíteni akartak, előre megmondták, ők most is segítenek szívesen, csak szóljak..., és közben folyamatosan visszarúgnak a mocsárba.
Nem, semmi gond az önértékelésemmel. Nem, semmi gond az éleslátásommal. De innen már nem szép győzni. Innen nem lehet győzni.
Abu, Babu és Hármaska fantasztikusak. Azon túl, hogy koruknak megfelelően fejlődnek minden értelemben, mindenkinek van aktuális "különlegessége" is.
Abu nagyon jól felismeri az emberi viszonyokat, rá tud hangolódni helyzetekre és a viselkedésével jelzésértékűen reagál. Sőt, sokszor pontosan megnevezi az adott helyzetet vagy érzést, talán előbb, mint ahogy az adott felnőttek felismernék... . Nagyon ügyes mozgású, de kreativitása is lenyűgöző számomra, most éppen ékszereket tervez és gyárt ragasztóval papírból és bármiből, ami tetszik neki.
Babu elviselhetetlen. No, jó, nem, ez így nem igaz, de ha valamit a fejébe vesz, akkor minden módon megpróbálja véghezvinni, elérni, és kicsikarni belőlem. Tökéletesen kiszámolja, hány perc múlva lesz ez vagy az, az ígérthez képest késett-e valaki, tudja, ki mikor kelt aznap reggel. Fejben nagyon ügyesen számol, szerintem sok tekintetben másodikos szinten. Minden nap felvételről megnézi a pár perces Sportos c. műsort felvételről, és már rég többet tud a témában, mint én. A foci a mindene, amikor csak lehet, kiköveteli, hogy mehessen edzésre.
Abu és Babu a Rumini-könyvek bűvöletében élnek, a harmadik könyvet olvassuk esténként, épp egy ikerpár született ott is: Fecó és Jucó :-).
Hármaska tünemény. És újabban ő is kiváló érzelem-jelző. Neki a nappali alvás már sok, de ha nem alszik nappal, az meg kevés, megy a kínlódás. De ezen felül is nagyon kemény dió ez a gyermek... . Nem, nem azért ügyes, mert "hozzánő" a tesóihoz. Fantasztikus látnom, ahogy a nála kisebbekről gondoskodik és ahogy a tőle idősebbekkel is profin játszik.
Annyi mindent kellene feljegyezni... . És naponta számtalanszor facsarodik a szívem. Ha rájuk nézek, látom az értéket, a jót, azt, hogy tanulnunk kellene a gyerekektől, tanulnunk kellene a helyzetekből, mert az élet szép, mert van remény, szabad másképp élni, szabad jól csinálni, sőt, tulajdonképpen ez a feladatunk, ez a dolgunk, hogy arra törekedjünk, afelé haladjunk, amit Isten is eltervezett: emberebb emberek legyünk, alkossunk, gondoskodjunk. Aztán, sokszor éppen akkor, amikor fellélegeznék, de mindig akkor, amikor nem számítok rá, jön leterítő (nem, nem pofon) ütés. És hiába szeretnék kiszállni, elmenekülni, nem tudok.
Nincs pozitívum. Nincs előremutatás. Nincs remény. Az életem legszebb időszaka egyúttal a legkeserűbb is. És nagyon sajnálom, nagyon sajnálok sok mindent és sok mindenkit... .
Szólj hozzá!
2016.05.01. 18:31
Hármaska lovai
Nem tudom, hova fog vezetni Hármaska lovak iránti rajongása. Ma szó szerint órákat töltött el három rendőrló (Velence, Ultimátum, Törpe) társaságában. Sűrű nap volt a mai, és amit eddig sosem tapasztaltam, most többször átéreztem: kerestem a gyerekeimet, folyton szem elől tévesztettem valakit, legtöbbször Hármaskát. Egy idő után rájöttünk, a lovaknál érdemes először keresni, így például az aszfaltverseny ideje alatt elég volt kb. 50 méterről szemmel tartani. Aztán elmentek a lovak, és a közelben, a rendőrség épületénél itatták őket, azt is meg kellett néznünk. Végül megérkezett az apjuk is, Abunak WC-re kellett mennie, elkísértem, kértem apjukat, különösen Hármaskára figyeljen. Közben készültünk már hazamenni. Mire visszajöttem, Hármaska nem volt sehol. Mindenhol néztük, nem találtuk. Kezdtem megijedni. Egyszer csak a távolban meglátom a rendőrlovakat, és mintha egy gyerek ülne az egyik hátán. Rohanok közelebb, hát, az ott bizony egy nagyon felelőtlen anya három éves gyermeke... . Magyarázkodások közepette elköszöntünk a rendőrlovasoktól, Hármaska a lovaktól is. Elkezdtük begyűjteni a csapatot, a bicikliket, és hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy megint eltűnt a gyerek. Nem volt képem érte menni... . Ott ült a ló hátán!
Állítólag szépen, lassan sétált a főtéren a gyalogos átkelőig, ott hátranézett, majd szétnézett, szépen, figyelmesen átment a túloldalra, aztán már csak úgy porzott utána az út... . Mentségünkre szóljon, az adott terület le volt zárva a forgalom elől, és egyébként is, reggeltől folyamatos készenlétben vagyok, folyton észnél kell lennem, folyton figyelnem kell, kérdez valaki, válaszolnom kell stb. .
Egyúttal persze büszke is vagyok erre a csöpp gyermekre, aki ilyen bátor és leleményes, és ilyen ügyesen feltalálja magát. De akárhogy is nézem, így, anyák napján különösen, kemény dolog ez az anyaság... .
Szólj hozzá!
2016.05.01. 12:00
Ünnepélyes gyűjtőút átadó, máj. 1. 11.30.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Hallgassuk meg Isten ígéjét a Zsoltárok könyve 66. fejezetéből, az 1-12 versekből: Isten csodálatos útjai
1 A karmesternek: Zsoltárének. Örvendj, egész föld, az Istennek!
2 Zengjétek dicső nevét, dicsérjétek dicsőségét!
3 Mondjátok Istennek: Milyen félelmesek tetteid! Nagy erőd miatt hízelegnek ellenségeid.
4 Az egész föld leborul előtted, és énekel neked, énekli neved dicséretét. (Szela.)
5 Jertek és lássátok Isten tetteit! Félelmesek dolgai az emberek között:
6 Szárazfölddé változtatta a tengert, száraz lábbal keltek át a folyón. Ezért örüljünk neki!
7 Hatalmasan uralkodik mindenkor, szemmel tartja a népeket, hogy ne kelhessenek föl a lázadók. (Szela.)
8 Áldjátok, népek, a mi Istenünket, hangosan hirdessétek dicséretét!
9 Ő tartott életben bennünket, és nem engedte, hogy lábunk inogjon.
10 Mert megpróbáltál minket, Istenünk, megtisztítottál, mint az ezüstöt.
11 Hálóba kerítettél minket, nehéz terhet raktál a hátunkra.
12 Embert ültettél a nyakunkra, hol tűzbe, hol vízbe jutottunk, de kivezettél, és felüdültünk.
A héten történt, hogy éppen az Orosz István utca végén, a buszforduló közelében, egy hosszabb biciklizés után hazafelé tartva felkiáltott legkisebb gyermekem: látom a templomot! Ott a mi templomunk!
Ebben a gyermeki felkiáltásban minden benne volt, ami az ő életéhez most szükséges: el tudta helyezni magát térben, és biztonságban érezte magát, mert tudta, az ismerős templomtoronytól nem messze van az otthona; el tudta helyezni magát időben: tudja, már van tapasztalata, hogy ha a templomtornyot látja, hamarosan hazaérünk.
Hangjából egyértelmű boldogság és öröm érződött.
A hallott, 66. zsoltárnak az írásmagyarázók az Isten csodálatos útjai összefoglaló címet adták. Délelőtt, a kerékpárút ünnepélyes átadóján is említettem, hogy amikor a Biblia, különösen az Ószövetség az útról beszél, akkor ez az út életformát, életmódot, cselekvésformát, cselekvésmódot jelent. Azt az utat, amit Isten ad, vagyis ahogyan Isten vezeti az embert és szabadítja meg a benne hívőt. A megszabadított ember pedig, amikor felismeri, hogy Isten útján jár, magasztalja Istent, hálát ad a szabadításért, másokat is arra szólít fel, hogy adjon hálát Istennek.
Mi is sokszor jelképesen útként tekintünk a saját életünkre, életmódunkra, cselekedeteinkre, és könnyebb vagy nehezebb, göröngyösebb, küzdelmesebb vagy épp örömteljes szakaszokat vélünk felismerni életünkben. Olykor keresztezzük egymás életútját, hatással van a mi utunk, a mi életmódunk és cselekvésmódunk másokéra, könnyebbé tehetjük mások és a saját magunk útját.
Amikor most ünnepélyes keretek között is átadásra kerül a gyűjtőút, gondoljunk a saját életünkre is, arra, hogy Isten útjai csodálatosak, ő az, aki nemcsak a választott népe számára készített száraz utat Egyiptomból való szabadításkor a Vörös-tengeren való átkelésnél, hanem számunkra is készít utakat, minket is megszabadít. Legyen jelkép számunkra ez az út, ahonnan egyértelműen látszik a templomtorony: az életünk jelképe, életünk útjának és útjainak jelképe, hogy Isten vár minket, biztonságot, örömöt, szabadítást ad nekünk, nála megtalálhatjuk az otthonunkat!
Ebben a reménységben fogadjuk az áldást:
És az Istennek békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban! Ámen.
Szólj hozzá!
2021.04.12. 21:20
Itt a vége, fuss el véle
Szólj hozzá!
2021.04.08. 13:19
Még nincs vége ...
Lezárást ígértem, de ez még nem az. De nem ezért adtam a címet a blogbejegyzésnek. Még nincs vége - annyi minden lezártlan még! Annyiszor elhittem, hogy lezárulnak dolgok, vége valaminek, akár jónak,akár rossznak. Annyiszor tévedtem!
Most ismét válaszút elé érkeztem. Már jó ideje nem hiszek el semmit, már jó ideje előbb gondolkodom, megvizsgálom, és kételkedem. Egyre kevesebbet tévedek, ami csak még nehezebbé teszi az életemet. Valóban kifejező a magyar nyelv: ha valami gyomorforgató vagy torokszorító terv, vágy, esemény, történés, akkor azt fizikailag is érzi az ember: egyértelműen kavarog a gyomra vagy érzi a szorítást a torkán. Nekem most valódi hányingerem van. Nem, nem azért, mert beteg lennék vagy mert valami romlott ételt ettem volna. Csupán azért, mert az eseményeket, amikbe akaratomon és tudtomon kívül belesodródtam más hibájából, egyszerűen nem képes bevenni a gyomrom. Képes beszéd ez? Nem, egyáltalán nem az, nagyon is valóságos. De megöregedtem, és már van elég erőm, tapasztalatom, hogy más úton menjek tovább. Persze, itt van ez a négy csodálatos gyermek, akiknek a mindennapi szükségleteit ugyanúgy el kell látnom. És meg is teszem. De már nem megyek tovább azon az úton, amelyen bárki belém törölheti a lábát, rajtam vezetheti le a feszültségét, én lehetek a bűnbakja, én vagyok az áldozat.
(A humoromat sem veszítettem el, bár nem csupán vicc: kár, hogy rám a stressz nem úgy hat, mint a legtöbbekre, sajnos én nem fogyok le mindettől... .)
Szólj hozzá!
2021.03.21. 15:02
Változás
Nagyon sokat változtam az elmúlt időben. Sok mindent másképp látok, és bár korábban is igyekeztem pontosan fogalmazni és figyeltem mások érzékenységére, most méginkább megfontolok minden szót, és minden engem ért hatás ellenére koncentrálok arra, hogy ne bántsak meg másokat.
Ezzel a mentalitással viszont nagyon mélyre, parkolópályára kerültem, és nem találom az egyensúlyt. Talán ezért sem írtam az utóbbi időben bejegyzéseket.
Volt a fejemben egy konkrét terv: Négyeske születése után miénk az egész nyár, aztán kialakul a suli (akkor kezdte Hármaska) és a rendszer, és végre fellélegezhetek - jó időbeosztással minden belefér. Mire Négyeske elkezd kúszni, a többiek délelőtt suliban lesznek, én pedig az ébrenléti időkben rendberakom Négyeskével a házat. Valahogy így is kezdődött minden - az újszülött ölben vagy kendőben, mindig volt szabad kezem pl. társasozni, kártyázni a nagyokkal stb., a nyár jól telt. A suli is jól kezdődött emlékeim szerint, bár Hármaska osztályával voltak gondok. Azzal nyugtattam magam, hogy úgyis elviszem kettőkor. Ő egyszerre kezdett mindent - néptánc, zongora, hegedű, és a tanulással sem volt gond. Jött a tél, sok-sok iskolai program, versenyek, sikerek, de a tél mindig nehezebb minden szempontból - sok ruha, korai sötétedés, bezártság, Négyeske előtt nyílt a világ, nagyon vártuk a tavaszt. Helyette jött a vírus. Bezártak az iskolák - mi nem bántuk, alkalmazkodtunk a helyzethez. Épp elkezdtünk zenebölcsi jellegű foglalkozásokra járni Négyeskével, nagyokat lehetett volna babakocsizni, helyette itthon volt minden gyerek és videókat készítettünk, fotóztunk, leckékkel foglalkoztunk, vasalódeszkán lévő laptopról volt élő zongoraóra, asztali gép előtt élő hegedűóra. Hamar kiderült, Hármaska osztályában elszabadult az őrület - mégis haladt, kibírtuk, megcsináltuk
Így csöppentünk a nyárba, Négyeske 1 éves lett, a sok szabadidő és kettesben elvégezhető teendő helyett túlélésre játszottam, egyébként sikerrel. De végre mindenki utazhatott, sürgősen meg kellett szervezni a keresztelőt. Gyűlölködések közepette, képmutató emberekkel körülvéve a nap végére egyetlen szóval tudtam jellemezni a helyzetet: szánalmas (volt az egész és szánalomra méltók a családtagok). Nem beszélve arról, hogy másnap egy "szeretek sportolni az unokáimmal"-esésből agyrázkódás lett épp a hazaindulás előtt, teljes újratervezéssel. Amikor volt erőm felülemelkedni a körülményeken, számtalan jó dologban volt része a gyerekeknek, de ezen a nyáron sem mentünk nyaralni.
Elérkezett az ősz, új remények a szabad délelőttre. Az iskolába, a zeneiskolába szülő nem tehette be a lábát. Abu és Babu felsősök lettek, sok új (jó és pocsék) tanárral, de kiválóan vették az akadályokat. Hármaska osztályában viszont elszabadult a pokol. De ő is minden erejét összeszedve kiválóan állta a sarat. A tanórák 40 percesek lettek. A zeneiskolában a lehető legideálisabb órarendeket sikerült összerakni, mamataxi lettem. De egyre világosabb lett, hogy támogató háttér nélkül a helyzet visszafordíthatatlanná vált. Hiába mentem ősszel futóbabakocsival futni, hiába voltak terveim, céljaim, beosztásaim, egyértelművé vált, hogy nem fog menni. Ráadásul újabb tél jött - bezártság, alkalmazkodás, alkalmazkodás, alkalmazkodás... . Már nem vártam a tavaszt. Csak szomorú voltam, mert ezt is végigcsináltam, minden rendben, jön a jó idő, újabb elvárások és alkalmazkodások, nincs megállás.
Amikor most bezárták az iskolát, örültem. elhatároztam, kézben tartom a dolgokat, a suli része könnyebb lesz, a többinek meg örülünk - lesz egy csomó szabadidő és nem lesznek negatív ingerek. Mekkorát tévedtem! Másfél hétbe telt, mire észhez térítettek egy üzenettel: teljes mértékben reménytelen minden küzdelmem Hármaskáért az osztályban, sőt, jobb, ha feladom, mert a gyereken fog csattanni.
És itt a tavasz. Pontosabban, nagyon nehezen érkezik a tavasz. Nekem pedig nincs erőm. Nincs tervem. Talán reményem sincs. Már nem várok semmit, nem gondolom, hogy bármi könnyebb lesz. Talán csak az visz előre, hogy menni kell. Csinálni kell. Tudom, hogy rajtam múlik, hogy újra tudjak reménykedni, hogy célokat tűzzek ki, lássam a kiutat. De most úgy érzem, talán sosem jön el ez az időszak....
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez az egész nagyon nehéz. Nem, nem vagyok depressziós, mert minden nap fel kell kelnem, az egész napot végigcsinálom, igaz, már nem túl nagy hatékonysággal és egyre kevesebb erővel. Talán a kiégéshez hasonlítható, de anyaként ez a fogalom értelmezhetetlen. Ami tény: nem az én hibám és nem a gyerekek hibája ez a helyzet. Korábban törekedtem a segítségek kiaknázására, kerestem a megoldásokat, mostanra belefáradtam. Nem tölt fel a tény, hogy minden nap ugyanazt csinálom: mosogatógépet, mosógépet menedzselem, pakolok, etetek, rendezek, figyelek, odafigyelek, megoldom, megcsinálom, csak le ne üljek, mert akkor nagyon nehéz felállni, életben tartok. Mindig van körülöttem gyerek, mindig oda kell figyelnem, mindig kell valakinek valami, mindig meg kell oldani valamit. Ezekben alaphelyzetben egyre jobban boldogulnék,. De sosem dőlhetek hátra, mindig jön egy elvárás, egy teendő, egy jól (vagy rosszul) irányzott megjegyzés, ami keresztül húz mindent. Önmagukban a két távoktatás, a hosszú telek megterhelőek. Mindenkinek nehéz ez a bizonytalan helyzet. De ha szinte csak és kizárólag kudarcok, negatív visszajelzések, kritikák, újabb elvárások érnek, akkor nem csoda, hogy belefáradtam. Végérvényesen.
Úgy tűnik, lezárom ezt a blogot egy következő posztban. 11 év nagy idő. Van, amit már rég megbocsátottam másoknak, van, amit már máshogy gondolok. De mindenképp lesz folytatás, már csak azért is, mert inkább így írom ki magamból/gyógyítom magam, addig sem másokat terhelek.
Szólj hozzá!
2021.03.20. 12:59
Olvasás
A 11. születésnapja előtt kezdte a téli szünet végén és 45 napon belül, nem sokkal a félévzárás és a kitűnő bizonyítvány kézhezvétele után kiolvasta az utolsó Harry Potter könyvet is. Na, jó, a következő héten a négy kiegészítő kötetet is. Ő Babu, a vagány fiú, aki szinte nem is tud hibázni, aki jól tanul, jó mozgású, jól zenél, és társasági ember is, szeretnek vele egy csapatban dolgozni a csoporttársai.
Abu irigykedik. Neki suliidőben az első kötet - kb. 300 oldal - kb. 13 napba telt, most, a digitális oktatás ideje alatt viszont már napi 45-60 oldal issimán belefér, mert jobban be tudjuk osztani a feladatokat. Tisztéztuk, nem kell irigyelni - a normális és az átlagos az, ahogyan ő halad.
Hármaska viszont győztesként akar kikerülni a helyzetből, ezért ő úgy csinál, mintha utálna olvasni. Belekezdett az első kötetbe, hogy aztán megnézhessék a filmet is, de érzi, hogy túl nagy falat lenne számára. Néhány Stiltont elolvasott - érdekes, hogy Abu és Babu is még mindig örömmel olvassák az újabb és újabb Stiltonokat is - , de inkább felolvastat magának. Pedig tempója és pontossága, szövegértése teljes mértékben megfelel egy másodikosénak, de a tesóihoz hasonlítás vágya és az, hogy van az osztályban egy tőle gyorsabban olvasó gyerek, összezavarja.
Ebbe a könyvek közötti életmódba véglegesen beszállt Négyeske. 21 hónaposan áttért Berg Judit, Marék Veronika, Bartos Erika könyveire. Annyira kellene már egy könyvtárszoba mindannyiunknak..., bár úgy tűnik, ez csak álom marad.
Szólj hozzá!
2021.01.06. 20:51
Beszédfejlődés Négyeske módjára
-Ányá, ányá, nemáká! - ez az első mondata a 19 hós nagydumás kiscsajnak (jelentése: Anya, nem akarom, ne csináld!) Egész nap hallgatom. Egész nap dumál, vinnyog, magyaráz, énekel, és mindent megértet, de klasszikus szavakat alig mond. A teljes szókincse: nem, nemáká (nem akarom), ányá (anya), ápá (apa) és a tegnapi naptól káká (kaka), végül az ott (=ott, oda, onnan, azt). Ennyi.
Szólj hozzá!
2020.12.07. 16:00
Romokban az élet
(A közösségi oldalamra kép is került, de itt nem osztok meg felismerhető arcokat :-).)
Szólj hozzá!
2020.12.05. 16:18
Mikulás
Mikulás , avagy a covid miatti helyettesítések egyik következménye �.
Hármaska:
- Anya, én rögtön tudtam, hogy S. bácsi a Mikulás!
- Honnan?
- Hát a telefonjáról!!!
- ???
- Amikor tesiórán az okostáblával összekapcsolta a telefonját, akkor megjegyeztem.
Szólj hozzá!
2020.11.26. 11:03
Jelentés a gödör aljának bugyraiból
Ősz vége van, pandémia van, minden bizonytalan és kiszámíthatatlan, minden okom meglenne egy kis depresszióra. Mégsem vagyok a szó orvosi értelmében depresszós. Sokkal bonyolultabb a helyzet, nem orvosolható gyógyszerekkel és beszélgetésekkel.
Kamaszkorom után néhány álmot vagy célt világosan láttam magam előtt. Bár talán kétszer is megkísértett a gondolat, hogy valamiből doktori képzésben vennék részt, sosem akartam címet szerezni, sosem gondoltam elég okosnak magam hozzá. De a mélyre ásás, a kutatás igénye megmaradt. Mindig is rendszerező ember voltam, a mai napig rendszerekben látom a dolgokat magam előtt, keresem az összefüggéseket. Mindig úgy képzeltem, hogy írok - kamaszkori verseimből helyezést is értem el huszonévesen. Egyetemista koromban sorsokról, emberekről terveztem írni, és fejben írtam azóta is, legutóbb az utcánkban élt/élő emberekről, de ma már világosan látom, sose lesz belőle semmi. Talán ez a blog is egyfajta visszaigazolása annak, hogy hiába voltak a terveim, nem tudom megvalósítani őket. Rendszerező, gyűjtő szemvedélyem egy másik blog, egy teljes tanév baba-mama foglalkozásának dokumentációja, amiből titkon egy könyvecskét reméltem akkor, tudom, sose lesz belőle semmi. Mindig közösségi ember voltam, voltak elképzeléseim különböző találkozókra, mostanra ezeket is elengedtem, a gyerekeim osztályaiban élném ki magam, persze csak visszafogva és sokszor sikertelenül, hiszen a mai szülői szemlélet szerint a gyerek élete és nevelése az iskolára tartozik tanév idején, nem a szülőre. Mindig nagy családot szerettem volna, képesnek éreztem magam több gyerek gondos nevelésére, ma már látom, képtelen vagyok rá, oka van, hogy olyan későn vállaltuk az első (két) gyereket. Mindig szerettem sütni-főzni, de már nem tudok, csak néha csinálom. Mindig is szerettem a virágokat, a kertet, a szépet, a rendet, a takarítást, de már nem is tudom, mit csinálok. Sorolhatnám, mi mindenben fogytam el, kerültem egyre lejebb a gödörben, az egyes bugyrokban.
A fáradtságtól, a kimerültségtől, a reménytelenségtől, a tehetetlenségtől a testem meghízott, ami nyilván nem segít azon, hogy a lelkem belepusztul mindenbe. Az út során, amit a gyerekek mellett járok és amiben éppen a gyerekeim változtattak meg, ők tanítanak, nagyon megváltoztam. Annyi mindenről látom, hogy hiba volt. Annyi mindenről tudom, hogy nem úgy kellett volna. Annyi mindent sajnálok, hogy kimaradt. És ezek a hiányok, hibák visszahúznak, pedig már nem rájuk koncentrálok. Hatással vannak tudat alatt is a döntéseimre, cselekedeteimre. Annyi mindent elsirattam az elmúlt időben, annyit, de annyit sírtam. Akárhogy osztottam-szoroztam, tisztán látom, már nem lehet jóvá tenni, nem lehet megváltoztatni dolgokat, mert az idő eltelt, a múlt súlyos nyomai eltörölhetetlenek.
Sajnálom a gyerekeimet is. Régóta látom, hogy nem tőlük függ a jövőm és a boldogságom, ettől a tehertől talán megóvom őket. De annyi mindent nem tudok megadni nekik, megmutatni, megtanítani nekik, amit viszont kellett volna, de a megkötözöttségeimtől nem tudok megtenni. Kérdezni fognak, számon fognak kérni, és jogos lesz a vád, hogy miért hagytam, hogy így legyen.
Sosem gondoltam, hogy úgy fogok élni, ahogyan most vagyok. Pedig sosem menekültem a nehézségek elől. Sok életrajzot, regényt olvastam, talán nehéz sorsokba is beleláttam, de ezt a kudarcot, ezt a tehetetlenséget legvadabb rémálmaimban se képzeltem magaménak.
Szólj hozzá!
2020.11.19. 16:07
Karantén
Amikor 3 napra digitális oktatásra ítélik a gyereket (Hármaska), de nem kap hivatalos értesítést a kontakt-karanténról, akkor készít magának piros táblát... . Reméljük, ez nagyon hamar már csak történelem lesz.
Szólj hozzá!
2020.10.08. 21:37
Korai fejlődés?
Négyeske 16 hónapos lett, de még nem jutottunk el vele klasszikus, menő Ringató (jellegű) foglalkozásra. Egy kis közösség viszont befogadott minket, és a legutóbbi találkozáskor szabad játék közben egy játék kisvonattal játszott épp, amelyiknek az előre gurulása megtetszett egy épp kúszást-mászást tanuló 7 hónapos kisfiúnak is.
Éreztem, ahogy pörgött Négyeske agya, felmérte a helyzetet, kedves arckifejezéssel, de szótlanul odatolta a vonatot a kisfiúnak, majd hozzá hajolt és a kézfejével megsimította az arcát.
A felnőtt beszélgetést nem szakítottuk meg, Négyeske jött is utánam másfelé, de én egy picit ott maradtam ebben a néhány másodpercben. Egy pici kislány, aki ilyen természetességgel képes lemondani valamiről, hogy egy tőle kisebb játszhasson! Bőven van mit tanulnunk a gyermekektől!
Szólj hozzá!
2020.10.02. 17:57
Blog folytatás - kommentek
Idekiáltom, mielőtt még újabb mozzanatokat örökítek meg itt, hogy várom a hozzászólásokat. Ha valaki erre téved, írja ide kommentbe bátran a véleményét/észrevételeit a netes kommunikáció etikettjét betartva :-). Várom!
Szólj hozzá!
2020.06.19. 09:03
Felelősség
A közösségi oldalamra írtam ki, onnan törlöm, ezért hozom át ide:
Figyelemfelkeltő kép nélkül talán kevesen olvassák, de csak sokkoló képeket tudnék csatolni, hozzászólásban írom a helyet, ahol visszakereshetőek. Rövid, személyes történet következik a teremtett világ iránti felelősségről.
Gyermekeimnek 9 évig volt egy cicája, Szinusz. Tavaly tavasszal - valószínűleg patkányméreg miatt - elpusztult. Falu, érthető(?) a patkányméreg. De az ember felelőssége, hogy hogyan helyezi ki, milyen más állatok férnek hozzá. Pár hónap múlva Szinuszra nagyon hasonlító fiatal cica szokott hozzánk. Helyben fotóval kerestük a gazdáját, de ő minket választott, elneveztük Szummának, hálás, bátor, vadászzsákmányával dicsekvő udvari macskánk lett.
Május elején eltűnt. Szomorúak voltunk, addig sosem tűnt el több napra, a környéken rejtélyes (!!!) módon pusztultak a macskák, nincs remény. Bő egy hét múlva, 15-én délben a gyerekekkel együtt 3 telekkel arrébb fájdalmas, eltorzult macskanyávogást hallottunk. A sok négyzetméternyi szedresben esélyem sem volt a helyet sem meghatározni pontosan, hogy honnan jön a hang. Egy ismeretlen ismerős állatvédőnek írtam elkeseredésemben.
Véletlenek nincsenek. Sose fogjuk megtudni, valóban Szummát hallottuk-e és a gyerekek hangjának köszönhetően sikerült-e maradék erejét összeszednie, de este jött a válasz: nem lehet, hogy rossz helyet adtam meg? Két utcával távolabb mentettek egy valószínűleg hurokba szorult cicát, egy ott lakó hívta az állatmentőket, már belenőtt a hurok, de kirágta magát az állat. Fotók alapján szinte biztosak voltunk benne, hogy Szumma az!
Műtét, hosszú várakozás után végre ma a még eleven sebes, de erős macskát hazahoztuk. Hogy milyen szándékkal rakta ki valaki azt a hurkot, vagy csak szemétként kidobott eszköz ejtette fogságba, sose tudjuk meg. De az ember Istentől kapott felelősséggel tartozik az állatok és a környezete iránt. Az indulatból, tudatlanságból, felelőtlenségből fakadó tetteinknek másokat fájdalmasan érintő következményei vannak. Ahogyan egy jó döntés, a felelős gondolkodásból fakadó cselekedetek viszont Isten dicsőségére és az ember jólétére szolgálnak. Köszönet az ebben a történetben közrejátszó, emberséges, felelős embereknek!
Szólj hozzá!
2020.06.14. 11:03
Igen-nem
Nem a klasszikus játékról lesz szó, csupán egy nagyon egyszerű felsimerésről.
Az elmúlt sok-sok-sok évem, a jelenem is arról szól, hogy ha valamire azt mondom, hogy nem, akkor az mindenki számára azt jelenti, hogy igen, csak mondd, hogy hogyan segíthetek.
Ennek nem az az oka, hogy az én és a környezetem logikája, gondolkodásmódja sérült lenne. Nem az az oka, hogy nem vagyok elég határozott, vagy ne tudnék kiállni magamért és a meggyőződésemért. Egyébként valóban nem vagyok elég határozott, és nem tudok kiállni a meggyőződésemért, bár kitartóaan próbálkozom. Hanem az az oka, hogy ez a sok-sok-sok mögöttem lévő év ezt tanította nekem, ehhez kellett alkalmazkodnom. Döbbenetes látni naponta, hogy nincs valós választási lehetőségem, ahol pedig lenne - a saját gyerekeimmel való viszonyomban - ott pedig olyan sok hibát követtem el azzal, hogy látták, tapasztalták maguk körül rajtam, hogy a kéréseknek azonnal eleget teszek, hogy már nagyon nehéz velük szemben másképp viselkednem. Nem, nem az elkényeztetéről van szó. Nem is arról, hogy ne tudnék nemet mondani a gyerekeimnek (bárcsak ilyen egyszerű lenne a probléma)! És nem is a gyerekekről, hanem az átörökítésről, illetve az "átok" megtöréséről.
Skizofrén állapot ez - vannak felnőtt emberek, akikkel szemben bármiféle nem csak nehezíti helyzetet. Ha nemet mondok, akkor más formában véghez viszi rajtam, velem az akaratát. Mert ő jobban tudja. Mert csak neki lehet igaza. És mert csak ő győzhet. És vannak emberek, akikkel meg kell tanulnom nemet mondani. Hiszen értelmes, kompromisszumképes, szeretetteljes felnőttek vagy gyerekek. Csakhogy ehhez erő kell. És egyre kevesebb van. Pontosabban: nincs. Elfogyott.
Szólj hozzá!
2020.06.12. 12:46
Abu verselt
Miről szól a Fülemüle éneke? című rajzpályázatra írással is lehetett jelentkezni. Nemcsak Abu, Babu és Hármaska, hanem Abu egy rövid verset is írt és egy bábszínész díjazásul fel is olvasta:
Fülemüle
Fülemüle, fülemüle,
Drága kicsi fülemüle!
Kis madárka, király kincse,
mondjad, miről mesélsz este?
A nagyon szép zöld erdőről,
Vagy talán a nagy mezőről?
Fülemüle, fülemüle,
mondjad, miről mesélsz este?
Szólj hozzá!
2020.06.06. 12:11
Pedagógusnapra
Minden tiszteletem a pedagógusoké!
Bejelöltem a gyereknek (elsős) írásból a Szépen, helyesen! 73/1.2.3. feldatokat, és otthagytam, mert teregetnem kellett. Kiderült, hogy elnéztem, a 72. oldalon kellett volna.
Visszajövök, ellenőrzöm, gyerek nem olvasta el a feladat utasítását, ránézésre csinálta. Feladat (73/2): Írd a j-t vagy az ly-t a képek alá. Leírja a képek elnevezését, és nagy büszkén odavési a tejföl feliratú doboz alá, hogy joghurt.
Na, ilyenkor elgondolkodom, kár, hogy nem iszom alkoholt, mert kellene... .
Szólj hozzá!
2020.05.18. 09:08
Távoktatás Level 1000
Matek házi (elsős, fő profilja a zene mellett a matematika):
Hármaska olvassa: - Két hét hány napból áll?
Rávágja: - 10!
Nézünk rá tágra nyitott szemekkel, meglepődik, majd megszólal:
- Hát annyit lehet igazolni! (szülőként)
Szólj hozzá!
2020.05.13. 19:15
Távoktatás idején találkozó
Edzésen a 4/a
fiai és lánya:
Ádi, Bali, Dönci,
Imi, Gergő, Éva.
Távolság és maszk van,
Vírus, menjél haza!
Büszkék lehettek ránk,
Pali, Cecília!
Szólj hozzá!
2020.04.27. 20:39
Elég
Elég. Az elmúlt több mint 4 évtizedben azt tanultam, azt tapasztaltam, hogy legyek észrevétlen, legyek mások szolgája, támasza, háttere, és csak annyit és annyira látsszak, amennyiben az a másik egója növeléséhez szükséges. Ha néha még volt erőm szárnyakat növeszteni, csak annyira és addig tehettem, amíg a másik figyelme lanyhult, vagy úgy tartotta kedve, hogy engedi.
Egy évtizede tanulok valami mást is, tanítanak a gyerekeim. Nem öröm ez a tanulás. Minél többet tanulok, annál jobban fáj a letört szárnyam helye. Mégis tanulok, mégsem adtam fel. Nem azért, mintha bármi jobb, szebb, könnyebb lesz majd ettől az én hátralevő életemben. Sőt…, ó, boldog tudatlanság! Azért tanulok, hogy ők tudjanak repülni. És közben belül sírok, mert egyre jobban látom, mennyi mindent nem adhatok meg nekik. Egy személyben vagyok anyjuk, apjuk, nagyszülőjük, tanítójuk, barátjuk és ellenségük. Ritkán adódnak olyan helyzetek és olyan emberek, akik átvesznek ebből egy kicsit és akiknek nagyon hálás vagyok ezért.
Eljött az a helyzet, amikor már tudom, átéltem, túllendültem rajta: elég. Már megváltoztam. Nincs vesztenivalóm, mert végérvényesen vesztes vagyok. Nincs reménységem, mert megtanultam a csalódásokból: reménytelen a helyzetem. Nincs mit felmutatnom, és megtapasztaltam, hogy bármit teszek, semmit nem tudok letenni az asztalra. Talán van még 10-15 évem, amíg tanulhatok a gyermekeimtől. Talán gyakrabban fogom érezni, tapasztalni, hogy helyén vannak a dolgok.
Most viszont elég. Elég abból, ami volt. Egyúttal viszont elég az, ami van. Talán, a következő hetekben azt is leírom, amivel elég-edett vagyok, de most ennyi elég.
Szólj hozzá!
2020.04.23. 09:58
Hármaska megszenvedi a távoktatást
Dolgozom, külön tanul a 3 gyerek. Hármaska körbejár, majd kikiabál nekem:
- Anya, nem értünk egyet, Cselldömölk vagy Celldömölk? (elsős írás)
Tegnap elegem lett, hogy ebédig csak a matekkal (és a tesivel, mert azt párhuzamosan csináljuk a tesókkal), vagy még azzal sem vagyunk készen, pedig reggel 7-től tanul. Alapelvem, hogy akkor és annyit eszik a gyerek, amikor akar, és amennyire éhes (pl. reggelire levest, stb.,), most elgurult a gyógyszerem:
- Addig nem ebédelhetsz, amíg a matekkal kész nem leszel!
Mire ő:
- Jó, de akkor ebéd után te olvasod nekem az olvasást, és az írást is!
(Ilyen az, amikor a távoktatás idején úgy gondolja a tanító néni, eljött az ő ideje, amit nem sikerült órán megtanítania, annak a 7-10-szeresét kéri számon most az elsős gyereken, hogy bizonyítsa, hogy ő jó tanár. Kinek is? Mert a papír/billentyű mindent elbír...)
Szólj hozzá!
2020.04.15. 10:41
Távoktatás egy hónap után
Apa: - Németországban május elsején kinyitnak az iskolák, újra iskolában lesz tanítás.
Hármaska (elsős): - Hol?
Apa: - Németországban.
Hármaska: - Hú, már megijedtem, hogy itt!
Szólj hozzá!
2020.04.13. 10:46
Abu versei távoktatás elején
1. Iskolánál jártam,
Bicikliket láttam,
Otthon van most tanítás,
Maradj otthon, kispajtás!
2. Zöld erdőben jártunk,
Imrére találtunk.
Elkapta a fűnyíró,
Készen van az új séró!
3.Otthoni karantén pipa -
ezt üzeni Bendi,
és Balázsékhoz átjött
tesire magasugrani.
4. Világszerte karantén,
MI félig betartjuk.
Bendi átjött játszani,
S ugrott egy jó nagyot!
Szólj hozzá!
2020.03.18. 18:50
Távoktatás
A család helyzetjelentése:
Most, hogy beköszöntött a modern kréta kor, egyszerre érezzük magunkat virtuális dínókkal harcolóknak és Brecht A kaukázusi krétakör drámája szereplőinek.
Szólj hozzá!
2020.01.20. 15:13
Temetés
Ma a Himnusz éneklésére érkeztem 2-kor a suliba, az osztály épp temetési szertartást rendezett. Megirigyelték az elsősöktől az idei első héten rendezett esküvőt, így mára temetésre öltöztek és megszervezték az egészet! Egyébként a gyászbeszéd közepén a versszerű rész a Református énekeskönyv 329.énekének dallamára íródott, aminek mellesleg a 2. versszak keresztelési ének. Mi jöhet még?!?!?!
(Abu kézírása és verse, bár volt beleszólása a többieknek is, falusi körzeti iskola 2020.)
Szólj hozzá!
2020.01.10. 20:17
Esküvő
Hármaska elsős, 26-an lettek télre az osztályban, ebből 15 fiú. Tudtam én, hogy vagány kis osztály lesz ez ennyi fiúval!
Reggel inget vett fel, csak annyit vallott be, hogy ő lesz a pap, össze fog adni egy szerelmes párt.
Délután megtudtam, hogy a vőlegény a csók elől elszaladt, de voltak gyűrűk, volt zene, mindenféle szertartás A Himnuszt is elénekelték, hogy hivatalos legyen. A menyasszony (Marcsi) gyűrűjéről a vőlegény gondoskodott, de a vőlegény gyűrűjéről Máté, az egyik tanu, aki csak olyan kicsi fiús (!) gyűrűt talált otthon, ami csak a kisujjára volt jó. M.Levi volt a DJ, az iskolaudvaron a 2. bokornál volt a szertartás. Egyébként egy hónappal korábban még más volt a vőlegény. Bella és Niki koszorúslányok megfelelő öltözetben készültek, Niki sminkelt is reggel. Állítólag szünetben nagyobbakat is meghívtak a szertartásra.
Csak azt sajnálom, hogy általában nem díjazzák a gyerekek ilyen játékait.
Szólj hozzá!
2019.10.18. 22:24
Zeneszeretet
Hármaska, két csellót látva egy üres iskolai tesi-öltözőben:
- A cselló Istennek a hegedűje.
Korábban is számtalanszor látott, hallott csellót. Most szeptemberben a zongora főszak mellé, heti egyszer tanul mind a három nagy hegedülni. Hármaskát nagyon érdeklik Isten dolgai. És az élete egyik központi eleme a zene. A fenti meglátását frissen elmondta a csellótanárnak,akivel szintén szokott tzalálkozni, de tavaly hozzá járt zeneoviba, idén csak a folyosón futnak össze. Most épp a művészeti iskola 25. évfordulóján léptek fel Abu és Babu egy általuk korábban kiválasztott négykezessel, mivel néptáncon épp erre táncoltak.
A gyerekek zseniálisak.
Szólj hozzá!
2019.08.04. 21:59
Ítélkezés
Címkék: gyereknevelés
Kalandpark, egy nagymama gyermekéhez intézett indulatos néhány szavas mondata:
- Vagy 2-3 anyukát úgy megráznék, amiket itt látok... .
Kiderült, hogy azért tenné ezt, mert szerinte ezek az anyukák nem figyelnek a gyermekeikre.
Nem tudok szabadulni ettől a mondattól, akkor sem, ha függetlenítem magam a személytől, akinek a szájából elhangzott, és akkor sem, ha elvonatkoztatok a képtől, amit kifejez, ami a valódi indulat ebben a mondatban (döbbenet számomra, hogy egy felnőtt ember egy másik felnőtt embert képes lenne fizikailag is megrángatni, ahogy azt tette a gyerekeivel, unokáival). Azért nem tudok szabadulni, mert nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem tudom megérteni, hogy hogyan képes élni sok-sok nagyszülő ebben a paradox gondolkodásban: ők tökéletes szülők voltak, a gyermekeiket megtanították a helyes viselkedésre, gondolkodásra, ugyanakkor az unokáikat egyáltalán nem jól nevelik a szüleik. Mintha az ő gyerekeik és az unokáik szülei teljesen két különböző világ polgárai lennének! Soha meg sem fordul a fejükben, hogy esetleg ők is hibázhattak valamiben, közben pedig mindent szóvá tesznek, még azt is, ami meg sem történt, de majd hiba lesz az unokáik nevelésében.
Természetesen általánosítok, és egyáltalán nem ilyen egyszerű a képlet, de olyan jó lenne, ha felismernék emberek, életkortól és a családban betöltött szerepüktől függetlenül, hogy a szavainkért, tetteinkért felelősek vagyunk. És olyan jó lenne, ha ezek az emberek empátiára törekednének! Korjelenségnek látom, hogy mivel minden nagyon bonyolulttá vált körülöttünk, a legapróbb dolgokkal kapcsolatban is választási, döntési helyzetbe kerülünk, ezért hajlamosak vagyunk leegyszerüsíteni dolgokat, talán épp a legfontosabbakat: a saját felelősségi körünkbe tartozókat. Ami pedig nem a mi felelősségünk, arról olyan gyorsan elmondjuk a (negatív) véleményünket, az ítéletünket!
A gyereknevelés nem egy számítógépes játék, ahol ha ügyesen, pontosan megteszünk mindent, akkor sokáig és jól játszhatunk. A gyerek nem egy bonyolultabb gép, hanem ember. A gyerek-emberről elsősorban a legszűkebb családja, a szülő kell, hogy gondoskodjon. A tágabb családnak, a környezetnek ebben kellene támogatnia a szülőket.
Én pedig azt tapasztalom, hogy a gondoskodás és a támogatás helyett az én környezetemben az ítélkezés, a lehúzás, a visszahúzás a jellemző. Olyan jó lenne, ha mindenki felismerné a saját élhető, előbbrevivő szerepét és feladatait!
Szólj hozzá!
2019.07.25. 22:16
Mozgásfejlődés indította gondolataim
Négyeske ma, hét és fél hetesen hasáról a hátára fordult. A szokásos esti mozgás, játék során épp fotóztam, ahogy meztelenül próbál előre kúszni, amikor addig-addig tolta magát, míg sikerült ellöknie az egész testét. Hogy korai? Igen. Hogy véletlen volt? Igen. Tudom, hogy akár intő jel is lehet, feszes izomzatú csecsemőknél épp a feszesség következménye. Nem, nem tűnik feszes izomzatúnak. Korának megfelelően fejlődik, mivel sokat van hordozókendőben rajtam és mivel igyekszem hagyni, hogy kedve szerint ficánkoljon, mikor nem akar rajtam lenni, látom, hogy erős. Nincs is különösebb jelentősége, hogy ez történt. Amiért mégis fontos, az a nagymamák sok véleménynyilvánítása. Múlt héten kedden az egyik, a mai napon pedig a másik nagymama élőben elhangzott mondatai emlékezetesek.
Nem tudom, miért gondoltam, hogy ennyi év után, miután felhalmoztam ennyi ismeretet, tapasztalást és utánaolvastam/jártam kérdéseknek, talán már beletörődtek abba, hogy a gyerekeimről a saját elképzeléseim szerint gondoskodok. Naív voltam, ugyanazokkal a témákkal kell megküzdenem. Mintha nem lenne mögöttem 9 és fél sikeresen végigszoptatott év, mintha nem hordoztam volna sosem egyik gyermekemet sem, mintha nem válaszkészen, kötődően neveltem volna őket eddig is. Úgy, hogy eközben én sosem hívtam fel a rokonság figyelmét arra, hogy talán néhány dolgot jobb lenne, ha ők is hasonlóan csinálnának. Úgy, hogy mindig odafigyeltem, hogy az ő módszereiket, múltbéli cselekedeteiket ne kritizáljam. (Már a puszta tény, hogy én másképp csinálok valamit, mint ők tették 30-40 évvel ezelőtt, sértés számukra, akkor is, ha a két nagymama egymástól gyökeresen ellentétes módon tett valamit.) Úgy, hogy soha nem magyaráztam a tetteimet. Úgy, hogy igyekeztem az ő igényeiket is kielégíteni, amennyire csak lehetett, akár a gyerekek igényeinek a kárára is, akár a meggyőződésem ellenében is. Van is emiatt lelkifurdalásom. De akkor lássuk a néhány óra magvas megjegyzéseit:
- Van elég tejed?
Nem, nincs, látszik is a gyermeken, hogy éhezik, egyébként is, ha nagyon hosszan, igény szerint szoptattam hármat, akkor a negyediknél miért ne lenne? Megjegyzem, Hármaskával ugyanezt végigjátszottuk, ott azzal fűszerezve, hogy neki nem jut elég, mert trindem szoptattam. Ezért hízott ő is, és Négyeske is ezért hízik nagyon-nagyon jó ütemben (havonta több mint 1 kg-t eddig), és ezért nincs és nem is volt soha a házban tápszer, cumisüveg is csak Abunál és Babunál a szekrényben, mert míg meg nem születtek, fogalmam sem volt a szoptatásról.
- Nem rossz a hátának, hogy így fogod? /hogy ilyen görbe rajtad?
Nem, nem hordoztam soha a Hármakat, sosem voltak ölben/rajtam, nálunk mindenki a saját ágyában, egyenes háttal aludt mindig is. Ja, és (szintén elhangzott) őket nem nyomorítottam így össze szoptatás közben. Ja, igen, mindenkit szigorúan pólyába kötöttem. (Itt jegyzem meg, sajnos kínódtam Abu és Babu pólyázásával, bár már akkor éreztem, nem ez a megfelelő eszköz a csecsemő számára. azt is itt jegyzem meg, hogy a pólya tökéletesen alkalmas a babakocsi mózeskosarának a kibélelésére, jól mutat abban a napi néhány percben, amikor épp onnan nézelődik a gyermek.)
Ehhez kapcsolódik a két másik megjegyzés:
- Jaj, de jó, végre kényelmesen alhatsz a babakocsiban! (2 perc múlva felébredt).
- Jaj, de jó lesz a hátadnak, mindjárt belefekhesz az autóban a babahordozóba! (Szoptatni vittem az autóhoz, a Négyeskével használt autóshordozóhoz ráadásul nincs újszülött szűkítő és kemény is, csak azért nem cseréltem még le, mert örököltük és keveset használjuk, és esztétikusabb, mint amit Babutól örökölt Hármaska és amiben most itthon szokott néha pihenőszék helyett ülni.)
- Jaj, egy kis angyalka! Egy hangja sincs!
Ma már sokadjára hangzott ez el, Hármaska odavetette (csak én hallottam): - Majd fog ordítani este!
De sajnos ma már tovább lett fejlesztve a fenti kijelentés:
- Már csak az kellene, hogy a kiságyban aludjon, akkor lenne igazán angyalka. Akkor lenne anyjának ideje mindenre. ... Minden nap azért imádkozom, hogy csak egyen és aludjon egész nap ez a kis angyalka.
És én nem jeleztem, hogy ez már valóban bántó számomra. A mai napig nem jelzek semmit, hogy mi mindennel kapcsolatban kellene picit gondolkodniuk és picit kevesebbet beszélniük. Egyrészt, felfoghatatlan számomra, hogy miért adnak csak általuk használt becenevet az unokáiknak. Az angyalka elnevezés ráadásul foglalt, napjainkban az elvetélt magzatokat, a halvaszületett vagy kis korban meghalt gyermekeket szokták így hívni. Nem vagyok érintett, mégis zavar. Az pedig méginkább zavar, hogy akinek volt már 1-2-3 gyermeke, az tudhatja (érdekes, amikor a közelemben sem volt gyermek, én akkor is tudtam), hogy ha egy csecsemő csak eszik-alszik, ott valami gond van a háttérben. Tudhatja, hogy egy kisgyermek egészséges fejlődéséhez hozzátartozik a nyűgösködés, az ingerek feldolgozása stb., ami teendőt igényel az anya részéről. Ráadásul láthatnák, hogy nem teher számomra a gyermekem, és soha eszembe nem jutott olyan gyermekre vágyni, aki csak eszik és alszik.
Mai két ráadás-megjegyzés is volt:
- Nem rossz így a fejének?
- Nem, szereti így tartani, ha meg is igazítom, visszafordítja.
- Jajj, az baj! Ez volt XY 3. lányával is, ferde is maradt a feje.
- Nem, nincsenek letapadva az izmai, teljesen szimmetrikusan használja és forgatja mindenét.
(Annyira nem tudok mit kezdeni ezzel a két szemlélettel - a mindenhol a bajt keresővel és az anyai kompetenciát mindig kétségbe vonóval.)
- És, nem találta még meg a kezét, nem szopja az ujjacskáját, nincs cumija?
Erre is csak szeliden válaszoltam, hogy nem, nincs. Sajnos tovább folytatódott a párbeszéd, és szegény Abu nagyon bölcsen hallgatott. Ugyanis őt nagyon zavarja, hogy tudja, csak 13 hónapos korában volt elég bátorságom és ismeretem, hogy többé ne kerüljön elő a cumi. És most, legnagyobb döbbenetemre azt kellett hallania, hogy nehéz volt tőle elvenni a cumit!!! Hogy emlékezhet valaki épp az ellenkezőjére annak, mint amit ő csinált?! Hiszen ő volt az aki mindig a szájába tolta... . És Abu észre sem vette, hogy többé nem került cumi a szájába!
És a bónusz:
- Jaj, ne ringassátok, nem jó ez neki!
Én kedvesen: - Dehogynem, a ringatás fejleszti az idegrendszert.
Pár másodperc múlva felháborodással::
- Én ilyet még sosem hallottam, hogyan fejleszthetné?!
Én, továbbra is nyugodtan:
- Azt nem tudom, de azt igen, hogy akinék valalami gond van, ott a neurológus is a sok hintázást javasolja.
A tanulság csak annyi: Vagy nem változik semmi, vagy ha változik is, akkor is csak az és csak annyi, hogy belássam: ezekben a kapcsolatokban az én feladatom józannak maradni és tűrni... .
Szólj hozzá!
2019.07.21. 16:57
Körömvágás
Címkék: körömvágás
Egyre több, mégis egyre kevesebb körmöt kell vágnom. Emlékszem, Abut és Babut várva lekerekített végű babaollót vettünk, azzal próbáltam lecibálni a körmüket, hamar rájöttem, semmire se használható a márkás babaolló és fésű szett. Hamar átálltam a családi kiváló körömvágó ollónkra, és álmukban (sokszor pólyába bugyolált gyereknél - nagyszülői presszió hatására használtam, lábkörömhöz kibontottam) vágtam a körmöket szorgalmasan. Ha valaki felébredt, következő alvásidőben kellett folytatnom. Utána is kisebb harc volt a körömvágás. Hármaskánál lazább voltam, majd kialakult egy ujjszámoló mondóka és a szerda, mint körömvágó nap. Talán 2-3 évig így működött. Aztán egyre ügyesebb lett mindenki, előbb a nagyok kezdték maguknak vágni, majd Hármaska is, és csak néha kérnek segítséget.
Megszületett Négyeske, és ő sem kapott kesztyűt, ahogy a többiek sem, de nem is nagyon karmolták össze sose az arcukat. Telt az idő, művésznő-körmeit szépen elkoptatta, én pedig hagytam, csak most, 8 hetesen ragadtam ollót, hogy a kezein igazítsak. Ébren, a mi (hegyes) ollónkkal, lazán, természetesen, sírás vagy tiltakozás nélkül.
Valószínű, ezekben a döntésekben és cselekedetekben érhető tetten, hogy ő bizony már a negyedik gyermek, igaz, csak harmadik terhességből, tehát csak harmadszor ismétlődnek ezek a helyzetek, de látszik, hogy megváltoztam. Már nem a szabályok uralják az életünket, hanem mi éljük a saját életünket és mi alakítjuk a körülményekhez a szabályokat. Örülnék, ha a gyerekeknek már ez lenne a természetes - az élhető élet, ahol a szabályok, a rend az élet jobb minőségét támogatják.
Szólj hozzá!
2019.07.20. 23:58
Sima hétköznap
Nincs már meg az a fotó, ami az autó belsejéről és/vagy a csomagtartó tartalmáról készült, hogy ide feltölthessem.
Nagyon kemény tanéven vagyunk túl. Apjuk szokása szerint végig dolgozott. Nekem heti 15 foglalkozásom volt - 1 vasárnap, 6 kedden a két ovirészben, 4-4 szerdán és csütörtökön a suliban. Néha helyettesítettem, de amikor nem mások gyerekeivel, akkor a sajátjaimmal törődtem. Volt egy szokásos menetrend: hétfőn és szerdán zenesuli, Hármaska is beült szolfézsra. Kedden Hármaska zeneoviban, aminek az ideje alatt elvittem Abut és Babut néptáncra. Csütörtökön csak néptánc volt, pénteken pedig csak zeneovi. Ezeket bonyolították Abu és Babu koncertjei, versenyei és Hármaska ovisulis foglalkozásai, ja, és komoly logisztikát igényelt minden hónapban egy tehetséggondozó délután a suliban. Tanév közben mind a hárman egy edzésre, a péntekire jártak, de tavasszal Abu péntek délutánonként logopédiai foglalkozásokra is járt. Néha szombatonként focitorna is volt. Mindehhez hozzáadódott a terhesgondozás, amit a nem létező szabadidőben kellett kisakkoznom. Tél elején egy kétfordulós tehetségkutatón is énekelt mind a három gyerek, és immár második éve, évente háromszor két könyvet olvastunk el közösen egy pályázatra, határidőre megoldólapot kitöltve. Valami csoda folytán minden területen eredményesek és sikeresek voltak a gyerekek. Nem csoda, hogy elfáradtunk, szükségünk van a nyári szünetre.
A fotón, amit nem találok, a csomagjaink voltak, a két nagy néptáncos tatyója, valami zongora-fellépőruhája, Hármaska ovisulis csomagja, uzsonna-kiegészítések, és még ki tudja, mi, mert valóban volt olyan, amikor reggeltől estig minden percet kihasználtam, hogy mindenki pontosan odaérjen minden foglalkozására, akinek pedig épp "lyukas" ideje volt, az tudjon haladni a feladataival. Nem tudom, mit hoz a jövő, de most (is) úgy gondolom, ezt a tanévet maximálisan kihasználtuk mindenki épülésére.
Szólj hozzá!
2019.07.20. 23:29
Emlék - fekete
Címkék: sport foci mosás
Talán tavaly (vagy tavalyelőtt) készült a fotó, egy adag sötét mosás kiteregetve, hogy leírhassam ide, ilyen az, amikor a gyerekek focitornán voltak, anya pedig (erre sem emlékszem pontosan) vagy vasárnapi istentiszteletet tartott, vagy temetett. A mezek mögött az én "szolgálati" ruhám szárad a torna és az azt megelőző esti edzés fekete mezei, sportszárai.
Sose tudtam semmit a fociról. Gyerekkoromban, ha nem volt elég játékos, beálltam a fiúkhoz kapusnak, igaz, volt, hogy a szemüvegem bánta. Fogalmam sem volt az EB és a BL mibenlétéről, a les valamiféle bonyolult, csak a bírók számára értelmezhető manővert jelentett számomra. Aztán kaptak labdát a gyerekek, nőttek, és a dobálás mellett rúgták is. Végül, előbb Abu és Babu kezdett járni edzésre, majd Hármaska már nem csak elkísérte őket, hanem beállt, végül volt egy nyár, amikor az edző helyett az apjuk tartotta az edzést, és amikor nem ért haza időben, akkor én tartottam meg helyette. És bár sokkal többet nem tudok a fociról, de Babu újságból és egyéb forrásokból olyan szinten tájékozott, hogy az alapfogalmakkal mára már tisztában vagyok. Minden reggel behozza a megyei napilapot és kiolvassa a sporthíreket. Mindent megjegyez. De ami ezeknél sokkal fontosabb: az edzőjük sok hibája ellenére is fejlődnek és nagyon ügyesek, szeretnek focizni, jó az erőnlétük, ügyesen futnak és cseleznek és jó csapatjátékosok. Szóval, szívesen mosom, rendezgetem az összes, a focihoz kapcsolódó felszerelésüket, mert számomra megéri, még ha továbbra sem ez a kedvenc sportom.
Szólj hozzá!
2019.07.20. 22:32
Fogváltás és következményei
Hármaskának ma kiesett az első tejfoga. Pontosabban, délelőtt, főtt kukorica evés közben nagyon meglazult, aztán késő délután - addig folyamatosan piszkálgatta, mozgatta - apja "kivette". Nem vagyok benne biztos, de hármójuk közül neki esett ki legkésőbb az első tejfoga. És ez a bizonytalanság arra indított, hogy tudatosabb legyek, örökítsek meg több mozzanatot a gyerekeim életéből, akár a takarítás, a rendrakás kárára is... . Azt is, hogy hozzánk nem jár a Fogtündér, de viccelhetünk, hogy Hármaska annyira menő, hogy neki biciklit hozott. Ugyanis épp ma, a Holdra szállás 50. évfordulóján sikerült megvenni az új biciklijét, amit nem "megörökölt" Babutól, hanem ő választhatott magának. Nagyon boldog, én pedig továbbra sem tudok napirendre térni afölött, hogy ő boldogan örököl mindent a nagyobb testvéreitől, és most sem növelte a boldogságát az a tény, hogy ezt végre új állapotban, neki vesszük. Nyilván, ebben én vagyok a "hibás", hiszen szinte minden nap látják, hallják, hogy örülök, amikor Négyeske egyik ruhadarabjáról vagy játékáról elmondom, hogy emlékeim szerint ki vette vagy kitől kapták és ki hordta, ki játszott vele. És bár a körülöttünk élők szemében az az érték, ami új, amit valaki "alanyi jogon" kap, nálunk azt sajnálják, hogy Négyeske már nem találkozott a cicánkkal, vagy tönkrement valamelyik játék, amivel mindhárman játszottak.
Az én memóriám viszont kopik, változik. Két szempontból is romlik. Egyrészt, már nem minden tárgyról tudom megmondani, hogyan került hozzánk, de ami rosszabb, a gyerekeinket érintő fontosabb eseményekre sem emlékszem. Tisztelem azokat, akiknek önéletrajzi regénye megjelent, de egyre több kétségem van, egyre többször fordul meg a fejemben, hogy valóban jól emlékeznek-e, hiszen az én tapasztalatom szerint az idő rostáján néhány érzelmekkel is telített emlékünk mélyen belénk vésve tűpontosan bennünk marad, más emlékeket viszont az újonnan szertett ismereteink szerint átdolgozunk, elfelejtünk vagy átalakítunk, átírunk. Másrészt, vicces, de az életemet alapvetően érintő ismereteket egyszerűen kidobja az agyam. Tőlem, a (rejtett szőke) nőtől szoktak az autómmal kapcsolatosan kérdezni. El szoktam visselni a választ, de pl. tegnap nem tudtam megmondani, mennyi idős. 11 hónapot tévedtem, pedig mindössze másfél éves, és nagyon szeretem, az életem nagyon fontos része. De azok az információk, amelyek "rendben" vannak, amelyekkel nincs különösebb dolgom, mert döntöttem anno felőlük vagy nincs velük teendőm, egyszerűen kiesnek a memóriámból.
Szóval, itt az ideje, hogy végre írjak. Hétköznapokról, ünnepekről, témákról, amelyek fontosak számunkra. Fogalmam sincs, mikor, talán pár hónapja, a terhesség közepén kijelentettem, hogy mostantól senkit nem vagyok hajlandó ápolni, senki miatt nem vállalhatunk pluszfeladatot, csak én lehetek beteg. Nem így történt, most is apjuk náthás, szerintem a klímától, így már a gyerekekkel kidőlt, volt végre időm ezt a bejegyzést megírni... .
Szólj hozzá!
2019.07.17. 23:20
Elmondom
Címkék: anyaság
Nincs mit elmondani, nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek:
Csodálatos kislány mellől írok, aki több mint hat hetes, tökéletes, tündér, mindenkit boldoggá tesz és mindent jobbá tesz. Még a lelkifurdalás is könnyű, "normális", hogy milyen jó lett volna már Abuval és Babuval így élni meg a mindennapokat. És milyen jó lenne, ha most végre sikerülne mindent úgy megélni, ahogy vágytam rá. De a nehézségek maradtak, a jelen is igencsak közdelmes, talán csak ez a fantasztikus kicsi lány ad mindenkinek erőt tovább menni, megharcolni a mindennapokat.
Nem, nincs időm leírni a sok örömet, a sok küzdelmet. Csak annyit: amikor már minden veszni látszott, ő csodálatosan megszületett, olyan könnyen, amiben sosem reménykedtem. Aztán gyorsan hazajöttünk, idekinn is összenőve létezünk, az összes nehézséggel szembenézünk, és a sok öröm és mosoly mellett együtt sírunk, immár hatan éljük meg a magasságokat és a mélységeket. Négyeskének és nekem a legkönnyebb mindez, hiszen nekünk segítenek a hormonok. A többieknek nehezebb. Abu és Babu az egész tanévet keményen végigdolgozta, nagyok is már, az érzelmeiket is próbálják jól kezelni, meg minden érdekli őket, ami "babázás", az apjuk is sokat változott az évek során, őszinte örömmel gondoskodik Négyeskéről, de Hármaska nagyon nehéz helyzetben van. Rajong a kistesóért, de nagyon hiányzom neki és nagyon szeretne hasonlítani a nagytesóira is, így nagyon sérült kettőnk között a kötődés. Fáj a szívem, amikor látom, sehogy sem találja a helyét. A tágabb család viszont valóban nem találja a helyét, szóval, szükségünk is van minden boldog együtt töltött pillanatra hatunknak, hogy legyen erőnk... .
Szeretnék írni. Visszamenőleg is szeretnék néhány mozzanatot lejegyezni. Talán azért, hogy erőt adjak egy-egy ide tévedő olvasónak. És persze azért, mert gyógyító számomra az írás. De addig is, csak ennyit szerettem volna most lejegyezni: minden nehézség ellenére fantasztikus dolog négy csodálatos gyermek anyjának lenni, megélni azt, ami sokak számára csak üres, képmutató megjegyzés: Isten áldása a gyermek. Én valóban áldottnak érzem magam, magunkat.
Szólj hozzá!
2019.05.30. 10:40
Egy terhesség végének mozzanatai
Minden tőlem megtelhetőt megtettem, hogy a lehető legtöbbet, legjobbat kihozzak a helyzetből, figyelembe véve a környezetem adottságait, erényeit és hibáit, saját lehetőségeimet, adottságaimat, vágyaimat, mindezt hittel, örömmel és szomorúsággal. Aztán újra dolgoztam mindezeken, mert az időközben szerzett tapasztalatokat is bele kell építeni a folyamatba :-). Lassan vége, hamarosan egy nagy utazás, a szülés következik. Így, a cél előtt néhány megjegyzés:
- Fantasztikus megélni, ahogyan 6 és 9 éves gyerekek várják a kistestvért. Mindent tudni akarnak, mindent lereagálnak ésszel és érzelmekkel is. Büszkék, hogy kistesójuk lesz, neki köszönnek először, őt kérdezik először, tervezgetik, mi hogyan lesz vele. Nagyon kemény így átélni az eseményeket, hogy már most egyszerre négy gyermekre kell koncentrálnom.
- Meglepő, hogy mennyire megváltozott az életünk. Ha időben kellene mérni, ijesztően kis szám jönne ki, ritka pillanatok voltak azok, amikor egyedül maradhattam a gondolataimmal - azaz, mint most, írás közben, kicsit szabadon, kizárva a környezetet, korlát nélkül, szabadon csinálhatok bármit is. Vagy más gyerekeivel foglalkoztam, vagy a sajátjaimra figyeltem. Nagy lépés lesz majd, amikor hamarosan lelassulok majd.
- Nálunk a gyermekek már méhen belül sem engedelmeskednek az anyjuknak, Négyeske sem teljesítette a vágyamat, hogy a kiírt terminus előtt szülessen, hogy ne kelljen a rendszerrel megküzdenem. Hiába a higgadtság, az évek során összegyűjtött sok ismeret, mostanra minden napra tartogatott valamit, amiért a világ legnagyobb lúzerének érezhettem magam. Talán ma volt végre az a pillanat, amikor nemcsak szárnyalltam, hanem úgy érzem, elérhető közelségben van az eredeti cél.
- A jelenlegi környezet(em) embertelen, bár ki szoktam bővebben fejteni, de a szavak mélységét átélve állítom: aki ma gyermeket vállal ebben a környezetben, az nem normális. E mögött az állításom mögött a terhesség, szülés, gyermekgondozás, gyermeknevelés összes eddigi tapasztalata ott van, félkegyelműnek tartom magam, mert a felismerések ellenére csinálom.
- A kimondott szónak ereje van. A gondolatnak is. De míg a gondolat a saját testünkre és cselekedeteinkre hat, addig a kimondott szó a másik emberre (testére, lelkére, cselekedeteire) is. Mély teológiai tartalma van ennek, és ettől elválaszthatatlanok a tapasztalataim a terhességgel, vajúdással, testemmel és a környezetem viselkedésével kapcsolatban. A testemre még mindig nagy erővel hatnak a szavak, akkor is, ha egyre jobban megtanultam tudatosan kezelni mindezt. Ugyanakkor jó látni, hogy mennyi negatív, rossz hatás kivédhető, eltűnik, ha vigyázok a kimondott szóra, ha szeretettel, jóindulattal engedem útjára. Ahogyan azt is érdekes megtapasztalni, hogy van a kimondott szóban hatalom, lehet vele jól és rosszul manipulálni, és ehhez bölcsességre van szükség.
- Felnőttem. Tragikus, hogy ez negyven felett következett be, három gyermek mellett. Csak remélni tudom, hogy a három kinnlévő és a negyedik, kibújni készülő gyermekünk életében ennek a késésnek nem lesz sok negatív következménye.
Folyt. köv.
Szólj hozzá!
2019.03.08. 21:55
Terhesgondozás
- Anya, velünk is kellett innod ilyen cukros teát, mikor minket vártál?
- Igen, kellett.
- És velünk is ilyen sokat kellett járnod orvoshoz, meg vérvételre?
- Igen.
- És nem lehetne úgy, hogy csak akkor tudja meg az anyuka, hogy kisbabája lesz, amikor elkezd fájni a hasa és meg is születik a baba?
- Tudod, drágám, nekem nem okoz gondot, hogy vérvételekre kell járni, megéri ilyen klassz gyerekekért.
(Abu, 9 éves, és soha nem panaszkodom, ha kell valahova menni, és csak a kötelező vérvételekre, vizsgálatokra, védőnői találkozásokra korlátozódik a terhesgondozás, és egyik gyereknek sincs negatív élménye orvossal, vizsgálattal, és elkísértek már vérvételre, hogy lássák, mennyire "jelentéktelen" dolog. És tökéletesen jogos a logikája - amióta az eszét tudja, nem látott még ilyet, hogy ennyiszer járjon valaki orvoshoz/vizsgálatokra, csak az általa szemmel látható (rokkant) beteget vagy a nagyon beteges osztálytársának ismert gyereket... .)
Szólj hozzá!
2019.03.08. 20:51
Latin eredetű szavak
- Anya, a kezem azért nem marad fenn, azért van mindig leeresztve, mert van a generáció?
- ???
- Miért nem tartjuk mindig fenn a kezünket? Lehúzza a generáció?
- Gravitáció, drágám, igen, valószínűleg igazad van, lehúzza a gravitáció, kényelmetlen lenne a szívúnknek olyan magasba pumpálni a vért... .
Mindez Abu, 9 évesen, miután őt is foglalkoztatja, hogy a Föld formájából fakadóan mi vagyunk-e fejjel lefelé vagy a tőlünk ellentétes oldalon élők.... .
Szólj hozzá!
2019.01.28. 09:28
Segítség
Azt hiszem, sürgős segítségre van szükségem, kell egy szakember, aki meghallgat. Esélyem sincs egyébként arra, hogy beszéljek eggyel. Szóval, nem mondhatom el senikinek, elmondom hát mindenkinek.
Amikor épp nem alszom, folyamatosan figyelnem kell, döntéshelyzetben vagyok. Ehhez hozzászoktam, ebbe belenőttem. Természetes.
-Gyere! Ez mi? Nem hagy! Hol van? Miért? Melyiket vegyem fel? Melyiket vegye fel? Mit egyek? Nem erre vagyok éhes. Éhes vagyok. Telefon! Mikor megyünk? Miért nem megyünk? Képzeld... . És akkor ő... .Gyakorolj! Ki akarok menni! Be akarok jönni! Megcsináltad? Miért? Miért nem? Elintézted? Vettél? Mikor? Igyekezz! Nem kellene ... ?
Tudnám folytatni... . Gondolkodás után eldöntöm, kell-e válaszolnom (többnyire igen), és ha igen, mit.
És soha semmilyen munkafolyamatot nem tudok befejezni. Minden időpontot tartok, minkenki feladatait menedzselem, időre megcsinálom. Ennek viszont ára van. Mert emögött munka, kosz, káosz van. Csak egy példa: ahhoz, hogy mindenki alkalomhoz illően legyen felöltözve, ahhoz nem elég a megfelelő ruhadarab, hanem a helyén, tisztán kell tárolni, aztán levét után eldönteni pl. overál esetén, hogy megy-e szennyesbe, cipő esetén, hogy milyen tisztítást (és szárítást) igényel, stb. . Semmi nem megy a saját lábán a szennyestartóba, onnan a mosógépbe, onnan a szárítóra és onnan vasalni vasallódni és/vagy a szekrény megfelelő polcára, hogy legközelebb a helyéről elő lehessen venni. Gyerekektől nem is elvárható ez a folyamat. Ahogy az sem, hogy egy gyerek a hét minden napján tudja, hány órára hova kivel kell mennie, oda hogy kell felöltöznie, mit kell vinnie, ez hogyan igazodik a többiek időbeosztásához és ezt ki hogyan fogja megoldani.
Így aztán már nem látom át a káoszt. Belefáradtam. Soha, jó szót nem kapok. Annál több ötletet, mi mindent kellene még és mi mindent kellene máshogy csinálnom. Nekem. Mert kevés vagyok. Mert nem vagyok elég jó a másiknak. Mert a másik nem így képzeli. Csak azt nem tudom, miért. Miért kellene méginkább alkalmazkodnom másokhoz. Miért kellene még többet csinálnom. Lemondtam mindenről. Sose fogok karriert építeni. Nincs időm sminkelni. Esélyem sincs a kinézetemmel foglalkozni. Az érzéseimet, szükségleteimet alárendelem másokénak. És még mindehhez mosolygok, mindezek ellenére zúgolódás nélkül csinálom a következő napot. (Kivéve most.)
Minden tudásommal az egyszerűsítésre törekszem. Arra, hogy a reailtásnak megfelelően minden rendben menjen. Igen, péntekre időre felkészítettem Abut és Babut a versenyre, nagyon ügyesek voltak, meg is szerezték a 3. helyet. Igen, mindenki nagyjából alkalomhoz illően jelent meg az ovibálon, ahol Hármaska fellépett. Igen, kellő időt töltöttek levegőn, igen, mindent kimostam/kivasaltam/összepakoltam az iskolába, igen, aláírtam a projektnapra a tejérzékenység papírt, igen, a bocikat összekészítettem erre a napra, igen, a könyvtári könyveket bepakoltam, hogy vissza tudják vinni, igen, mindenki megrajzolta a szolfézsos fellépő lapját, Hármaska is, igen, felkészültem és megtartottam kreatív eszközökkel a vasárnapi foglalkozást, igen, elkezdtünk készülni a következő versenyre, igen, biztosítottam a csendet, hogy az apjuk aludjon, és igen, minden levélre válaszoltam, ami aktuális, és még egy pici jótékonykodás is belefért.
De az már nálam is kiverte a biztosítékot, hogy mérjem le Hármaska kezét, hogy hozzanak neki kölcsönbe egy hegedűt. Meg az is, hogy miért nincs csendben a gyerek, hogy képzeli, hogy jön-megy, mert én nevelem rosszul. Meg az is, hogy ha a bál után 9-kor kelt, akkor este 8-kor miért nem hajlandó aludni, mert a gyereknek akkor kötelező aludni, amikor a szülő mondja, tehát ezt is én csinálom rosszul. Meg hogy miért nem vagyok még ebben-abban-amabban még jobb, miért nem irányítom távirányítóval a gyereket, hogy minden pillanatban engedelmes robotként viselkedjen, meg egyáltalán, miért nincs időm meghallgatni mások baját, kitalálni mások gondolatait, folyton velük törődni, mindezt pedig úgy, hogy úgy érezzék, csak ők az egyetlenek, akik ezt megkapják tőlem.
Belefáradtam. Tudatosan védem magam, az erőmet, az időmet, de így még nehezebb, pokoli nehéz látni, tapasztalni, megélni, hogy most megint megrázom magam, megyek tovább, mert mindjárt jön a következő tapasztalás, hogy mások szerint megint másoktól vettem el az időt, amikor mindezt leírtam.
Szólj hozzá!
2018.12.17. 12:21
Családban gondolkodás
Nagyon érdekelte Hármaskát a keresztelő, két egymást követő vasárnapon is végigülte. Egyszer csak megszólal:
- Anya, a miénket is így fogják megkeresztelni?
(Nagyon sokszor ad puszit a hasamra, mindig hozzáteszi, hogy nem nekem adja, ne mondjak semmit.)
Nagyon sokszor elkeseredek, hogy milyen példát, milyen mintát kapnak a gyerekek, mennyire rosszul csinálok mindent. Mostanában Babu szokta mondogatni, hogy ő sok gyereket szeretne. Már az is foglalkoztatja, hogy hány gyereket szülhet élete során egy nő, mert ő nagyon sok (akár ötven) gyereket szeretne. Tisztában van a mértékegységekkel, érzi, hogy ez mindennél nagyobb gyerekszám. Csak annyit mondtam neki, hogy jól kell feleséget választania. És, hogy tudom, ő nagyon jó apa lesz.
Frissítés másnap:
Helyi pékség, eladó ismerős egygyermekes anyuka, gyermeke évfolyamtársa Abunak és Babunak. Számlázás miatt kisebb sor alakul a szűk helyen, Hármaska poénkodik. Szó szót követ, megszólal:
- Nekem két feleségem lesz.
Megszólalni nem tudok, sorbaálló férfi nevet, hogy majd fogja másképp is gondolni, eladónak viszont vág az esze:
- Miért?
- Mert három gyerekem lesz, eggyel az egyik feleségem, a másikkal a másik lesz, a harmadikkal pedig én.
Azóta röhögök.
Szólj hozzá!
2018.12.09. 17:55
Aki dudás akar lenni...
Mindig nagyon érdekelt a népdal, mely szerint
Aki dudás akar lenni,
Pokolra kell annak menni,
Ott kell annak megtanulni,
Miként kell a dudát fújni.
Valószínűleg kezdetekben, és a legtöbben azóta is, azt értik alatta, hogy minden szakmát a legjobbtól érdemes megtanulni és ahhoz, hogy valaki igazán jó legyen, sok nehézségen át vezet az út.
Számomra viszont mindig, újra és újra ugyanazt jelenti: vannak dolgok, amik pokolian nehezek, amiket csak a legnagyobb mélységek és nehézségek árán lehet viszonylag jól csinálni.
Pokolian nehéz a gyereknevelés. A legnagyobb része munka, küzdelem, folyamatos figyelés, alkalmazkodás, szüntelen készenlét. Az évek során szépen átalakultam: sok jó rutinra tettem szert, jól alkalmazkodtam a megváltozott helyzetekhez, olyan erőket aktivizáltam magamban, amikről fogalmam sem volt. Nagyon örülök annak, hogy elsőként nem egy, hanem kettő gyermek érkezett - már ezzel a ténnyel is borították az összes addigi gyereknevelésről és anyaságról való elképzelésemet, "örökségemet". Hármaska aztán gyökeresen átírta a családi viszonyokat. Most úgy érzem, Négyeske végleg megváltoztat majd mindent (de már itt megjegyzem, sajnos a tényből, hogy Négyeske érkezik, a nagymamák máris valamiféle családi törvényszerűséget szeretnének kihozni - egyikük negyedik, nem kívánt gyermek - ha tudná, mióta vágytam Négyeske érkezésére..., másikuk mindig is szeretett volna egy kislány testvért, aki negyedik lett volna, de nagyanyám cukorbetegsége miatt sosem született meg). Mindebből a gyerekek nagyon keveset érzékelnek, hiszen ez nem is az ő történetük. Ezeket a súlyokat az előző generációknak kellett volna viselniük, a mi vállunkra szeretnék most áttenni, én pedig szeretném most megtörni ezeket a családi átkokat.
No, de hogy jön mindet a dudáshoz és a pokolhoz?
Tényleg pokolian nehéz tud lenni a gyereknevelés. A kevés szívet melengető pillanat, a gyermekek néha megmutatkozó sikere mögött sok nehézség és mindenki részéről sok-sok munka áll. Néha annyira szeretnék panaszkodni. Annyira jó volna néha azt mondani, hogy elfáradtam, vagy ma is ennyit meg ennyit dolgoztam, vagy most nagyon sz@r nap volt és nem bírtam a gyerekekkel. És él mind a négy nagyszülő, sőt, testvérek is, és nincs kinek elmondani! Már gyerekkorunkban sem voltak kíváncsiak arra, hogy kik vagyunk, mit gondolunk stb. . Egy dolog számított: legyünk "jók". A "jóság" mércéje pedig az ő akaratuk, elképzelésük. Ráadásul, ha 98%-ban kitaláltuk, hogy mi az elvárt viselkedés és eredmény, akkor is volt, van olyan, ami nem tetsző, nem megfelelő, és akkor már azonnal rosszak voltunk, vagyunk. Mindkét család így működött, működik, bár ég és föld a különbség köztük, mégis ebben az egyben nagyon hasonlítanak.
És most itt vagyunk, és megtanultuk, hogy jobb, ha hallgatunk. Ha nem mondunk semmit. Ha szépen mosolygunk mindenhez, és valahogy próbálunk túlélni, kidolgozni olyan védekezési mechanizmusokat, amik segítenek a túlélésben. Hiszen mióta gyerekeink vannak, azóta méginkább mindent jobban tudnak, mindenhez jobban értenek. Ha a gyerekek egészségesek, akkor az csakis a jó genetikának köszönhető, mert én minden anyák legfelelőtlenebbike vagyok. Ha a gyerekek tehetségesek valamiben, azonnal akad egy rokon, nagyszülő, nagynéni, nagybácsi, akitől örökölték ezt a tehetséget, de egyébként is, mivel az anyjuk nem neveli őket jól, így a siker mellett azonnal ott az intés, hogy szorgalmasabbnak, jobban viselkedőnek kell lenniük. Pokolian nehéz mindez. És érthető, hogy miért nem panaszkodhatok, nem mondhatom néha, hogy tudom, lesz jobb is, de most egy kicsit elfáradtam. Most egy kicsit elegem van, hogy hiába dolgozom reggeltől estig (reggelig), mindig rendetlenség és kosz van. Mert ha ilyet mondanék, azonnal kioktatnának, hogy én vagyok a hibás, nem neveltem rendre a gyerekeket és nem hívtam anyámat, hogy segítsen kitakarítani. Ha elmondanám, hogy most elegem van Hármaska rosszalkodásaiból, akkor azonnal megkapnám, hogy ők megmondták, hogy ez lesz, túl engedékenyen/rosszul/passz nevelem. Ha bármit elpanaszolnék, azonnal kiderülne, hogy én vagyok a hibás, én rontottam el, miért nem másképp csináltam. Sőt, ha most elpanaszoltam volna, hogy a 3 éves mosógépem elromlott, kiderült volna, hogy erről is én tehetek, mert túl sokat használtam, és a gyerekek nem tudnak vigyázni a ruhájukra, mert én nem neveltem rá őket.
Igen, pokoli nehéz megtanulni, hogyan tudom megtörni ezt a családi átkot. Nem szeretném mindezt átterhelni a gyerekeimre. De érzik, értik már, hogy mindez pokolian nehéz, lélekölő, embernyomorító. Merthogy nem a gyereknevelés pokolian nehéz önmagában, hanem az az örökség, amit ránkpakoltak az előző nemzedékek (a gyereknevelés tekintetében is...).
Szólj hozzá!
2018.09.27. 17:52
Hatásokból újragondolás
Az elmúlt napokban több olyan hatás ért, amik megint ráébresztettek, ufó vagyok.
Tény, nem vagyok elégedett a jelenlegi dolgaimmal. Tény, többet, jobban szeretnék csinálni. Tény, hogy Abu, Babu és Hármaska érzelmileg, értelmileg, egészség tekintetében továbbra is rendben vannak. Tény, nap mint nap rácsoldálkozok, mennyire erősek, ügyesek, mennyi mindent bírnak és milyen klasszul gondolkodnak. Tény, hogy a gyermekek egészséges fejlődésébe a szülőknek sok energiát kell fektetnie, és sohasem vitattam, hogy azt a többség lehetőségei, ismeretei szerint igyekszik megadni. De. És most jön a de, merthogy amikor az egyik anya felháborodottan mondja, hogy ő bizony nem tudja szolfézsra vinni a gyereket, csak akkor engedi, ha más felnőtt átkíséri az iskolából a zeneiskolába, merthogy már a legkisebb gyermeke is óvodás, és neki így fel van darabolva a napja, ha külön időpontokban kell mennie az óvodába és az iskolába a gyerekért, és egyébként is, az ő harmadikos lánya ha egyedül jön át, akkor ott cikázik az autók között, no, akkor elgondolkodom. Merthogy Hármaska minden nap, most már második éve, jön kettőkor velem az iskolába Abuért és Babuért, és a beosztástól függően kísér vagy ott is van velünk, amíg a nagyoknak valami feladata van. És ha 40 percem van, akkor is "hazaugrok" harmadik éve, és mosás beindítása, teregetés, mosogatógép menedzselése, bármi belefér ebbe a 40 percbe.... .
Vagy például, amikor egy másik anya mondja, hogy a két gyermekének két különböző időpontja van szombaton a szomszéd városban, és ezért a nagyobbnak korábban kellene kelnie a megszokottnál, a kisebb pedig egy vizsgálatra el hogy kísérje a nagyot közvetlenül a saját programja után, és egyébként is, délután pedig szintén a szomszéd városba kellene a vonaton érkező rokonhoz bemenni, és ez már sok, a kicsivel most kihagyatja a programot, no, akkor megint elgondolkodom. Merthogy ez nálunk a világ legtermésetesebb dolga, hiszen időben összehangolható, és egyébként is, hasonlókat szinte minden hétvége mindkét napján megteszünk.
Nem ítélkezek. Nem vagyunk egyformák. Tudom, hogy nem csinálom jól, amit csinálok, mert ez túl sok. Behúztam a kéziféket, lassítok. De akkor is, nagyon nehéz ufónak lenni.... .
Szólj hozzá!
2018.09.17. 11:25
Új időszámítás
Új időszámítás kezdődik, megváltoztam, és körülöttem, körülöttünk is változik, megváltozik minden. Nem lesz több időm, de sokkal tudatosabban szervezem és rendezem már most a dolgainkat. Nem lesz könnyebb, de sokkal jobban viselem már most a nehézségeket. Nem lesz kevesebb feladatom, sőt, egyre több, de már most a megoldásokat veszem számba, nem pedig a kifogásokat keresem. Talán írni is többet fogok.
Életek, utak - nehéz józanul, tudatosan tenni a dolgunkat. Talán nem véletlen, hogy talán minden korban, korszakban az embereknek a példák, a példatörténetek, az egyéniből általánosítható tanmesék adtak erőt továbbmenni. Hát lassan megírok majd én is néhányat, erőforrásul másoknak.
Egyébként ennek a bejegyzésnek a Változás címet is adhattam volna (pár hét múlva megírom, miért nem az lett), mert az utóbbi időben Hobo: Az ártatlanság kísértése ( https://www.youtube.com/watch?v=Ys_jmd6-2Ss ) száma a kedvence Hármaskának, ő fedezte fel magának, milliószor hallgatjuk az autóban, igyekszik megtanulni a szövegét. Ez a szám így kezdődik: Változzunk meg, még megtehetjük, / Bár lehet, hogy már késő. Nem tudom, hogy csinálja ezt egy 5 és fél éves gyermek, de nagyon jó megérzései vannak... .
Szólj hozzá!
2018.08.04. 21:39
Csend, vagy mégse?
Annyi mindent kellene és lehetne megírni! Kamaszkoromtól voltak terveim. Megírt és meg nem született versek, prózák, életképek. Már nincsenek terveim. Már ezzel a bloggal is csak egyetlen tervem van: szeretném, ha a gyerekeim egyszer majd elolvasnák.
Pedig annyi mély, nehéz, szép vagy vicces pillanat van az életünkben. Aztán szétnézek, látom, hogy más hogy él és hogyan nem (!) él, és miután egész széles palettát látok, megmérem magam, és már látom, mi minden lehetett volna. Egyre tisztábban látom, hogy mi miatt nem lett..., és egyre tisztábban látom, ezeknek milyen következménye lehet a gyermekeim életére nézve. Már csak a hit és a remény maradt, hogy talán sikerül sok jó alapot megadni nekik ahhoz, hogy ők megtalálják a helyüket, tudják járni a kijelölt, jó utat az életben. De egyre több dolgot nem tudok megadni nekik. Hogy miért? No, ezekről kellene elmélkedni, beszélgetni, írni sokat. Arról, hogy mennyiféle ámítás vesz körül bennünket és miféle önámítások következnek ebből. Arról, hogy ez a világ csodálatos, bátran fel kell fedezni, egyúttal rettenetes és kegyetlen, igazságtalan, és egy életen át bátran kell tanulni felismerni és elkerülni ezt a sok rosszat. Arról, hogy mások bűneiért, mulasztásaiért nem mi vagyunk a felelősek, de ránk is rakhatják mindezek terheit, és cipelhetjük fél életen át (vagy egész életen át), ha nem kérünk segítséget. Arról, hogy mindig van lehetőség kilépni az erőszakból, megváltoztatni a káros és kóros hatásokat, attitűdöket, kondíciókat, de nagyon nehéz megtenni, sokkal könnyebb jó szokásokat kialakítani, szeretetre, türelemre, értelmi és érzelmi intelligenciára gyúrni az életévek során.
Nem, azt hiszem, nem ez az életközépi válság. De ha az, akkor sem jutok előbbre, hiába nevezem a nevén. Igen, nagyon, végérvényesen el lehet rontani az életünkben dolgokat. És igen, vannak, amik már jóvátehetetlenek, vagy amikról egyszerűen lecsúszik az ember, ami kimarad végérvényesen az életéből. És ez nem a tehetetlenség indoklása. Mert ettől a felismeréstől és beismeréstől még nem maradok tehetetlen. Sőt, mentem a menthetőt. Teszem, ami megtehető. Nem "bepótolom", nem "kijavítom", mert nem lehet. De ha elindultam ezen az úton, a felismerések, a beismerések, a tudatosság útján, akkor haladok tovább, hogy minél kevesebb kár okozzak a következő generáció(k)nak.
Tudom, ez így túl elvont megfogalmazás. Talán csak Abu, Babu és Hármaska fogják érteni, hogy mit takar mindezm, akik részesei most ennek a belső küzdelmemnek. És talán éppen azért, mert most épp miattuk a jelenre kell koncentrálnom, nem is fogom soha megírni mindazt, ami ezek mögött van és ami oly nagyon kikívánkozik belőlem. Pedig látom a sikeresnek mondott, hozzám valamiben hasonló embereket. Egyik blogírással pénzt is keres. Másik bloggal és instán csoportot épít, virtuális közösséget formál, valószínűleg szintén pénzkereseti szándékkal is. Harmadik könyvet ír. Negyedik szakmai sikereket ér el. Ötödik a gazdagságával kérkedik. Hatodik épp életmódot vált, testét formálja, építi. Sorolhatnám. Nekem viszont hónapok óta egyetlen vágyam van: szeretnék kitakarítani és minél több tárgytól megválni. Talán azért is, hogy ezen keresztül a lelkemet is kitakarítsam... . Majd egyszer... . Írok... .
Szólj hozzá!
2018.04.17. 11:55
Zárójeles bejegyzés
A csend folytatódik, a csend mélyül. Rossz az irány.
Ugyanakkor annyira csodálatosak a gyerekek, annyi mindent kellene tanulnunk tőlük..., mint például a tegnapi eset:
Keleti piciny kiskertben nyílnak a tulipánok, nárciszok, jácintok. Minden nap megcsodálta Hármaska. Kérte, szakíthasson egy tulipánt. Vázába tette, ollóval vágta le szépen a tövénél. tovább csodálta, dicsérte a szirmait, őszintén tetszenek neki a virágok is. Aztán tegnap eszébe jutott:
- Anya, a tulipánok, ugye, nyáron is virágoznak?
- Nem, nyáron nem, csak ilyenkor tavasszal.
Sokáig gondolkodott. Sokat beszélgettünk. Este aztán megkérdezte, szedhet-e még belőlük. Kapott ollót, leszedte mind a nyolcat. Vázába tette. Azt hitte, így nyárra is megmaradnak, ha mindig friss vizet tölt a vázába. Mondtam, hogy nem. Tovább csodálta a piros szirmokat, tudomásul vette, hogy csak pár napig lesz ilyen gyönyörű, és boldog. 5 év 4 hónapos, és őszintén, tudomásul véve a változásokat, boldog, és tud örülni a szépnek.
Szólj hozzá!
2018.01.26. 18:03
Csend
Ez lesz egy ideig az utolsó bejegyzés. Semmi és mégis annyi minden történt velünk az elmúlt hetekben. Néhány mondat hangsúlyos lett. Például, hogy én már elmentem a falig. Jelenleg áttörni nem tudom. Egyelőre megmászni sem, megkerülni sem. De már nem fordulok vissza, megtalálom az ajtót.
Talán életközépi válságnak hívják, és talán mások is átmennek hasonlókon. Talán ez mégsem az, vagy csak egy része az. Vannak pillanatok, amikor (még) érzem, észlelem a pillanatokat, amik megerősítenek, amik erőt adnak, amik igazolják, hogy jól gondolom, jó úton járok. De ezek a pillanatok csak még jobban megvilágítják a valóságot, azt a mélységet, azt a szakadékot, amiből reménytelennek tűnik kimászni. Nem, nem azért, mert én feladtam a reményt. Nem, nem azért, mert gyenge vagyok. Nem, nem azért, mert rossz vagyok, rosszul gondolom, stb. . Éppen azért, mert most egyre tisztábban látok.
Talán felnőttem. És ezt nagyon későn sikerült. Bár, jelen megítélésem szerint csoda az is, hogy ide jutottam, és csoda az is, hogy másképp tudok értékelni sok mindent az életemben.
Mindez nagyon nehéz és nagyon sok fájdalommal jár. Mert már látom, hogy mennyivel jobb, szebb, egyszerűbb lett volna, ha nem másokhoz alkalmazkodom, ha nem mások elvárásainak próbálok megfelelni, ha nem mások elvárásait próbálom mindenáron magamévá tenni. Önmagában, csak az én aktív életem sok-sok éve miatt is fáj, de még jobban fáj a gyermekeim miatt. Az elmúlt több mint nyolc évben valahányszor kiálltam a saját meggyőződésem mellett (amiknek utánajártam, végiggondoltam, és elsősorban ami az én felelősségem volt), mindig negatív kritikát, lehúzást, negatív véleményt kaptam. Amikor megpróbáltam hárítani, nem meghallani ezeket a megjegyzéseket, beleszólásokat, más formában és még hangosabban, még alattomosabban kaptam. Csendben maradtam. ÉS még most is csendben vagyok... . Csak hangtalanul sírok, hogy mi mindent vettem el ezáltal a gyerekeimtől. És csak csendben reménykedem, hogy talán felnőtt korukban megértik és megbocsátják, hogy az anyjuk sokszor volt szomorú, sokszor volt fáradt és elkeseredett.
Elmentem a falig, megaláztam magam, számtalan rossz helyzetet elviseltem, hagytam, hogy áldozat legyek. Már nem fordulok vissza. A csend egyelőre marad, de ha ajtó nincs, falat bontok, úgy megyek tovább. Nem magamért, mert magamért talán már késő. A gyerekeimért. Velük még jó esetben 10-15 évet el kell töltenem, amíg hivatalosan nagykorúak lesznek.
Szólj hozzá!
2017.11.28. 19:07
Hármaska versel
Kedden, tehát nem istentiszteletes napon, színezés után a semmiből elém állt, hogy mond egy verset:
Ha református templomban vagyok,
akkor mindig csendben vagyok.
Ha énekelek, akkor mindig csendben vagyok,
akkor csak énekelek, csak énekelek.
Az a gyerek találta ezt ki, aki mindjárt 5 éves, de képtelen az istentisztelet elején két ének erejéig ottmaradni... . Elméletben tökéletes, kíváncsi vagyok, gyakorlatban mikor igazolja állítását... .
Szólj hozzá!
2017.11.15. 23:12
A pillanat
Amikor előző nap szembesülök azzal, hogy a következő három teljes napon át teljesen egyedül kell mindent megoldanom éppen akkor, amikor hetek óta nem találom az egyensúlyt, akkor nagyon kemény az élet. Van már tapasztalatom, de nem erre vágyom. Majd a második nap második felében, amikor egy kb. 6 órányi alvással megszakítva 27 órája (előző nap 18, aznap 9 folyamatosan figyelek, észben tartom, megoldom, minden telefont, üzenetet, e-mailt, problémát, időpontot fejben és kézben tartok, mindenki dolgozik (ovi, suli, tanítás), és épp a szomszéd kisvárosba autózom zeneiskolai foglalkozásokra a három gyerekkel, eltölt a rég várt érzés: minden rendben. Mind a négyen boldogan énekelünk egy 25 évvel ezelőtti slágert (az autóban profin kezeli Hármaska a lejátszót), mert mindenki készen van a feladataival, időben indulunk a következő helyszínre, picit süt a nap is, és egyébként is minden nehézség ellenére szép az élet, - na, ez az érzés, ez a pillanat nagyon kell mind a négyünknek, hogy tovább éljünk.
Nagyon más út ez, inkább csak egy ösvény, egy kísérlet - és éppen az ilyen pillanatok miatt szakad meg a szívem, mert kevés vagyok ahhoz, hogy ezen az ösvényen haladjak a gyermekeimmel. Nagyon más, mint a fővonal - mások a kitaposott úton járnak, van idejük magukra, okosan beosztják a saját és a gyerekeik idejét, életét, a problémák felett átlépnek, megbíznak intézményekben, tekintélyekben. Az én szívem pedig beleszakad, hogy kevés vagyok, minden értelemben és mindenkinek, akinek szüksége lenne rám, az én erőmre, az én támaszomra. De ma "megérkeztem", együtt örültünk az életnek Abuval, Babuval és Hármaskával, és amikor újra az én idegeimet tépázták és egymást gyilkolászták este, akkor egy hajszállal jobban kezeltem talán magamat is és a helyzetet is, mint máskor.
Pokoli nehéz a gyereknevelés.
Szólj hozzá!
2017.10.29. 17:58
Nagyot fordult a világ...
Megint vasárnap délutánra csúszott a nagybevásárlás :-(. Oké, de akkor legyen valami élmény is, így óraátállításos, esős, nagyon szeles, hideg, kimerült napon egy kis játszóterezés a bevásárlóközpont gyereksarkában. Vásárlás előtt is, után is. Amikor megérkeztünk, az addig csendes környék Abu, Babu és Hármaska hangos nevetésétől, kergetőzésétől, kiabálásától visszhangzott, aggódtam is, hogy a nyitva lévő gyorsétkezde és a keleti ruhabolt dolgozói mérgesek lesznek, hogy megtörtük a csendet. Mindenesetre fura volt, hogy a gyerekeknek szánt rész gyerekektől hangos... . Vásárlás után újra játszottunk, voltak mások is, egyszer csak a gyorsétkezdéből átsétál két 4 évesnek kinéző legényke, egyikük kezében tablet, azon megy a mese, szétdobálják a cipőjüket, majd a csúszda tetejére lecsücsülnek nézni a mesét. Megint kellemetlenül érzem magam, csak az én gyerekeim hangoskodnak, okoz is némi zavart nekik, hogy nem használhatják a csúszdát, de játszanak tovább. Jónéhány perc múlva a kissrácok is kedvet kapnak a mozgáshoz, ide-oda sétálnak a mesét játszó tablettel, majd megjelennek a felnőttek (hárman), és megjegyzik, hogy ha mesét akarnak nézni, üljenek le, nehogy baja legyen a tabnak. Igen, a játszótéren, ahol mindössze a cipő levételéhez van két pad a sarok két oldalán. Igen, mesét nézni. És igen, ez mindenkinek így természetes, csak nekem furcsa. Groteszk.
Hazajöttünk, először gumicsizmában kinn játszottak, mert elállt az eső. Aztán idebenn, mindenfélét. Például a nagyoknak ma tanította meg az apjuk a torpedó nevű játékot papíron... . Hármaska pedig kirakta a star warsos lego szereplőket téglalap alakban eldöntve, és közölte, hogy "memóriázzunk" - sajátos, de logikus rendszere szerint kellett párokat keresni.
Úgy néz ki, tényleg fordítva vagyok bekötve..., és sajnos, ez a gyerekeimen is látszik... . Csak csendben jegyzem meg, hogy ettől függetlenül ők is tudják kezelni a számítógépet/tabletet/telefont, és egyáltalán nem veszi észre senki, hogy sose tanítottuk ezt nekik (sőt, kifejezetten csak a kérdéseikre válaszolunk, itthon semmi ilyesmivel nem játszanak, simán csak jó a logikájuk és az emlékezetük... ).
Szólj hozzá!
2017.10.22. 14:43
Ádámtól Noéig
Egy anyuka panaszkodott, hogy a gyermeke nem szeret hittanra és gyerekistentiszteletre járni, mert minden történetet ismer. Szerintem csak kifogás, de ha már így alakult, bátrabban választottam olyan szakaszt, amit tuti nem dolgoztak még fel gyerekek. Persze nem jött ma sem a gyermek, és sokszor érzem magam kényelmetlenül, mert az én három gyermekem alkotja a csapat legalább felét... . Most is ..., a két másodikosomon és egy középső csoportosomon kívül egy elsős és egy nagycsoportos gyermek volt, tehát az ötből kettő tud olvasni... .Mégis nagyon jó hangulatban dolgoztuk fel Kain és Ábel története utántól Noé történetének a kezdetéig a tulajdonképpeni családfát. Kiosztottam a neveket és helyszíneket, és két lapra pakolgattuk, ahogy olvastuk a leírást. Abu és Babu pedig már korábban kérdezte, hogy meddig éltek régen az emberek, így élvezték, ahogyan összeadtuk az első gyermek születésekor betöltött életévet az utána élt évekkel - fejben adtak össze háromjegyű számokat - persze aztán a bibliai szövegben is olvastam. Beszélgettünk bevezetésképp foglalkozásokról, életkorokról, családfáról. Lezárásként igaz emberről, gonoszságról, végül Noéról. Csak ne lenne bennem az a fura érzés, hogy megint elsősorban az én gyerekeim profitálnak mindebből, pedig annyi, de annyi családnak lenne lehetősége, szüksége ilyen vasárnap délelőttökre... .
Szólj hozzá!
2017.10.19. 23:57
Koncert
Annyi mindent elfelejtettem, csodálom, akik sztoriznak régi eseményekről, és állításuk szerint minden úgy történt, ahogy most mesélik... . És annyi mindent szeretnék leírni, hogy ne felejtsem... . A mai is ilyen....
Talán mert ez az első év, vagy mert olyan jó, hogy van ok ilyeneken részt venni, de a héten nemcsak hétfőn és szerdán voltunk a zeneiskolában, hanem a tanárok koncertjére is elmentünk csütörtökön D-re a római katolikus templomba. Mivel épp jó idő volt, a fára mászás volt a szórakozás ( 2-kor jöttek haza az iskolából, 3-ra kész volt a lecke, volt idő játszani), hiába kezdtem időben készülni, utolsó pillanatban indultunk el, és épp időben, 5 óra 2 perckor ültünk be az utolsó padsorba. És elkezdődött az én 40 perces kiképzésem.
Hármaska (4 év 10 hós) közölte, hogy ő lát elöl egy helyet, odamegy. Mivel már ismerem, tud jól is viselkedni, és 10 perc elteltével vissza szokott jönni hozzám, engedtem. Nem láttam rá jól, de így is rettegtem, mert az előző hétvégén bizonyította, mennyire rosszalkodó kismajom is tud lenni. Végül egyszer szaladt hátra hozzám és kb. háromszor térdelt fel a padon, fordult hátra és integetett nekem (természetesen épp egy-egy élvezetes zenedarab közepette).
Abu és Babu pedig tele voltak kérdésekkel. Minden érdekelte őket a templombelsőtől kezdve a hangszereken át a mit jelent a hangverseny, valóban verseny lesz itt kezdetű eszmefuttatásaikig.
Aztán hazajöttünk - apjuk épp a Balatonon töltötte ezt az éjszakát, így - továbbra is egyedül kellett boldogulnom velük. A vacsora után, az esti fürdés idejében nekiálltak legóból hangszereket gyártani. Azóta tart a zene-őrület (is).
Időre van szükségem, mire újra bevállalok velük egy olyan rendezvényt, ahol "viselkedni" kell, de most jól vizsgáztak.
Szólj hozzá!
2017.10.14. 14:54
Rákóczi-emlékfák településeinek találkozója
Újabb feladatot kellett teljesítenem, íme:
Tisztelt hölgyeim és uraim! Kedves egybegyűltek!
Hallgassuk meg Isten ígéjét Pál apostolnak a korintusbeliekhez írt 1. levele 3. részének 6. és 7. verséből:
„Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.”
A fák számtalan módon jelképezik életünket, megszámlálhatatlan módon részei mindennapjainknak. Hozzánk hasonlóan a fa egyenesen áll, növekszik, virágzik, termést hoz, öregszik és meghal. A belőle készült tárgyakkal kapcsolódik az emberi lét fontos állomásaihoz. Bölcső és koporsó is készülhet belőle. Ágaival a magasba tör, jelképesen Isten közelébe törekszik, ágaihoz hasonló mintázatú, láthatatlan gyökérzetével a múltból táplálkozik, erőt merítve belőle. Biológiailag is kapcsolódunk a fához: táplál bennünket, életet ad, éltető, friss levegőt biztosít számunkra.
II. Rákóczi Ferenc a „testi és lelki szabadságért” fogott fegyvert 314 évvel ezelőtt. Számomra, aki éltem az ő életének egyik fő helyszínén és sokat jártam a másikon – Sárospatakra és Munkácsra gondolok, - az ezeken a vidékeken honos erdők, csodálatos szépségű hegyoldalak már önmagukban is megmagyarázzák a szabadságszeretetet. És természetes módon kapcsolódik nevéhez a mai faültetés is, jelképezi a múltat, a szabadságszeretetet, mely mélyen gyökerezik bennünk, és jelképezi jövőt is – hiszen a fát mindig a jövő számára ültetjük, - akkor is, ha bizonytalannak tűnik a jövő, - hogy növekedjen, és teremje a maga testi-lelki gyümölcseit.
Pál apostol a saját munkájáról szólt, amikor azt mondta: „Én ültettem, Apollós öntözött, de Isten adta a növekedést. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.” Az itt lévő fák ültetői, öntözői, és akik a növekedést látják, akik a múltra emlékeznek, akik a jövőben a fák gyümölcseit élvezik majd – például az óvodás és bölcsődés gyermekek, akik megpihennek majd az árnyat adó lombok alatt, vagy a lehulló falevelekből, makkokból, más termésekből alkotnak majd, - sokfelől jöttek, másfelé tartanak. De hitünk szerint Isten adja a növekedést, a testi és a lelki növekedést is, ezért övé a dicsőség! Adja Isten, hogy a Rákóczi-emlékfák településein elültetett vagy elültetendő fák sokak testi és lelki növekedését segítsék, emlékeztessenek a múltra, legyenek jelképei a gyümölcstermő jövőnek!
Ebben a reménységben fogadjuk Isten áldását!
Istennek népe: Áldjon meg titeket az Úr, és őrizzen meg titeket. Ragyogtassa rátok orcáját az Úr, és könyörüljön rajtatok! Fordítsa felétek orcáját az Úr, és adjon nektek békességet! Ámen.
Szólj hozzá!
2017.10.10. 18:04
Ventillálás
Sokszor segít, ha megfogalmazom, ami bánt. És a billentyűzet sokat elbír. És talán segít megérteni, miért nem tudok ezen olyan könnyen túllépni. Mert teljesen lényegtelen dologról van szó, és teljesen evidens, hogy "normálisan" gondolkodom.
Úgy adok oda gyerekruhákat, hogy nem várom vissza. Átmosom, mielőtt odaadom, és ellenőrzöm, hogy nem lyukas/foltos/nem engedett-e el a varrás - ez a saját magam iránti elvárás. Amit kapok, azt is át szoktam mosni, nem várom el, hogy más mossa, és kaptam már javítandó ruhákat is, amiket örömmel megjavítok, használunk. Ennyit az elvekről. És eddig - pedig nagyon szegényektől is kaptunk sok ruhát, akiknek például automata mosógépük sincs - evidens volt számomra, hogy szennyes ruhát nem adunk tovább/nem adunk vissza.
Hát, most, nem először, megdöbbentem. Nem kértem vissza a ruhákat, főleg nem azokat, amiket nem is tőlünk kaptak. De olyan rossz állapotúakat kaptam, amiket segélyszervezetnek sem adnék, és olyan ételmaradékos ruhákat kaptam vissza, amelyekről a megszáradt maradékok lepotyognak, ahogy előveszem, - de ez a kisebb gond, mert kimosom, mielőtt megválnék tőlük, - és belepenészedtek az ételmaradékok, tehát megpróbálom majd kifehéríteni, de már senkinek sem adnám oda... . Az már csak hab a tortán, hogy azt az utasítást kaptam, hogy pakoljak össze egy barátnő születendő gyermekének a lassan egy éve visszaküldött ruhácskákból. És azon is csak csodálkozom, hogy miért kapok olyan ruhákat, amiket nem tőlünk kaptak, és amik később lesznek jók (nem nekünk, nekik). Azon sem lepődök meg, hogy vannak pl. nyári ruhadarabok - fejkendők, sapkák - stb., amik évekig hordhatóak... .
Egyszerűen újra és újra megdöbbenek, hogy hiába a korrekt hozzáállásom, ilyen bosszantó helyzetekbe keveredek... . Túl leszek rajta, van elég gondom, bajom, nehézségem, megoldandó feladatom, munkám. Ventilláltam.
Szólj hozzá!
2017.10.08. 18:39
Verekedtek
Minden elvem, időbeosztásom újratervezés alatt van, ha a nagycsaládhoz kell igazítani az életünket. Így történhetett meg, hogy a heti nagybevásárlás (ismét) vasárnap délutánra került, hogy az apjuk is tudjon pihenni. Persze összekapcsoltuk egy kis kirándulással is, de most nem ez a lényeg.
Vasárnap késő délután, nagy bevásárlóközpont pénztára, előttünk fiatal pár, a bevásárlókocsiban 1 éves forma gyermek. Felpakoltunk a szalagra, amikor hirtelen mindhárom gyerek és én is elcsendesedtünk. A pénztáros is alig mert levegőt venni, "apuka" a következőket sorolta:
- Mit akarsz még venni? Ki fog főzni? Én főzzek? Anyám is meg tudott főzni gyerek mellett. Csipkedd magad. Más ki tud takarítani. Mikor fogod kimosni a ruhámat? Holnap reggel megyek dolgozni, hogy fog megszáradni? Más három gyerek mellett is megfőz, szép, rendes a háza.
A nő könnyeivel küszködve halkan hozzáteszi: - Igen, de ő otthon van, nem megy dolgozni.
A férfi folytatja: - Dehogynem. Sőt. Ki csinálja meg helyetted? Nem értem, hogy nem bírod csipkedni magad. Anyám fogja tán megcsinálni?
Annyira meg voltunk döbbenve, senki meg sem mert szólalni, a pénztáros sem, amikor mi következtünk, akkor sem. Bánom. Annyira bánom, hogy nem kértem meg a férfit, hogy hagyja abba, senki nem beszélhet így egy másik emberrel.
Már csak az autóban volt erőm beszélgetni a gyerekeimmel a történtekről. Aztán hazajöttünk, és kértem, mondják el az apjuknak, mi történt. Abu (már nem először használja veszekedés helyett a verekedés szót):
- A néni és a bácsi verekedtek. A bácsi mondta a néninek, hogy főzzön.
Valóban, egy verés kevésbé fájhat, mint ez a megaláztatás... . És hány ilyen család van!!!!
Szólj hozzá!
2017.10.05. 17:13
Bűn-bűnös... .
Apa és Hármaska játszanak, beszélgetnek:
- Apa, Jézus szereti a tolvajokat is, és jót mond nekik, és akkor már nem lopnak többet.
- Honnan tudod ezt, Hármaska?
- Anya mondta hittanórán.
Csütörtök van, kedden volt az egyik középső csoport első hittanos foglalkozása az óvodában. Jézus megáldja a kisgyermekeket - ez volt a téma, énekeltük hozzá a Jézus szeret minden kicsi gyereket c. éneket, sokféleképpen (egyesével kezemet a fejükre téve megáldottam őket, beszélgettünk, eljátszottuk, a játék babám mesélte, beszélgettünk, rajzoltunk), és az egyik srác nekem szegezte a kérdést, hogy, de, ugye, a rablókat nem szereti. Én valóban azt válaszoltam, hogy Isten még a rablókat is szereti, csak azt nem szereti, ha rabolnak vagy rosszat csinálnak. És Isten képes megváltoztatni a rablókat is. Nem gondoltam, hogy ilyen mély nyomot hagy a gyermekemben ez a beszélgetés... .
Szólj hozzá!
2017.10.01. 16:45
Konfliktusok
Nincs időm, nincsenek rendben a dolgaim, nem találom az egyensúlyt... . Az elmúlt időszakban több olyan aranyköpése volt a gyerekeknek, amiket most, az egyensúlyt mellőzve, leírok, mert messzire visznek... .
Hármaska ma, apjának: - " Még akkor is szeretem Abut, amikor velem vereked!"
Abu és Babu mérgesen jönnek haza - Babu életkorának megfelelően teljesen lenyugodott mostanában, fiú, könnyen veszi az akadályokat és a konfliktusokat, ritkán rágódik dolgokon, bár nagyon mély érzésű, de stabil gyerek, Abu folyamatos érzelmi viharok közepette nagy magasságokat és mélységeket jár be, nehezebben lendül túl egy-egy nehézségen. Abu és Babu egymás szavába vágva magyarázzák, hogy mennyire rosszak/buták a negyedikesek és a hatodikosok, és az egyik nagy fiú azt mondta Abura, hogy KURVA. Hármaska megszólal:
- Anya, ez az a szó, amit szoktunk énekelni, "És nem csinál semmi mást / Ez a kurva nagy óriás". (
) No comment.
Ülünk Hármaskával, aki mióta látott földikutyát, mindenkit megkérdez, hogy más is látott-e. Magyarázom a csoporttársának, hogy egy pocokra hasonlít leginkább, visszakérdez, mi az a pocok. Nem várja meg a választ, boldogan felkiált, hogy ja, az Alma együttes zenéjében éneklik, hogy pocok! (Negatív no comment, megsajnáltam a gyerekzene-videókon felnövő gyerekeket, akikben kódolva van a logikus gondolkodás, de a környezetük mindent megtesz, hogy lehetőleg egyetlen oldalból szemlélhessen mindent és minél kevesebbet gondolkozzon önállóan... .)
Gyerekek beszélgetnek mindenféléről, Babu elmond valamit, harmadikos ismerős srác őszinte csodálkozással megszólal: "Babu, te nemcsak nagyon jól focizol, hanem nagyon okos is vagy!"
Szüreti családi délelőtt az oviban, udvaron vannak, sorversenyt játszanak, egyik szülő boldogan kiáltja: "Nézzétek, repülő!" Hármaska felnéz, majd rám, és értjük egymást, ki tudjuk olvasni egymás szeméből a mondatokat : "Anya, most az oviban vagyok, így nem fogok kiabálni, hogy szia apa, mert azt itt nem illik, majd legközelebb otthon, mert otthon szabad kiabálni a repülőnek, mert ez vicces, pedig nem is ül rajta apa." (Akkor találták ki ezt a kiabálást, amikor egyszer tényleg repülővel ment valahova az apjuk, de nem innen, hanem Budapestről, és már olyan régen, hogy nem is emlékszünk, hova...). Ő pedig az én szememből: "Nyugodtan kiálthatod, itt vagyok, de ha be akarod tartani az ovis szabályokat, és nem kiabálsz, azt is megértem!" Később el is mondtam neki, hogy mindent értettem :-). (Csak azt nem, hogy ha 4 év 9 hósan ennyire intelligens, akkor miért szokta ennyit tépázni az idegeimet :-). )
És most, mielőtt újabb sztorik jutnának eszembe, megyek, mindent összepakolok, mert őrület, hogy mi rendetlenséggel és kosszal jár ennek a három gyereknek a "nevelése".
Ja, annyi még, hogy egy 10 versszakos vers, amiről két napja megjegyezte a tanító néni, hogy most ezt fogják gyakorolni, mert 10 nap múlva mosolypontért felmondhatják, két nap alatt folyékonyan megy Abunak és Babunak. Pedig aznap délután a napközisekkel kirándultak, tegnap egész nap iskolásokkal túráztunk a Bükkben, és ma is többfelé voltunk, és nem is noszogattuk, hogy tanulják. Csak szerették volna megtanulni... .
Utóirat: pár nap telt el, egyik harmadikos kislány - valahogyan, nagyon távolról kapcsolódott a témához - félhangosan mondta nekem:
- Én tegnap megkérdeztem apát, hogy mit jelent az, hogy kurva.
Én: - És mit mondott apa?
Ő: - Megütötte az arcomat. Azt mondta, nem szabad csúnyán beszélni.
Én, őszinte megrökönyödéssel, ekkor már minden gyerek figyelte: - Komolyan megütött?
Ő: - Nem, nem nagyon, csak egy picit. De mit jelent az, hogy kurva?
Én: - Például azt jelenti, ha valakinek több férje van vagy a férje mellett másba is szerelmes.
Annyira meglepődtem, hogy az apa megütötte? megszidta? a gyereket, hogy nem is tudtam hirtelen rendesen elmagyarázni. Kitől kérdezhetné meg a gyerek, ha nem a saját apjától?!
A képen egyébként Abu, Babu és Hármaska helyettem is kifutnak a világból:
Szólj hozzá!
2017.09.17. 15:34
"Hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei"
Sokat gondolkodtam, mi legyen ennek a blognak a sorsa. Talán, mert 7 éve írom, és a hetes az átalakulás, az újragondolás éve. És, mert az eredeti cél, az ikrek és Hármaska és szülei életmozzanatain túlnőtt a tartalom, a kereső számára olykor más írások is felkerülnek. Még nem döntöttem, hiszen a személyesség és a publikáció, egyéb "közlés" elválaszthatatlanok. Hogy újra ezen is elgondolkodtam, az egy aktualitás: a lombik-kérdés és a bűn kérdése.
Kezdem ott, hogy már a legelején sem értettem, és bár túltettem magam rajta, nagyon zavar, hogy magyarázkodnom kellett, és azóta is téma, hogy hogyan "készültek" Abu és Babu. Hagyományosan, de miért kérdés mindez? És miért kérdeztek tovább, hogy nem álltam-e bármiféle orvosi kezelés alatt, stb., stb. . Nem, de még egyszer: miért kérdés mindez? És miért kérdés újra, számomra, református keresztyén számára, amikor a római katolikus egyház egyes vezetői és pszichológus kavarta meg az állóvizet és minősítette bizonyos értelemben negatívan a lombik-programot és/vagy az így született gyermekeket, az érintett családokat?
Nagyon zavar, hogy céltévesztett vagy hibás kiindulópontú megközelítésekkel találkoztam eddig. Senki nem kérdezte, nem vizsgálta, hogy mik az okai a tudomány mai állása szerint a meddőség különböző állapotainak. Szinte senki sem gondolkodott, hogy hol van mindebben Isten. És szinte mindenki csak abból a szempontból tekintett az érintett családokra, hogy így juthatnak saját, vér szerinti gyermekhez, ennek a "hozzájutásnak" az örömeit és hátrányait sorolva... .
Ekkor jött elém a vakon született ember szombatnapi meggyógyításának története: "Tanítványai megkérdezték tőle: „Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus így válaszolt: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei." (Jn 9,2-3).
Annyira összetettek a meddőség testi-lelki okai, hogy mindenki számára jó lenne, ha a jézusi megközelítést "alkalmazná" a kérdésre. Mert ha így tekintenénk a lombik-programra, akkor talán hajszálnyival könnyebb lenne az érintettek helyzete is, de akkor a helyes kérdéseket is fel tudnánk tenni, és talán az okokat is csökkenteni tudnánk. Nem beszélve a következményekről: kiegyensúlyozottabb, lelkileg egészségesebb családok élnének mellettünk.
Egyetlen okot emelnék most ki, amit nagyon hiányolok a témáról való kommunikációban, de ami pontosan megragadja a "Ki vétkezett" kérdést: bizonyítottan káros a környezetünk a termékenységre - nemcsak a fogamzásgátló gyógyszerek maradványai az ivóvízben, hanem a sok vegyszer, a táplálkozásunk, a ruházkodásunk. A bűn, az Istentől való elszakadás életünk minden területére kihat, de ezért elítélni néhány családot - csak a bűnt szaporítjuk, a Pusztító munkáját segítjük elő.
Csodálatos, hogy sokak, generációt bűne ellenére is újra és újra látható Isten dicsősége, születik lombikkal (vagy más beavatkozással) fogant gyermek, és "azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei."
Szólj hozzá!
2017.09.08. 22:04
Prozitív
Nem, nem gépelési hiba a cím. Hármaska új kedvenc zené(ke)t választott, többször meghallgatja, tanulgatja. Nagyon zavarta a pozitív szó, gyakorolgatta. Legózott, a járműre, amit készített, színes "lámpákat" tett, és mondta, hogy az a prozitív. Ebből értettem, hogy nem érti... . Bár még mindig nem magyaráztam el, pontosan mit is jelent, de ő világosan elmagyarázta nekem azt, hogy én hogyan érzem magam mostanában. Hiába, a gyerekek zseniálisak! Újra odalapozott az autóban ehhez a számhoz, és mondta:
- Hallod, anya, pozitív! - (már rájött) - "AZT MONDJÁK, HOGY POZITÍVAN ÉLJEK, DE NEM REZEG BENNEM SEMMI SEM" - énekelte.
(Az eredeti szám: Ocho Macho - Jó Nekem https://www.youtube.com/watch?v=bkDgNkYmKWA .)
Telitalálat, az életem egyik területén már mindent elmondtam, mindent megtettem, mégsem történt semmi változás, az idő pedig telik, eltelt, már valóban nem rezeg bennem semmi sem... .
Ugyanakkor akkora életöröm, energia, csoda rejlik a gyerekekben, hogy egy másik szám, hála nekik, nagy kedvencem lett: PALYA BEA: Tükör https://www.youtube.com/watch?v=_wK6GyZa894 .
Szólj hozzá!
2017.09.02. 21:10
Tudunk élni is
Szeptember 2-a van, ősz, elkezdődött a tanév, szombat. Mi viszont maximálisan kihoztuk a legjobbat ebből a napból.
De kezdem ott, hogy mi az oka, hogy ide főleg lehúzó, negatív, depressziós bejegyzések kerülnek: azért van ez, mert az utóbbi időben újra és újra megtapasztalom, hogyan lenne jó élni. A ma nap nagy része is ilyen volt (a másik nagy része pedig a sok magammal cipelt nehézség következménye).
Reggel 5.45-kor úgy döntött Hármaska, hogy ő kialudta magát, Abut kezdte Katával, a hóddal birizgálni, nem hagyhattam, hogy felébressze, így én jöttem ki vele. Persze kávé még sehol, igaz, Hármaska este 8-tól kialudhatta magát, én viszont nem, meg amúgy is kimerültem, így reggelikészítéssel egybekötött kávéfőzés (ha jól emlékszem...) következett, és hogy továbbra is csendre bírjam a rosszcsontot, számítógép elé ültünk kb. 600 fényképet/videót átválogatni. Aztán sorban keltek a többiek. Volt egy titkos tervem, nem osztottam meg velük, előbb a munkákkal kellett (volna) haladnom.
Reggel 8-kor már javában ment a mosógép, a játszás, a vitatkozás, és a tervem összeomlott. Délutánra reggel még esőt jósoltak, én pedig az évszakválás miatt kivételesen 3 nagy adag ruhát terveztem kimosni/megszárítani, mert ugye nyári ruhát nem rakunk el koszosan, örökölt ruhát meg minimum átmosunk, mielőtt bekerül a háztartásba, az első tanítási napon meg amúgy is tankönyveket pakolgattam (a diákjaimét) és tankönyveket borítottam (a gyerekeimét), szóval nem mostam, márpedig egy öttagú családnál kétnaponta tuti megy a nagy gép ("Sebaj, kimossa Piroska" - szoktam mondani, ha megjegyzéseket tesznek a gyerekeim abbéli tevékenységére, amikor épp összepiszkolja a játszás vagy evés során a ruháját), de nem piros, ugyanakkor megbízható társ.
Mivel ritka a szabad szombat, már a második adag ruha forgott és -hála az apjuknak - a túrógombóc begyúrva a hűtőben pihent, a tervemet új délelőtti program borította meg: másik megbízható társam, az autóm. Merthogy pár nap múlva 1 éve, hogy hozzánk került, és hogy kb. 11 év után végre elkezdtem megszerezni a rutint is a vezetéshez. De most alulról is meg kellett nézni, amihez ugye megfelelő rámpa kell, no meg egy alapos takarítás is ráfért, így az autó + apjuk a szomszédos városba kellett, hogy menjen. De ez buli a gyerekeknek is, hiába alapelvem az utóbbi időben, hogy egy felnőtt legyen egyszerre velük, hogy a másik jusson valamire (pihenjen, dolgozzon, bármi), (igen, nem éppen családbarát életmód, de most ez a legtöbb, amit ki tudok hozni a helyzetből), ráadásul a gyerekek színjátszani akartak, amihez én lettem az operatőr, tehát az én időm amúgy is ugrott... . Némi (kevés eszköz) a kisfilmhez bepakolva, reggel 9 után már vezettem is (újabb stresszforrás - ha nulla gyakorlat után, 11 év kihagyással, szaksegítség nélkül azonnal élesben egyedül kezdtem megszerezni a rutint, akkor nyilván van bennem pici görcs, ha a sokezer levezetett km és 20 év tapasztattal rendelkező férj is ott csücsül), Hármaska kezelte a zenét (és az ablaktörlőt), mert anyósülésen van a gyerekülés, hogy ne szekálja a testvéreit, hátulról jöttek a kívánságok és instrukciók, plusz útvonalmódosítás, mert meggondolta magát a tankolást illetően a férj, szerencsés megérkezés, és kezdődött is az autójavítás és a filmforgatás. A most nagyon népszerű Pamkutya Despacito paródiáját rendezte, énekelte, adta elő Abu és Babu (és konfliktusokat okozva Hármaska). Több összeveszés, legalább két teljes előadás urán folytatás az autómosóban... . Apjuk egyedül maradt a takarítással, én meg a 3 gyerekkel és a videózással. Kb. négy teljes előadás, sok konfliktus, de 11 után már le is parkoltam az udvarunkon. Tiszta ruha ki, harmadik adag ruha be, túrógombóc fő (plusz a maradék leves melegszik), 12-re megebédelt a banda. Akkor most már jöhetne az eredeti, titkos terv. De nem. Hármaska nyűgös, szeretném megvárni a mosást, és hiába a napi szokásos második kávé, eluralkodik rajtam a kimerültség. Csak ülök a gép előtt (és befejezem a fotók válogatását), és nincs erőm/kedvem a továbbiakhoz.
Aztán valahogy, nagyon nehezen, sikerül minden. Kiteregetek, összeterelgetem/átöltöztetem a csapatot, és magamat átkozva, hogy túl sok a program, ezért vagyok ennyire kimerülve, meg ezért nem haladok a rendrakással és vannak olyan állapotok, amik az én összes létező tűrőképességemen túlmutatnak, beavatom a többieket az eredeti tervbe: hétfőtől bezár az a strandfürdő, ahol nem voltunk még, úgyhogy oda most elmegyünk (teljesen átépítik az egészet). Pici kaja, strandcuccok stb. összepakolva, irány a retro strandfürdő négyesben.
És ekkor jött a jó rész, ami segít tovább menni az úton, amin elindultam. Mert van élet a jó/rossz kategóriákon kívül, és a gyerekekkel lehet úgy együtt tölteni időt, hogy ne csak az édibédi/elviselhetetlen véglet legyen. És igen, jó csapat vagyunk, akkor is, ha mindhárom gyerek nagyon öntudatos, értelmes, akaratos, és hát ütköznek az érdekeik, vágyaik, terveik. Már a pénztárnál kellemes meglepetésben volt részünk, 1 felnőtt 3 gyerek helyett családi belépőt kaptunk, mert így jobban járunk :-), odabenn pedig elkezdődött az időutazás. A gyerekek élvezték a különböző medencéket, a retro (és nem mind működő...) vízi és játszótéri játékokat, én meg mérhetetlenül boldog voltam, hogy a negyven éve elterjed körhintát kipróbálhatták és a 60 évvel ezelőtti csempéken járhattak. Nem volt tömegnyomor, és miután felmértük a terepet, egy eddig nem ismert élményben is részük lehetett: a hullámfürdőben. Nem volt követelőzés, komolyabb konfliktus vagy nehézség, mert mindent meg tudtunk oldani. Pedig a hullámfürdőben Babu elmerült, (a legjobb úszó a csapatban), nem ért le a lába, megijedt, és így kellett kihúznom. Ez is csak egy újabb (hasznos) tapasztalat lett számára. Gond és baj nélkül értünk haza 6 körül, vacsora, száradt ruha, majd fürdés után este 8.20-kor már mindhárom gyerek aludt.
A strandolós élményeinket fotókon és videókon örökítettem meg, mert az arcuk, az örömkiáltásaik mindent elmondanak. A koszt és rendetlenséget nem örökítettem meg, lesz időm rendet rakni, úgysem csinálja meg helyettem senki. Épp akkor értünk haza, amikor már gyülekeztek a felhők - ma már az ország legnagyobb részén hideg és eső volt. Mi pedig az utolsó pillanatig kihasználtuk a jó időt és olyan élményben volt részünk, amiről majd egyszer a gyerekeiknek is mesélni fognak a Hármak. Akármennyire fáradt vagyok, nekem megérte, megéri. Jó lenne megtalálnom az egyensúlyt, hogy az ilyen élmények mellett minden munkát el tudjak végezni. Egyedül nem megy. De az ilyen élményekből, tapasztalásokból erőt tudok meríteni, és ha ma már nincs is erőm mindent megcsinálni, holnap, a rossz időben több lesz. Vagy nem, de akkor sem a rend számít, hanem hogy élünk, élvezzük az életet, szeretünk, és szeretünk élni.
Szólj hozzá!
2017.08.30. 13:22
A gödör alján
Minden normális, élettani testi és lelki folyamatban vannak mélypontok és vannak magaslatok. Ezek sokszor alig észrevehetőek, máskor elemi erővel döngölnek a földbe (jelen esetben tartanak a képzeletbeli gödör legalján) vagy emelnek a magasba.
Nálam (sok-sok ok miatt) most érkezett el a felnőtté válás néhány végső szakasza. Nem, nincs lehetőségem azon sírni, hogy miért ilyen későn, hogy mi mindent vesztettem, mennyi mindent kellett volna másképp csinálni, stb. stb. . Most csak azt látom innen, a gödör aljáról, hogy sosem késő. Ugyanakkor, fogalmam sincs, meddig marad ez így. Pokoli nehéz. Hiszen élesen látni azt a helyzetet, amiben éppen támogatásra, segítségre lenne szükségem, de nincs segítség, nagyon nehéz. A fáradtságtól és kimerültségtől szorít a mellkasom, de nem tudok elvonulni, nem tudok megállni, hiszen ugyanúgy kell gondoskodni mindenről és mindenkiről. Nem, nem a kialvatlanság az ok. Nem, nem mértem fel rosszul az erőmet és a lehetőségeimet. Igen, két lábbal a földön maradva teszem a dolgom. És, valóban, még nem történt baj. A gyerekek ruhája tiszta, rendszeresen és rendesen kapnak enni, megfelelő környezetben fejlődnek. A legnagyobb hiba, amit ez elmúlt hónapokban elkövettem, az az volt, hogy egyik este a hűtőbe tettem be a jégkrémet, nem pedig a fagyasztóba. De egyre kevesebb az erőm. Egyre inkább úgy érzem, hogy van időm (!!!), de nincs erőm megtenni valamit(bármit). És egyre több erőmbe kerül türelmesnek, odafigyelőnek lennem a gyermekeimhez. Kértem segítséget, érthetően, világosan kommunikáltam. Nincs segítség. Beletörődtem. A gödör aljáról (is) egyedül kell kimásznom. Egyetlen jó irányt látok most - a szakirodalom szerint energiavámpírnak nevezett embereket tudatosan kezelem. Így legalább kevesebb energiámat szívják ki.
Fogalmam sincs, meddig maradok a gödör alján. De nagyon örülök, hogy sosem késő változtatni, változni.
Szólj hozzá!
2017.08.03. 10:34
Eltalálta?
Címkék: szülés gyerekszáj VBAC
Mindhárom gyermeket érdekli a fogantatás/szülés témaköre.
Hármaska a semmiből:
- Anya, mikor a tesók megszülettek, hol vágták fel a hasadat?
Mutatom.
- És nem másztak el a hasadban?
Nem értem a kérdést, visszakérdezek: - Miért? - Jön a válasz:
- Mert nem akartak megszületni, még vacsorázni akartak a hasadban.
Sosem mondtam még nekik, hogy szerintem ők még maradtak volna, két nappal későbbre vártam őket, csak az orvosoknak volt sietős. És hogy Hármaska vacsorázott (odabenn), előző nap reggel indult, de csak másnap délután bújt elő. Zseniálisan fogalmaznak a gyerekek, most, 4 és fél évesen is!
Szólj hozzá!
2017.07.30. 21:40
Életkép by Hármaska
Este fél 10, Hármaska nem alszik, mert aludt délután. Vasalok, mellettem a lovait rakja sorba, talál a lovasdobozában egy halat, azon jót mulat, majd kis idő múlva megszólal:
- Apa, ez a halászpásztor is odaáll a lovak közé.
Mi sem természetesebb, az apja megszólal:
- A búvár? Jó, ő is ott lehet.
Éles a logika, négy és fél évesen is. A hatalmas lovasdobozban (kb. 60 lovacska) megfért egy plüss hal és egy playmobil műanyag búvár is... .
Szólj hozzá!
2017.07.30. 16:14
Tudom, kire (nem) bízom
Címkék: gyereknevelés
Segítségre van szükségem, keresem a lehetőségeket, megoldásokat. De hiába próbálom homokba dugni a fejem, riasztóak a lehetőségeim. A fő kérdésem, hogy ki az, akire nyugodtan rá tudom bízni a gyermekeimet. És a homokban lévő fejemhez befutó információk az elmúlt két (!!!) napban:
1. Nagymama nyugodtan meséli, hogy a 3 éves unoka lábát bekapta a bicikli, amikor vitte valamerre, de nem történt nagy baj, csak nagyon megzúzódott a lábfeje, gipszbe tették. (XXI. század, lomisoktól olcsón, rokontól könnyen beszerezhető gyerekeknek bicikliülés, azt hittem, ilyen már nem fordulhat elő.)
2. Anyuka nyugodtan meséli, dadusra volt bízva a hatéves gyerek, csak centiken múlt az élete, de éppen arra a fél méteres földsávra esett, ahol megúszta kulccsonttöréssel. Igaz, először nem is röntgenezték meg, csak két nap múlva, és hát csak tornáztatni lenne szabad, de láthatom, hogy tornáztatja (úgy játszott a játszótéren, mintha semmi baja nem lett volna).
3. Gyerek (8) meséli, hogy nagyon beteg volt, nagyon lázas. Anyja meséli, hogy szegények, most nagyon a háttérbe szorultak, nincs idő velük foglalkozni, csak kirakja a legót a pokrócra, és eljátszanak. ja, valamelyik nap társasozott egyet velük az anyja.
4. Nagymama mutatja, milyen jó húsban van az ötéves kislány. Szeret enni. Elő is veszi előbb az egyik zacskó (édes) kekszet, hamarosan a másik, sós rágcsát. Ja, elfelejtett vacsorát főzni. Egyébként fogyókúrázik. Ugyanez a nagymama szinte büszkén meséli, hogy nem aludt délután a gyerek, pedig az anyja mondta, hogy aludnia kellene, de hát jól eljátszott odakinn szomszédokkal, míg a nagymama főzött.
5. Nagymama mesélni, nagyon megverték a 10 éves unokáját. Nem tudta, hogy a barátja nem lesz ott, egyedül volt, megverték ilyen és ilyen nagyon rossz gyerekek. No, mindegy, úgyis meg fogja tudni az anyja, de egyelőre nem mondja el neki.
6. Dadus szidja a gyereket, hogy jaj, milyen, megint megy sírni az anyjához (nem sírt). Meg miféle gyerek, kihozza a játékait, stb. .
A többi efféle tapasztalatomat nem írom le, így is felismersz néhányat, ugye, Zs? :-)
Értem én, hogy amiről nem tudok, nem fáj. De tragikus, hogy mennyi hazugságban, verbális (és fizikális) erőszakban,testi és lelki egészségtelen viszonyulásban és táplálékban van része a gyerekeinknek.
Szólj hozzá!
2017.07.29. 22:53
Feeling
Végtelenül fáradtnak érzem magam. Nem, nem a gyerekeim miatt, bár rengeteg meló van körülöttük és rengeteg erőmet szívják ki a kérdéseikkel, rengeteg erőmet veszik el a vitatkozásaikkal, veszekedéseikkel, a maradék erőmet pedig a folyamatos készenlét és rendelkezésre állás iránti igényükkel. Nem, nem én vagyok gyenge, nem, nem én bírok keveset, és nem, nem alszom keveset.
Ami a fáradtságom valódi oka, az a tehetetlenségem. Pontosabban, annak a folyamatos megtapasztalása, hogy bármit teszek, bármibe kezdek, bármit csinálok, falakba ütközök. Pedig az efféle apró (és nagyobb) céljaimat végiggondolom, két lábbal a földön maradva kidolgozom, alakítom, formázom, és így kezdem megvalósítani. És nem, nem megy. Vagy csak nagyon nehezen. Vagy sokkal több időbe kerül nekem, mint amennyi reális lenne. Vagy csak... . Valahogy úgy, ahogy legutóbb elakadtam. Nem átvitt értelemben, hanem ténylegesen, az autóval. Tökéletes példája az életem elakadásának - hiába kérek segítséget, a kötél elszakad, a sokadik ötlet és variáció és sok-sok energiabefektetés árán sikerül kiszabadulni egy olyan elakadásból, ami átgondolt, ésszerű, logikus lépések után, "véletlenül" történik meg, centiken múlik, de megtörténik. És a kiszabadulás nem old meg semmit. Csak újabb terhet ad: a félelmet az elakadástól. Ördögi kör.
És mindebben tökéletes tükrök a gyerekek. Ők is belefáradtak - itthon már meg sem próbálnak "jók" lenni. Csak levezetik a feszültséget, szabadulnak a terhektől. Ők tudják, hogyan kell rosszalkodni. Gyógyítják magukat, az én fáradtságom okozta sebeikből. Bárcsak tanulnék tőlük, rosszalkodhatnék, ha tudnám, mit is jelent ez, és akkor én is gyógyulnék... .
Szólj hozzá!
2017.07.29. 08:25
Abu újra rímekben beszél
Tia aa, e ooga ee.
aéj, ej eéiász ee.
Szia, anya, nem forog a nyelvem,
azért, mert beszédhibás lettem.
Szólj hozzá!
2017.07.17. 20:27
Én, mostanában
Én, mostanában - a képen nem látszik, de egy fenyőirtás közepén magányosan álló, derékba tört, kiszáradt akác vihar előtt:
Szólj hozzá!
2017.07.09. 10:00
Csel 27,1-8 - Igehirdetés 2017. július 9. Mp.
Lekció: Zsolt. 45.
Textus: Csel 27,1-8:
1Miután úgy határoztak, hogy hajón Itáliába szállítanak bennünket, átadták Pált a többi fogollyal együtt a császári csapatból való Júliusz nevű századosnak. 2Azután felszálltunk egy adramittiumi hajóra, amely Ázsia tartomány partvidékének kikötőibe készült, és elindultunk. Velünk volt a makedón Arisztarkhosz is Thesszalonikából. 3Másnap befutottunk Szidónba. Júliusz emberségesen bánt Pállal, és megengedte, hogy elmenjen barátaihoz, és azok gondoskodjanak róla. 4Onnan továbbindulva az ellenszél miatt Ciprus szélárnyékos oldalán hajóztunk el. 5Majd Kilikia és Pamfília partja mentén haladva befutottunk a líkiai Mirába. 6Ott a százados egy Itáliába induló alexandriai hajót talált, és arra szállított át minket. 7Több napig tartó lassú hajózás után nagy nehezen jutottunk el Knidoszig; de a szél miatt nem tudtunk kikötni, ezért elhajóztunk Kréta szélárnyékos oldalán Szalmóné közelében. 8Nagy nehezen elhaladtunk mellette, és eljutottunk egy helyre, amelyet Szépkikötőnek neveznek, és amelyhez közel van Lászea városa.
Kedves Testvérek!
„Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat” – Mondta az Úristen, amikor megteremtette Ádámot. A teremtéstörténet leírása szerint állatokat, madarakat vezetett Isten az ember elé, hogy elnevezze, de azt olvassuk, hogy „emberhez illő segítőtársat nem talált” Ádám. Végül Isten megteremtette az asszonyt.
Összekuszálódott, értékvesztett, értékeit átalakító, újradimenzionáló világunkban egyre nehezebb emberhez illő segítőtársat találni. Általában véve is, bármilyen munkafolyamathoz, bármilyen tervhez vagy programhoz nehéz segítőt, és/vagy társat találni. Emberi kapcsolataink nem az egymás segítésére, az egymás kölcsönös tiszteletére, elismerésére épülnek elsősorban, hanem sokkal inkább alá- és fölérendelt kapcsolatrendszerekben élünk és gondolkodunk. Akiket fölöttünk állónak ítélünk, az az ember felé tiszteletet mutatunk, akiről viszonyt úgy ítéljük meg, hogy társadalmi helyzete, képessége vagy az adott formális kapcsolat miatt alattunk áll, azzal sokszor lekezelően, kioktatóan, rendre- és helyreutasítóan kommunikálunk, és cselekszünk.
Látszólag más a helyzet a „Nem jó az embernek egyedül lenni” kijelentéssel. Első, második, és talán a sokadik gondolatunk is az, hogy valóban, mennyire igaz, tényleg nem jó az embernek egyedül lenni. De ilyenkor nem az Isten ígéje szerinti társas viszonyulások munkálják gondolkodásunkat, hanem a legtöbb emberben egyre jobban uralkodó szorongás – a magánytól való félelem. Félünk egyedül maradni a lakásban, inkább bekapcsoljuk a rádiót, a tévét. Félünk egyedül maradni a gondolatainkkal, inkább belekezdünk valamiféle tevékenységbe. És egyre magányosabbaknak érezzük magunkat. magányosak vagyunk, mert nem merünk őszinték lenni a másik emberhez, nehogy kiszolgáltatottá váljunk. Valóban, nem jó az embernek egyedül lenni, de nem a magány elkerülése miatt, hanem azért, mert az Úristen, amikor az embert teremtette, az emberi mivolt, az emberiesség jellemvonásával teremtette, melynek lényege volt – és ma is ez – a közösség Istennel és közösség az embertársainkkal.
Hogyan kapcsolódik mindez a mai ígénkhez? Ha címet kellene adni a mai igehirdetésnek, azt a címet adnám, hogy „Az Isten szerinti emberséges bánásmód okai és következményei”. Ugyanis Pál apostol különös, híres hajóútjának kezdetét hallottuk Jeruzsálemből Rómába, ami nem csupán az egyik legjobban dokumentált hajózási feljegyzés az ókorból (történészeknek igazi csemege), hanem sokkal több annál, egy izgalmas, akciófilmbe illő eseményekkel teli kaland. Szinte filmhez illően kezdődik: már-már megjelenik előttünk a kép: szépen csillog a nap a kisimult víztükör felett... . Aztán feltámad a szél, de felhangzik a mondat: Juliusz emberségesen bánt Pállal. Életünk, mint egy kis hajó a viharos tengeren… . Közösségünk, mint egy nagyobb hajó, a viharos tengeren… .
Pál apostol Rómába vezető kalandos, csodás megmenekülésekkel teli viharos tengeri hajóútja példamutató számunkra, mai keresztyének számára is, de most figyeljünk erre az egyetlen rövid mondatra: Júliusz emberségesen bánt Pállal.
Mi kire szoktuk mondani, hogy emberséges[1]?
A jóindulatú, szívélyes, jámbor, barátságos, kedves, szelíd, rendes, aranyos, jót akaró, szimpatikus, megértő, együttérző, engedékeny, belátó, türelmes, toleráns, empatikus, elnéző, lágyszívű, jólelkű, melegszívű, galamblelkű emberre? Az önzetlen, nemes, jóságos, jó, vajszívű, nagylelkű, készséges, segítőkész, szíves, figyelmes, tapintatos emberre? A finom modorú, előzékeny, jóakaratú, jószívű, kedves, kegyes, aranyos, emberi, tiszta szívű, humánus, emberközeli, becsületes, emberszerető, udvarias, aranyszívű emberre? Arra, aki jótékonykodik, aki emberbarát, aki másokat aktívan segítő?
És mindezt el tudjuk képzelni/mondani magunkról? Vagy el tudjuk képzelni másokról? Szoktunk emberségesek lenni másokkal? Szoktak velünk emberségesen bánni?
És el tudjuk képzelni egy katonáról?
A mára kijelölt igeszakasz – ahogy korábban mondtam – egy nagy kalandfilmbe illő történet kezdete Pál apostol élete vége felé. De egyáltalán nem vidám kalandról van szó. Jeruzsálemben, pünkösd ünnepén Pál apostol vádlói elfogták őt, és csak úgy menekülhetett meg az apostol, hogy római polgárságára hivatkozott, így többször volt alkalma római helytartók előtt bizonyságot tenni, és bár mindannyian elismerték, hogy szabadon lehetne bocsátani, ha nem fellebbezett volna a császárhoz, a törvény miatt útnak indították.
Egy teherszállító hajón kelt útra, civilekkel és rabokkal. Így vele tarthatott Lukács is, az evangélista, az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv szerzője, aki pontosan lejegyezte az eseményeket. Egy Júliusz nevű századosra volt bízva Pál apostol, több rabbal együtt, talán köztörvényes bűnözőkkel is, akiket talán a cirkuszba vittek, hogy oroszlánok elé vessék, és másokkal is, akik szintén a császárhoz fellebbeztek. De Júliusz századosnál álljunk meg. Merthogy egy újabb római századossal találkozunk az Igében[2], és nagyon érdekes, hogy eddig minden római százados, akikről az Újszövetségben olvashatunk, valóban figyelemreméltó ember volt, az Ige nagyon pozitívan ír róluk. (1.) Talán emlékeznek a testvérek arra, amikor Jézust Kapernaumban felkereste egy százados, akinek beteg volt a szolgája, és elmondta Neki, hogy a szolgájának szörnyű kínjai vannak. Akkor Jézus felajánlotta, hogy elmegy a századossal, és meggyógyítja a szolgát, de a százados ezt felelte rá: „Uram nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám. Mert én is hatalom alatt álló ember vagyok, és nekem is vannak alárendelt katonáim. Mondom az egyiknek: Menj el! - és elmegy, a másiknak: Jöjj ide! - és idejön, vagy szólok a szolgámnak: Tedd meg ezt! - és megteszi”[3]. Vagyis azt mondja ezzel a százados Jézusnak, hogy: „Tudom, hogy Neked is van hatalmad, és elég csak egy szót szólnod, és meggyógyul a szolgám.” Amikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott és így szólt kísérőihez: „Bizony mondom néktek, senkiben sem találtam ilyen nagy hitet Izráelben”[4].
(2.) Egy római százados volt az is, aki Jézus halálakor azt mondta, hogy: „Bizony, Isten fia volt ez!”[5].
(3.) Sőt az első pogány, aki megtért, szintén egy római százados volt: Kornéliusz, akiről szintén az Apostolok cselekedeteiben olvashatunk.
És most, Juliusz az a római százados, aki emberséges volt Pál apostollal, szintén egy kiváló ember, aki kedvelte Pált, nagyon jól bánt vele, és a későbbi leírásokból tudjuk, hogy megmentette Pál apostol életét.
Kutattam, de keveset találtam Júliusz századosról. És talán jobb is így, hogy a nevéhez egyetlen jelző, az emberséges jelző ragad meg az emlékezetünkben. Mert az Isten szerinti emberséges bánásmód okát jelzi számunkra. Biztosan volt emberi motivációja is Juliusznak: talán csak szimpatikus volt neki Pál kiállása. Vagy a hosszú úton könnyebben megtalálta a közös hangot a nagy római műveltséggel bíró, egyébként sokat hajózó, világot látott utazó apostollal. De az emberséges bánásmód furcsa, természetellenes volt részéről, hiszen akkoriban sem volt elfogadott, hogy egy vezető katona, egy százados emberségesen bánjon egy rá bízott fogollyal, és önzetlenül kiváltságban részesítse – ahogy olvastuk az ígében, a Szidóni kikötőben kiengedte Pált, aki így találkozhatott az ottani keresztyénekkel. Állítólag a rendszerváltás előtt volt egy felirat a magyarországi börtönőrök öltözőjében: „Ne csak őrizd, gyűlöld!”[6] Sokkal jellemzőbb és elfogadottabb ez a magatartás egy katona részéről.
Ugyanakkor az emberi okok mögött ott volt Isten, akinek terve volt Pál apostollal, aki tudta, milyen nehéz lesz ez a hajóút, és a pogány százados Isten csodálatos – emberséges – eszköze lett ezen az úton. Isten ad szünetet, ha már nagyon feszül a húr. Pál apostol kiszállhatott a hajóból a szidóni kikötőben Juliusz embersége által, és a szidóni barátok gondoskodhattak róla. Milyen elgyötört lehetett Pál apostol testiekben-lelkiekben, és milyen felüdülést jelenthetett neki ez a szidóni „pihenő”![7]
Isten ma is adhat nekünk ilyen római századosokat, olyan embereket, akik emberségesek hozzánk. És Isten ad nekünk ilyen „szent szüneteket”, erőforrás gyanánt, amikor ott vannak mellettünk szeretteink, Krisztusban testvéreink, akik testileg táplálnak, lelkileg erősítenek, miközben fellélegzünk, hogy legyen erőnk tovább menni az Úr által kijelölt úton.
És az Isten szerinti emberséges bánásmód következményei nem csupán Pál apostol és a vele tartó keresztyének életén látszanak meg, hanem a velük utazó, a fölöttük álló vagy épp az apostollal együtt elítélt, vele pillanatnyilag egyenrangú rabok életén is – a történet folytatásából tudjuk, hogy bár a hajó a tengerbe vész, de Isten terve megvalósul, mivel Pálnak Rómába kell érnie, így a hajótörés során mindenki megmenekül.
Mik az Isten szerinti emberséges bánásmód okai és következményei? Mind az oka, mind a következménye az Isten csodálatos vezetése, ahogyan a sokszor háborgó, viharos tengernek tűnő életünket kormányozza. A kérdés az, hogy rá merünk-e hagyatkozni erre a vezetésre? Ha igen, akkor mi is találkozhatunk Juliuszokkal, akik emberségesek velünk, akik eszközei, segítői Isten tervének az életünkben. És akkor a mi életünkben is lehetnek szidóni pihenők, amikor erőre kaphatunk, amikor testi és lelki értelemben gondoskodhatnak rólunk.
Az Isten csodálatos vezetésére való hagyatkozás mellett feladatunk is van: ahogy az irgalmas samaritánus példázata végén Jézus mondja a hallgatóságnak: Menj el, te is hasonlóképp cselekedj! – Mi is legyünk emberségesek másokkal! Ne azt nézzük, hogy rangban, helyzetben, megítélés szerint ki van fölöttünk és ki alattunk, hanem legyünk mi is emberségesek másokkal. Akkor is, ha emiatt furcsán néznek ránk. Akkor is, ha ez nem elfogadott. Akkor is, ha esetleg valóban „rangon alulinak” tűnik. Legyünk eszközei Isten vezetésének, tanuljuk újra emberi mivoltunk alapját, azt, hogy valóban segítőtársak legyünk, és így teljesítsük a legnagyobb parancsolatot: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” [8]
Adja Isten, hogy az úton, amelyet az ő akaratából járunk, vegyük észre a mi Juliuszainkat és váljunk mi is Juliuszokká. Tapasztaljuk meg az emberséges bánásmódot és legyünk mi is emberségesek a ránk bízottakkal, emberségesek azokkal, akiket ezen az úton elénk vezet Isten. Ámen.
Imádkozzunk! Mennyei Atyánk a Jézus Krisztus által! Hálás a szívünk, hogy nem hagysz magunkra, nem kell magányosnak lennünk, hanem a benned való hit arra indít bennünket, hogy kapcsolódjunk a másik emberhez! Köszönjük, hogy adsz nekünk segítőtársakat, olyan embereket, akik emberségesek velünk. Köszönjük, hogy mi is lehetünk a te szeretetednek eszközei mások életében! Add, hogy életünk egyre több területén legyünk emberségesek másokkal a te akaratod szerint! Formálj bennünket, formáld át a gondolkodásunkat, hogy ne a vélt vagy valós alá- és fölérendeltségi viszonyokra tekintsünk, hanem ha tudunk jót cselekedni, akkor tegyük meg bátran! Tudjuk, Urunk, hogy saját erőnkből nehéz megváltoztatni a régi szokásainkat. Nehéz önzetlenül, jóindulattal, szeretettel, empatikusan odafordulni a másik emberhez. De azt is tudjuk, hogy te megváltoztathatod gondolkodásmódunkat, aminek a következtében képesek lehetünk a te szeretetedet közvetíteni. Cselekedd ezt meg életünkben! Kérünk, maradj velünk a hétköznapok gondjai és örömei közepette is! Vigyázz családunkra, áldd meg szeretteinket! Könyörgünk az úton lévőkért, azokért, akik pihenésük vagy munkájuk során távol vannak otthonuktól, óvd meg őket minden bajtól! De könyörgünk azokért is, akik úgy érzik, hogy életük hajója viharba került, veszedelmes úton járnak, te adj számukra menekülést, leljék meg a kivezető, a hozzád vezető utat, hogy nyugalmat találjanak. Kérünk, Urunk azokért, akik megterheltek, betegségek között járó életet élnek. Kérünk a magányosokért. Kérünk a válságban lévőkért, azokért, akik gyászolnak. Urunk, te legyél az ő erősítőjük, vigasztalójuk, gyógyítójuk. Jézus Krisztus érdeméért kérünk, hallgass meg bennünket! Ámen.
Énekek
89,1
261 (1-4)
173
299 (1-5).
[1] ld. szinonímaszótárak
[2] http://web.ccbce.com/ext/media/Magyarul/usz/htm/44-ACT-026-001.htm
[3] Mt 8:8-9
[4] Mt 8:10
[5] Mt 27:54
[6] Bibliaolvasó Kalauz, 2017.07.09. magyarázata
[7] http://igemellett.blog.hu/2011/03/14/3_juliusz_embersegesen_bant_pallal_cselekedetek_27_1_8
[8] Mt 22,37-39
Szólj hozzá!
2017.06.14. 20:56
Csalódás
Újra és újra, számtalanszor megtapasztalom, hogy sokkal többre tartok, sokkal többet nézek ki emberekből, sokkal jobbnak/okosabbnak/életrevalóbbnak gondolom őket, mint amennyit érnek/mint amik valójában. Általában ismerem ezt a "hibámat", megtanultam (jól) élni vele, de néha nagyon-nagyon mellélövök, néha óriási a különbség, és ilyenkor csalódok. Nagyon. Nem a másik emberben, mert őt csak kicsit sajnálom. Hanem saját magamban. És magamat is sajnálom. Sajnálom, hogy az erőmet, az energiámat, a bizalmat a másik ember jó(l)léte felé irányítottam, ahelyett, hogy saját magamra és a családra fordítottam volna. Mert vannak menthetetlen emberek, akik saját magukat is és a környezetüket is tönkreteszik. Ember nem tud rajtuk segíteni, nem tudja felébreszteni bennük a jobbra törekvést. Az újabb és újabb eséllyel sem képesek élni. És talán nem is őket sajnálom, hanem azokat, akik tőlük függnek, akiket ők tartanak függésen.
Mielőtt elmerülnék az önsajnálatban, az energiámat inkább magamra és a családomra fordítom... .
Szólj hozzá!
2017.05.26. 19:42
Babu versel
Fociedzésre a szőkék (Abu és Hármaska) német mezbe öltöztek. Boldogan jön Abu:
- Anya, írtam egy verset:
Fekete-piros-sárga,
ez a német mániája!
Szólj hozzá!
2017.04.21. 23:00
Föld hete
Az óvodában a húsvét utáni hóesés és egyéb időjárási nehezítő tényezők közepette zajlott (hiányosan) a Föld hete programsorozat. Kivételesen pénteken is ment oviba Hármaska, a kérés az volt, hogy valami zöld legyen a gyermeken. Így sikerült felöltöznie:Hogy miért érdekes ez?
Valamikor, egy világszinten is elismert klímakutató, hét gyermekes anya nyilatkozta, hogy ő bizony használt ruhát is vesz a gyermekeinek, ezzel is óvja a földet, energiát spórol több értelemben. Hármaska (a fotón látható) ruházata is ilyen (a nem látható atlétát is valószínűleg a bátyjától örökölte). Lentről felfelé haladva: a zoknit talán - az emlékeim már csalnak - a szomszéd fiúról örökölte (szerintem újonnan), mert ott nem lehet már kistestvér; a kommandós együttest egy Sanyika nevű fiútól örökölte Babu, tőle pedig Hármaska; a póló 100, azaz száz forintba került a kedvenc turimban, még Babunak vettem, mert látszott rajta, hogy sosem hordták, de valamilyen újrahasznosítós cégnek a reklámpólója volt, és a felirata (PROTECT THE PLANET FOR THE FUTURE) az alkalomhoz illő, merthogy minden évben van az oviban Föld hete programsorozat; végül, a terepszínű fejfedőt még Abu és Babu születésekor kaptuk Németországból, tehát Babu is legalább 2. viselője volt. Aznap, ha nem is igazán tűnt fel senkinek, hogy mi van a pólóra írva, szerintem ő volt a legmenőbb az oviban :-).
Azt csak halkan jegyzem meg, hogy óriási szabadságot ad nekem a tudat, hogy használt ruhát is hordanak a gyerekeim, mert így nem kapok minden egyes alkalommal kisebbfajta szívrohamot, amikor a menő farmer térdén egyértelműen felismerhető az iskolaudvar pillanatnyi állapota és a focipálya szélén kinőtt fű minősége; az aznapi kézműveskedés teljes eszköztára egyértelmű a pólókon, főleg az ujjain, különösen a kimoshatatlan pillanatragasztó vagy üvegfesték; a környezet aktuális állapota felismerhető a bokrok tüskéitől kezdve a beton érdességéig, az aszfaltozott útburkolat hibáiig stb., stb., stb. .
Szólj hozzá!
2017.04.02. 16:42
Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle?!
Nem igemagyarázat, nem teológiai elmélkedés következik, hanem a saját nyomorúságom elsírása:
Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle?!
A mai tudomány is kutatja, epigenetika címszóval, amit már Ezékiel próféta is hirdetett: "Így szólt hozzám az ÚR igéje: Hogy mondhattok ilyen közmondást Izráel földjéről: Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle?! Életemre mondom – így szól az én Uram, az ÚR –, hogy nem fogjátok többé ezt a közmondást mondogatni Izráelben! Mert minden lélek az enyém: az apák lelke is meg a fiak lelke is az enyém." (Ez. 18.1-4) Folytatja, az egyéni felelősségről tanít, de most nem ez a lényeg.
Most láthatatlanul, hallhatatlanul sírok:
- mikor tudok végre fellélegezni?!
- miért ilyen nehéz felülírni a másoktól "örökölt" rossz szokásokat?
- ki segít felülírni ezeket a szokásokat?
- egyedül sikerül-e megbirkózni mindezzel, azzal, hogy oly sok évet elvesztegettem és hogy akaratom ellenére a gyerekeim foga vásik el tőle...?!
- honnan merítsek erőt, hogy át tudjam írni, felül tudjam írni az "örökséget", azt a sok rosszat, amiért talán sok-sok nemzedék felelős, vagy talán csak én vonzottam be és vonzottam magam köré olyan embereket, akik hasonlóan nehéz "örökséget" adnak át?!
Sok-sok kérdésem van, a legrosszabb talán az, hogy szinte mindig, amikor úgy érzem, végre talán apró csatákban sikerem van, legyőzöm magam, picit sikerül lazítani a megkötözöttségeken, akkor jön valaki, megtalál valaki, igényt tart rá(m) valaki, aki még szorosabbra húzza a köteleket... .
Nem, nem vagyok depressziós, nem, nem vagyok zavart, nem, tudtommal nem szenvedek semmiféle pszichiátriai betegségben. Profán dolgokról beszélek. Teljesen egyszerű dolgokról. Csak egyetlen példa az érthetőség kedvéért:
Mikor tapasztalhatom végre stabilan azt, amit olykor pillanatokra megérezhetek, hogy a gyermekeim csodálatosak, akikkel jó élni, jó együtt lenni, akik számára én vagyok a minden és akik nőnek, mint a földbe hullott mag; akiket nem kell folyamatosan"nevelni", elég csak "locsolni", jó példát eléjük élni, hagyni, hogy felfedezzék ezt a csodálatos világot; szeretni, szeretni, szeretni?!
Ha valaki ismerős vagy ismeretlen segíteni szeretne ebben, akár hozzászólásban csatlakozhat, jöhet velem ezen a nagyon nehéz, nagyon kemény úton. Már nem szeretnék letérni róla... .
Szólj hozzá!
2017.03.12. 08:04
Hogyan kezeljünk konfliktusokat
Reggel:
Ma konfrontálódnom kell, ha nem történnek addig/akkor, ott csodák. Nem tudom kikerülni a helyzetet, nem én okoztam, és szerintem nem is kell megoldanom. A helyzet az, hogy "jó" gyerekeket kellene prezentálnom, akik engedelmeskednek, akik elsőre figyelnek, a felnőttnek szót fogadnak, egymáshoz nem szólnak, minden utasítást elsőre megértenek és teljesítenek. Vagyis hibátlan, profi, legmodernebb robotot. Egy olyan felnőttnek, akinek a gyermeke Abuval és Babuval egyidős, és nem robot. Egy olyan felnőttnek, aki szerint én vagyok az oka, hogy gyermekeim (Hármaskát is beleértve) nem az általa elvárt robotok. Kíváncsi vagyok, kimenekülök-e megint a helyzetből - korábban sajnos ezt tettem.
A gondom az, hogy sok a hasonló ember körülöttünk. Egyre nagyobb az eszköztáram, egyre könnyebben "szerelem le" a robotokat elváró felnőtteket, de nagyon nehéz ez abban a helyzetben, amikor az illetőnek hasonló korú gyermeke van, és ez a gyermek megtanulta a kettős viselkedést: anyja közelében picit dacoskodó jógyerek, egyéb helyzetekben engedetlen, szívesen "rosszalkodó", összezavart vadmacska. Nem célom hasonló gyermekeket nevelni, sőt... .
Pár óra múlva kiderül, hogyan oldottam meg a helyzetet - most úgy érzem, a felnőttel való kapcsolatomat hagyom veszni, a kérdés csak ennyi: milyen mértékben tudom ma megvédeni a gyermekeim érdekeit.
Délben:
Kiderült. Meggyőződtem, ez nem az én konfliktusom, ez a másik fél saját, belső konfliktusa. Látszólag minden rendben volt, pedig nem voltak "jógyerekek" az enyémek (sem). Mindenki feloldódott, megkönnyebbült a végére. Úgy jöttem (volna) el, hogy oké, nem is volt ez olyan nehéz. Csak ne szólalt volna meg a végén, hogy "legközelebb csinálhatjuk úgy, hogy itt hagyod Hármaskát, nagyfiú már, elmúlt három." A fiúk már az autóhoz szaladtak, közöltem, hogy lesz majd ilyen is, de egyelőre a gyerekeimmel szeretném tölteni az időt.
Egyszerűen nem értem. Pontosabban, mindent értek. Két értékrend, és az egyik meg akarja változtatni a másikat. Itt együttműködni, közös hangot keresni részemről felesleges.
Utóhang, két héttel később:
Továbbra is mindent értek... . A korábban írtakon felül azt is, hogy vannak emberek, akikben a személyiségem megszólít valamit, amit ők sem mernek bevallani maguknak, és amivel irritálom őket. Korábban is találkoztam hasonló emberekkel, nem lettünk barátok, ennyi. És olyan emberekkel is találkoztam - rengeteg van -, akik ahelyett, hogy elkezdenék követni a jó példát, inkább mindent megtesznek, hogy lehúzzák, tönkretegyék, semmibe vegyék, bebizonyítsák valahogy, hogy mégsem olyan jó ez a példa. Hát, most is hasonlók történtek: hátulról, harmadik személyt bevonva ért a támadás, épp olyan személyt, akinek végképp nem kellett volna beavatkoznia. És a slusszpoén: mindezek mellett, úgy tűnik, minden marad a "régiben", csak éppen a szájíz lett még rosszabb... .
Szólj hozzá!
2017.03.09. 20:45
Angliáék
Kinn játszottunk, közeledett biciklin két fiatal, nagyon ismerősnek tűnt. Látszott, hogy nagyon gondolkodik Babu, majd felkiált:
- Ezek Angliáék!
Ahogy közelebb értek, én is megismertem, tényleg ők azok, pontosabban, a tavalyi játszótársak, akik Angliában élnek és nyáron hosszabb időt töltöttek itt a rokonoknál. Hármaska elkísérte a dombig őket biciklivel, majd boldogan jött vissza:
- Azt mondták Angliáék, hogy mindjárt jönnek vissza, és játszhatunk!
Alig tudtam visszatartani a nevetésem... .
Szólj hozzá!
2017.02.09. 17:55
Empátia 4 évesen
Hármaska négy év két hónapos. Mentünk az iskolába Abuért és Babuért, amikor jött velünk szemben egy 12 éves forma legény, hógolyót dobott épp.
- Szegény kisfiú! - mondta őszinte sajnálattal a hangjában.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert egyedül kell hazamennie!
Nem tudom, hallotta-e valaha tőlem, valóban szoktam én is sajnálni az elsős, egyedül vagy kettesben hazabaktató gyerkőcöket. De, ha hallotta is, akkor is döbbenetes számomra ez az empátia, már értem, miért kedvelik Hármaskát a gyerekek annyira!
Szólj hozzá!
2016.12.27. 22:25
Harminc
Címkék: Matematika
Babu kiváló matekos, a számokhoz nem csak a készségei/képességei jók, hanem a memóriája is. Sajátos logika alapján (összeadás+emlékezet) nagyon jól számol. Abut ez megviseli. Nagyon. Szoktunk beszélgetni róla, elfogadja, de boldogabb lenne, ha Babuval egy szinten lenne. Ugyanakkor, őt is érdeklik a számok. Egyik este alvás helyett megszólalt:
- Anya, ha 4-ből elveszünk 5-öt, akkor úgy kell mondani, hogy mínusz 1 ?
Azóta többször is előkerült a téma, úgy tűnik, érti a negatív szám fogalmát is. Végre magabiztosan számol 100-ig és tovább, és egyre biztosabb a 20-as számkörbeli összeadásban is.
De ha számolunk, akkor Hármaska sem maradhat ki a jóból. Először csak húszig sorolta hibátlanul a számokat, aztán ráérzett, és némi hibával (pl. hétven, hétvenegy) képezi tovább is. Mindent megszámol, például ránézésre megmondta, hogy öt kutya szalad elöl (sosem hibázik), és amióta betöltötte a négyet, új rossz szokása is lett - ha azt akarja mondani, hogy nagyon sok, akkor - megfelelően hangsúlyozva - azt mondja, hogy haaaaaaarminc.
Ráadásul észrevettük, hogy bár a hetest és az egyest keveri, és néha az ötöst összekeveri a kettessel, de a számok írása is érdekli, és felismeri ezeken kívül a nyolcast és a nullát is.
Kíváncsi vagyok, mi lesz később. Nem vagyok benne biztos, hogy Abu nem lesz hamarosan ugyanolyan jó matekos, mint a tesói, sőt, szerintem csak más tempóban érik a három gyerkőc. De nem is ennek örülök, hanem annak, hogy már most sem unatkoznak, hanem odafigyelnek a környezetükre, és üresjáratban mindent megfigyelnek - például, hogy milyen táblánál mennyivel megyek, hány fokot jeleznek az időjárás-előrejelzők, hány óra van, mennyi ember/állat/tárgy van körülöttük.
Szólj hozzá!
2016.12.27. 22:05
Mindent értek... .
Korábban történt, belém égett.
Kiscsoportos óvodás, jómódúnak tűnő család kedves, szelíd, aranyos gyermeke, néha nagyobb testvér vagy unokatestvér viszi haza ébredés után az óvodából, aki(k) nagyon illedelmesen viselkedik(/nek). Ezen a napon verekedős, mindenki azt gondolja, hogy csak azért, mert a másik, akire a "verekedős" bélyeget sütötték, kötekedik vele, ő csak védi magát. Látom, hogy nem, próbálom elterelni a két gyerkőc figyelmét. Sikerül. Játszunk, beszélgetünk. Minden előzmény nélkül mondja:
- Tegnap elvitték anyukámat a rendőrök.
- Igen?
- Igen, mert verekedett.
- Igen? Kivel verekedett?
- A P-vel. Ma reggel jött haza.
- És ki volt addig veletek?
- A Z. Meg aztán apa.
És ment a játszás tovább.
Szólj hozzá!
2016.12.11. 13:25
Óvoda személyre szabottan
Lelkileg megterhelő az óvoda. Semmi baj nincs vele, átlagos, sőt, jó óvoda, csak nekem és Hármaskának nem való. Már többedjére lepett meg Hármaska a kedvességgel: a benti cipőjéhez tett néhány száraz falevelet, amit nekem szedett, amikor kinn volt az udvaron. (Korábban virágot, pitypangot szedett így.) Összetört, mire hazahoztam, ennyi maradt belőle:
Neki ezek a cselekedetek (is) segítenek elfogadni a helyzetet. Nekem pedig a rácsodálkozás: mielőtt beállt volna a fagy, az egész környéken egyetlen virág virított: az az apró krizantém, amit mi vittünk még Abuval és Babuval a Föld Napja ültetésre. Akkor adták át ezt az ovirészt, amikor középső csoportosként kezdték az ovit a nagyok, tehát eddig két tavasszal ültettek virágokat. Általában egynyári növényeket szoktak vinni a szülők, de nekem fontos, hogy a saját kertemből vigyek. Most mosolyogva láttam, hogy nem csak a krizantém szaporodott el, hanem a páfrány is, közötte egy pici (talán juhar) fácskával, ami itthon is magától nő, de a központi körben virító krizantém tövénél elszaporodott a fodormenta és az a sárgát virító virág, amit még magról, a szomszédtól csempésztem be a kiskertünkbe, a nevét sem tudom, a fotón balra látszik lefagyott állapotában. Egyébként a kiskertből már szinte teljesen sikerült átültetnem a fodormentát, de két éve még a bokros dísznövények között sűrűn élt, így kerülhetett a krizantémtövekkel az oviba.
Ambivalens érzés, hogy épp ott van egy ennyire személyes történetű "sziget", ahova nehezen megyünk, és ami mellett nehezen megyünk el. De számomra beszédes: ahova "mi betesszük a lábunk", ott, ha lehet, egy picit megpróbáljuk szebbé, elviselhetőbbé tenni az életet... . Íme, a nagy fagyok előtti utolsó fotók (azóta barnulni kezdtek a szirmok):
Szólj hozzá!
2016.11.03. 22:51
Ilyen az élet...
A tegnapi kriminális, ocsmány, katasztrofális nap után ma kifejezetten normális napunk volt. Őszi szünet van, végre újra itthon egyedül a Hármakkal. Már délelőtt jeleztem a dolgozó apjuknak, hogy a gyerekek tündérek, reggel 9-re krumplileves megfőzve (ezt kért Babu), konyha felmosva stb. .
Este megkérdezte, hogy mit játszottak a gyerekek, hogy ilyen jól lehetett haladni mellettük. Elmondtam (részletesen), hogy orvososdit és hogy nagyon sokáig. Kérdezte, hogy meddig. Erre is válaszoltam. Kb. 20 (Húsz! ) percig.
Belegondolva, lehet, hogy nem volt annyi :-). De egy játékot konfliktus nélkül ilyen sokáig már rég játszottak hármasban. Igaz, egy játéktelefont adtak nekem, és néha azon hívtak, én meg válaszoltam.
Szólj hozzá!
2016.10.18. 09:20
Sámuel elhívása - monodráma
Megjegyzés: A negyedikes hittanosokkal a héten Sámuelről tanulunk. Eszembe jutott, közzéteszem a 2005. november 23-i írásomat:
Sámuel elhívása
- monodráma -
Este van, aludnom kellene. Minden napon ugyanolyan. Jó itt, az Úr házában. Éli kedves hozzám. Apám, Elkána, és anyám, Anna minden évben eljönnek az efraimi Rámából, ahol születtem, hogy meglátogassanak. Minden évben különleges ez a nap! Már öt testvérem is született, három fiú és két lány, anya igazán boldog lehet. Már nem bánthatja őt Peninna, akinek sok gyereke van. Vajon tudnak együtt játszani a testvéreim a mostohaanyám gyerekeivel?
Este van, aludnom kellene. Minden napon ugyanolyan. Jó itt, az Úr házában. Istennek szolgálhatok, és Éli büszke rám, bár sosem mondja, de látom az arcán. Anya elmondta, hogy Éli ígérte neki azt a békességet, amelyet az Úr meg is adott neki, amikor én megszülettem. Néha furcsa ez az Éli, valamiféle szomorúság ül az arcán. De engem nagyon szeret. Hallottam ezt is, azt is, azt hiszem, a fiai miatt szomorú. Itt, Silóban a fiai, Hofni és Fineás a papok. Éli nem szeret róluk beszélni, de azt mondják, hogy egyszer eljött hozzá Isten embere, hosszan beszélgettek, és azóta szomorú Éli, ha a családjáról van szó. Este van, aludnom kellene. Minden napon ugyanolyan. Jó itt, az Úr házában.
Valaki szólt!
- Ímhol vagyok.
Éjjel van? Vagy reggel? A szövétnek még ég!
- Éli! Ímhol vagyok, mert hívtál engem!
De Éli nem hívott. Visszafekszem.
Valaki megint szólt! - Sámuel!
- Éli! Ímhol vagyok, mert hívtál engem!
De Éli nem hívott. Visszafekszem.
Valaki harmadszor is szólt!
- Éli! Ímhol vagyok, mert hívtál engem!
Éli hallgat. Gondolkodik. Aztán megszólal: feküdjek le, s ha újra szólítanak, mondjam: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” Visszafekszem.
Itt áll az Úr: - Sámuel! Sámuel!
- Szólj, mert hallja a te szolgád!
Hallom, de nem értem. Azt mondja az Úr, hogy meglepő dolgokat fog cselekedni Izráelben. Nekem mondja, hozzám beszél. Éli háza népén véghez fogja vinni ítéletét. Megbünteti Élit, mert nem akadályozta meg fiait abban a sok bűnben, amit véghezvisznek.
Meg kell várnom a reggelt. Hogy fogok reggel Éli szeme elé kerülni? Éli szeret engem. Nem mondhatom el neki ezt a sok rosszat.
Reggel van. Fel kell kelnem. Éli szólít: - Fiam, Sámuel!
- Ímhol vagyok!
Éli átlát rajtam. El kell neki mindent mondanom, mert ha nem teszem, a szavai átkot hoznak rám: azt mondja, így cselekedjék velem az Isten most és azután is, ahogy én most elhallgatok valamit is abból, amit az Úr nekem mondott!
A nap magasan áll. Mindent elmondtam Élinek, aki szeret engem. Csak annyit mondott, hogy Ő az Úr, cselekedjék úgy, amint néki jónak tetszik.
Este van. Aludnom kellene. Már sosem lesz olyan az életem, amilyen eddig volt. Jó itt, az Úr házában. Találkoztam Vele, eddig anyám akaratából voltam itt, de most maga az Úr akart velem beszélni, Ő szólt hozzám.
Este van. Aludnom kellene. Jó itt, az Úr házában.
Szólj hozzá!
2016.10.13. 08:48
Álmok
Címkék: gyerekszáj
- Anya, én azt álmodtam, hogy hernyó voltam és kimásztam az óvodából és hazamásztam! - meséli boldogan Hármaska, miközben öltöztetem a délutáni alvás után az ovi öltözőjében és a szokásos rutinkérdést szegezem neki: - És mit álmodtál?.
Másnap: - Anya, én azt álmodtam, hogy sirály voltam és hazarepültem.
Ma: - Anya, én nehezen viselem el az ovit.
Megszámoltuk újra, hogy ma a 3. nap, amikor megy, és holnap újra 4 nap jön, amikor nem megy oviba. Ő, a sztár, a haver, akinek örülnek, ha megy, mert lehet vele játszani, és aki után bomlanak a csajok, mert jó pasi. Kiscsoport, mi így szeretünk!
Szólj hozzá!
2016.10.02. 12:01
Otthonoktatás helyett
Címkék: Matematika
Hármaska bő két hónap múlva lesz négy éves. Szegény gyerekkel nem foglalkozik senki. Van. Él.
Kirakta a kedvenc lovacskáit sorba. Már csak arra kaptam fel a fejem, hogy azt mondja:
- Anya, 11 lovam van. Kiraktam őket sorba.
Megszámoltam, tényleg 11. Utána, miután megdicsértem, sorban a többiek számára is megszámolta hangosan. Babu kettesével próbálta számolni, úgy ellenőrizte.
Pár perc múlva egyedül vágta a körmét a lábáról (a családi, "rendes" körömvágó ollóval). Közli:
- Anya, nekem olyan furcsák az ujjaim!
Nem tudtam kiszedni belőle, miért gondolja furcsának. De sorban megszámoltattam vele a lábain és a kezein is az ujjait. Boldogan ismerte fel, hogy 5-5 ujja van mindenhol. Aztán egyedül folytatta a számolást. Szemek, fülek, a plüssök szemei, lábai, a plüsspapagáj karmai, a végén már vicceltünk is, hogy a kétfejű macskának nyolc lába van.
Szerintem ez az igazi unschooling, és nagyon sajnálom, hogy ezt nem adhatom meg a gyerekeimnek... .
Szólj hozzá!
2016.10.01. 17:01
Gyerekszáj
- Majd a jövő héten elmegyünk fodrászhoz, csinálunk egy fiús napot?
Hármaska beletúr hátul a hajába:
- Miért, már felnőtt a hajam?
Szólj hozzá!
2016.09.24. 20:10
Amikor nagyon magasra kerül a mérce
Címkék: olvasás könyv
Ahogy betöltötte Abu és Babu a hatot, elkezdtünk egy addig számunkra teljesen ismeretlen könyvet olvasni addig számunkra ismeretlen írótól. Teltek a hetek, sorra vásároltuk a következőt, és mire megjelent az utolsó, a 8. kötet, hamarosan olvastuk is Berg Judit Rumini-sorozatáról van szó, felét apjuk, felét én olvastam fel, azóta sem találunk hasonló színvonalú esti olvasmányt:
Januártól augusztusig egerekkel éltünk - és azóta is hiányoznak. Abu kirakta a tárgyak nagy részét, amiket ide kötünk:
De mi, felnőttek is el szoktuk nevezni a már meglévő plüssöket, játékokat - mi is nehezen szabadulunk a Rumini-sorozattól:
A Szélkirálynő:
Egerek: (már az ovis ballagásra is egeret kaptak)
Omnitudor több változatban:Hódszövetség :-) : (A hódok közül hárman más "történetekben" is élnek: Kata, Karcsi és Hód Hugó.)Baglyok:
Rinya Papagáj-alteregói Pityu és Piri vagy Panka:( fotó később...)
Végül, Abu nyári kedvencés Hármaska kedvenc pizsamájáról is úgy határoztak, hogy azok Rumini-pizsamák:
Azóta beiratkoztunk a helyi könyvtárba, és szorgalmasan próbálkozunk más egeres sorozatokkal és könyvekkel, nem-egeresekkel is, sőt, most egy olyan regényt olvasunk, ami szerintem 10-12 évesen lesz érdekes újra, de minden ötletre azonnal felkapom a fejem, annyira nagy segítség nekünk szülőknek, és talán nekik, a (szerintem) kiskamaszoknak a jó kalandregény.
Szólj hozzá!
2016.09.24. 19:35
Nyári élmények extrával - APG-rajongás
Bármennyire kritikusan olvassuk, életünk részévé vált Bartos Erika legtöbb műve, különösen az Anna, Peti és Gergő sorozat. Nem szoktam ide képeket feltölteni a családról, most talán kivételt teszek, épp Gergőke rongyiját dobálják, Abu Anna, Babu Peti, Hármaska pedig Gergőke. Idén nyáron már a könyvekkel felszerelkezve mentünk például a repülőgépparkba és veresegyházi Medveparkba, de a Baltazár Dezső téren ahányszor csak megfordulunk, elő kell kapnom valamit, amit rongyiként dobálhatnak, és Hármaska újra és újra össze akarja ragasztani majd külön játszik a kisbuszunkkal, mert Gergőkéék játék csuklós busza is kétrészes lett; az " Apa lába" fejezetből már volt anya lába, stb. .
Zseniálisak a gyerekek, mi pedig, a szüleik, be kell, hogy lássuk, bármennyire is unalmas újra és újra elolvasni a szinte kívülről tudott történeteket, a mindennapokban is nagy segítség, sőt, programszervező elv lett ez a néhány rongyossá olvasott könyv.
Szólj hozzá!
2016.09.23. 22:16
Hármaska élményei
- Anya! Megsimogattam a vadászbölényt! - ujjongott Hármaska, aki fociedzés közben, rá jellemző m,ódon megint rástartolt a kisállatot focipályán sétáltató nagy lányokra.... .
A görényektől egyébként nem félt, pedig harapósak voltak, kezében is tartotta őket. Mindez azon a napon történt, amikor kézzel fogott rókalepkét, hálóval tücsköt, és két órát játszott a "házi" gőténkkel, majd visszaengedte a vízaknába.
Szólj hozzá!
2016.09.16. 13:32
"Tüdejü"
Péntek van, szabad- ill. rövidebb nap a családban. Hármaska kinn játszik, én megpróbálok udvart takarítani, felfedezek néhány bábot. Hamar rájövök, hogy azok a fekete hernyók bábozódtak be, amelyek kb. másfél hete mindenhol másztak, és amelyeket a gyerekek is megtizedeltek. Hívom Hármaskát, ő is felismeri rajtuk a hernyómaradványokat, és boldogan kiált:
- A Tüdejük!
Hiába kérdezgetjük, nem jöttünk még rá a logikára, miért Tüdejü a neve a fekete hernyónak, és a többinek miért nincs neve (sokféle hernyót láttunk/gyűjtöttünk). Szerinte ez a neve.
Megvizsgálta, leszedegette, pakolgatta a bábokat, majd magában el is magyarázta, hogy ezek a Tüdejük, most bábok, és szép lepkék lesznek majd, ha "kikelnek". Szerintem a mai napunk sem volt már hiábavaló... .
Frissítés, 2017 szeptembere:
Eltelt egy év, a logika még mindig érthetetlen, de közelítünk: a tüdejü új neve: szögtüdejű! (Mintha apró szögekkel lenne a hernyók háta borítva, vagy csak én keresek benne mindenképp logikát.) Szóval, így nevezi Hármaska a hernyókat, amelyeket az erdőben gyűjtött:
Szólj hozzá!
2016.09.15. 16:06
Intézményesedés
Címkék: gyerekszáj
"Anya, én ma leguggoltam az udvaron Á-nal, és azt súgtam neki, hogy nem szeretek óvodába járni!" - mondta szomorúan Hármaska, amikor már eddigi 8. napját töltötte oviban, és ez volt a 2. igazi "hete" (kedd-szerda-csütörtökön van ott). Kérdeztem, hogy mit válaszolt Á, de Hármaska szerint semmit, és szerintem nem is várt választ. Facsarodik a szívem, hogy mennyire bölcs a gyermek már most is, 3 év 9 hónaposan.
Ahogyan magától, a semmiből közölte Babu még 6-án este: "Az iskola, az nem is olyan fontos, csak az számít, hogy boldog legyen az ember, és az iskola nem fontos a boldogsághoz." Pedig nagyon-nagyon jól kezdtek az iskolában, a Hármak szavával élve "babakönnyű" az iskola. Egyelőre nagyon jó döntésnek tűnik a tanítónő-választás, de a rendszer összes hibáját ő sem védheti ki... .
Szólj hozzá!
2016.09.04. 15:38
Apa is versel
Boci, boci, kecske,
gyere ki a meccsre!
Ott játszik a Dózsa,
lila bugyogóba'!
- Ezt éneklik egész nap a gyerekek, miután reggel sima ökörködésből írta át az apjuk a Boci, boci, tarká-t... .
Szólj hozzá!
2016.08.25. 22:27
Abu változásai
Abu fantasztikus csaj, nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fognak alakulni a barátságai az iskolában. Mindig is főleg fiúk vették körül, észrevehető rajta, hogy keresi a lányok társaságát, hogy "csajos" dolgokkal is foglalkozhasson, ne kelljen mindig focizni, biciklizni, autózni. De akivel az oviban kölcsönös lánybarátságot kötött, ő máshova megy iskolába. Illetve, aki kereste az Abu társaságát, ő osztálytárs lesz, de Abunak terhes volt ez a kapcsolat. Most, nyáron, meg úgy általában is nagyobb lányokkal tudott félrevonulni ékszereket készíteni, rajzolni, hajat fonni. Érzem a kettősséget: tökéletesen kiismeri magát a fiúk világában, klassz, vagány, sportos gyerek, mégis ízig-vérig habos-babos, rózsaszínes, csili-vili, kényeskedős, pipiskedő kislányból van.
Ékszereket készít, naponta többször átöltözik, összeillő színeket válogat magára, fél a pókoktól, és most, iskolakezdés előtt eljött az ideje, hogy néhány tételt kihúzhassunk a folyamatosan bővülő bakancslistájáról.
Nagy lépés volt számára a hajvágás, de az már két hónapja volt, lecsengett, a nyári szünet is a vége felé közeledik, az iskolába is előkészítettünk mindent - csajos tolltartó, apróságok -, és kiesett vasárnap az első foga. Valahogy úgy alakult, hogy az elmúlt hetekben érett meg benne az elhatározás, hogy ki szeretné lyukasztatni a fülét, és szerdán megtörtént a nagy esemény, halvány rózsaszín köves ideiglenes fülbevalót lőttek be neki, a két fiútestvére nagy-nagy ámulatára. Azt mondja, inkább erős darázscsípésre hasonlított, mint szúnyogcsípésre az esemény, de hiába láttam a fájdalmat az arcán és a homályosuló szemeit, a könnycseppet már nem engedte meg magának, büszkén viselte a kínt.
Az időzítés így utólag nagyon jónak tűnik - elég nagy és érett már hozzá, hogy tudatosan viselje a fájdalmat és a következményeket, hogy egy ideig még meg kell szoknia és nem cserélheti másikra a fülbevalót; a strandszezonnak vége, de még nincs itt a sapkaszezon; iskolakezdés előtt történt a nagy esemény; a testvérei is láthatták, pedig ők reménység szerint nem lövetik ki a fülüket. És ez az egész beleillik abba a képbe, amit egyre inkább helyesnek tarok a gyereknevelés terén - nem okoztunk fájdalmat neki pici korában, ráadásul ő dönthetett a saját teste felől. Örülök, hogy így alakult, így alakíthattuk!
Szólj hozzá!
2016.08.25. 21:54
Jelképes cselekedet
Véget ért egy három éves történet. Saját ötlet, sok munka, még több eredmény - valami, amit már biztosan nem bánok az életemből, életünkből - egy baba-mama klub. Először kéthetente találkoztunk, aztán hetente, aztán nyári szünetben is. Először főleg néhány mondókával, gyerekdallal, kevés beszélgetéssel, aztán egyre több mondókával és gyerekdallal, tudatosan felépített témákkal és beszélgetéssel. A legtöbbet talán a gyerekeim profitáltak belőle, de a visszajelzések alapján mások is "táplálkoztak" belőle. A névvel és a plakátokkal is gond volt, a második évtől már nem valami baba-mama csoport voltunk, hanem Göröngyös út baba-mama csoport, nehogy összetévesszenek a "másik" baba-mama klubbal, és a plakátokat sem volt elég félévente kitűznöm, hanem rendszeresen pótolni kellett, majd az utolsó éven már nem is pótoltam, elfogadtam, hogy valakiket - fogalmam sincs, kiket, tudom, nem a személyemmel volt bajuk - zavar, így is elért sokakat az internetes kiírás/hirdetés. Egyetlen plakát élte túl a második félévet, és egész máig olvasható volt, igaz, az időjárás a laminált plakátot is "megette" - kifakult, picit beázott, a rajzszög már rozsdált -, amelyiket az iskolánál lévő törött hirdetőtáblára tűztem ki. Ma ott mentünk el a gyerekekkel, és régi elhatározásomat váltottam valóra: leszedtem! Tegnap volt a nyári (Játszótéri beszélgetések címen futó) utolsó alkalma a csoportnak, és ma jelképesen is eltüntettem az utolsó nyomot is.
Fogalmam sincs, lesz-e folytatása. Ha valamikor még lesz rá lehetőségem, biztosan folytatom. Most viszont nagy szükségem volt erre a plakát-leszedésre, mert így jelképesen lezártam ezt a történetet (is).
Szólj hozzá!
2016.08.23. 09:02
Cimbora
- Menjünk cimborázni! Gyere, Hármaska, cimborázni! - mondta tegnap többször Hármaska játszótársa, a tőle fél fejjel magasabb, de két héttel fiatalabb kislány. Nagyon megértik mostanában egymást, néha összekapnak ugyan, de fantasztikusan tudnak együtt játszani.
De a cimborázásnak semmi köze a barátkozáshoz. Mert a cimborázás a három és fél éves leány saját szava a zongorázás és a szintetizátorozás kifejezésére. Mert tegnap sokat zongoráztak a szintetizátoron,.
Tanúja voltam ugyanakkor egy szépséges jelenetnek is - Hármaska kedveskedni akart a kislánynak, leszedett egy virágot, türelmesen várt, kereste a kislányt, szorongatta a virágot, és szelíden, kedvesen odaadta végül a kislánynak:
- Neked szedtem, B.!
Kislány: - Jól van. - Majd elkezdi szétszedni a virágot, végül eldobja: - Nem kell.
Hármaska (arcán pici szomorúsággal): - Nem baj.
A hangsúlyából érezni lehetett, hogy picit csalódott. Én viszont megsajnáltam :-).
Szólj hozzá!
2016.08.21. 20:28
Lk 23,6-12
Ma - a magam számára korszakzáró - istentiszteletet tartottam. Ez az utolsó tánc, aztán mindennek vége... - járt a fejemben. Így különösen örültem, amikor kiderült számomra, hogy a mára kijelölt igeszakaszról pár hónappal az ide kerülésem előtt Nagyhéten reggeli áhitatot tarthattam. Az akkori igehirdetést (és a forrásait, mert általában azokat is feljegyzem magamban) átolvasva világos lett számomra, hogy az akkori, teljesen saját gondolatmenetű vázlatom, sőt, más tartalmi elemek is kiválóan illenek a mai naphoz. Aztán a hét során más, számomra nagyon kapcsolódó hangsúlyokat, gondolatokat is "kaptam", végül nagyjából a következők hangzottak el ma (például az imádságot az eredeti terveimtől eltérően lerövidítettem):
Énekrend:
1,1.
272, 1-2.
171.
272, 3-6.
Lectio: 1 Jn 4. 7-12: Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg Istent, mert Isten szeretet. Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért. Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást. Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.
Imádság:
Mennyei Édes Atyánk a Jézus Krisztus által! Hálát adunk neked, hogy megtartottad a mi életünket, és ezt a vasárnapot is neked szentelhetjük! Ahogyan énekeltük, boldogok lehetünk, ha nem járunk a hitlenek tanácsán, és nem állunk meg a bűnösök útján, de sokszor elfelejtjük a boldogságnak általad készített útját. Éppen ezért kiáltunk hozzád: a te kegyelmedet kérjük, mert rád van szükségünk. A te segítséged nélkül képtelenek vagyunk igédet követni. Magunk erejéből csak a bűnt cselekedjük, és csak a büntetést érdemeljük!
Dr. Fabiny Tamás evangélikus lelkész, teológus, püspök szavaihoz hasonlóan valljuk meg most neked:
Ha olyan kiváló szónok vagyok, mint Kossuth Lajos, vagy Martin Luther Kinggel együtt hirdetem, hogy "van egy álmom", de szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint egy leomlott templomtorony megrepedt harangja.
Ha futurológusként, a jövő mérnökeként, vagy csalhatatlan közvélemény-kutatóként előre látom is a jövőt, szeretet pedig nincs bennem, olyan vagyok, mint egy összelapított üres kólás doboz, amelyet unottan rúgnak tovább a kamaszok.
Ha akkora hitem van is, mint Assisi Ferencnek, Luther Mártonnak, Kálvin Jánosnak és egy tiszántúli parasztasszonynak együttvéve, de szeretet nincs bennem, olyanná lettem, mint a szél által cibált ördögszekér.
Ha önfeláldozóan támogatok is alapítványokat, vagy tizedet adok minden jövedelmemből, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint aki követ ad kenyér helyett és skorpiót hal helyett.
Ha két végén égetem is a gyertyát, hajnaltól késő estig robotolok, éveken át nem megyek szabadságra, ám szeretet nincs bennem, olyan lennék, mint egy üres belű hagyma.
Ha naponta végigjárom a damaszkuszi utat, ha rongyosra olvasom a Bibliámat, és halálomra is bizakodó hittel tekintek, de szeretet nincs bennem, semmi hasznom abból.
A szeretet jelentéktelen, mint amikor szamárháton vonul be valaki a városba.
A szeretet nevetség tárgya, mint amikor valakinek kezébe nádszálat, fejére töviskoszorút adnak.
A szeretet balek, mint amikor valaki kínzóiért imádkozik.
A szeretet esendő, mint amikor valaki azt mondja: "szomjúhozom".
A szeretet meglepő, mint amikor valaki szelíden megszólít egy gyászoló asszonyt a hajnali kertben.
A szeretet nem fúj egy követ a bennfentesekkel, nem kacsint össze a hatalommal, nem bizonygatja önmaga fontosságát, nem örül a pártok és politikusok acsarkodásának, de együtt örül az asszonnyal, aki megtalálta elgurult drahmáját.
Nem örül az ügyeskedéssel szerzett vagyonnak, de együtt örül a mezők liliomaival és az ég madaraival.
Nem örül a doppinggal elért világcsúcsnak, de együtt örül a fogyatékos kisfiúval, aki szája szélén csorgó nyállal, nagy erőfeszítésekkel társának tudja dobni a labdát.
A szeretet soha el nem múlik. Nem veszíti el szavatosságát, nem évül el, nem kerül törvényen kívül, nem lesz unalmas, mint a tegnapi újság. Legyenek bár istentiszteletek, véget fognak érni. Legyenek bár egyházak, meg fognak szűnni. Legyen bár ökumenikus mozgalom, el fog töröltetni.
Még nem találtuk meg a rák és az AIDS gyógyszerét, nem értjük távoli földrészek lakóinak a nyelvét, nem fogjuk fel más civilizációk felénk sugárzott jeleit. Ám egykor majd egyetlen asztalt ülünk körül mindnyájan, és Ő lesz majd minden mindenekben.
Mert a szeretet nélküli kötelességtudat: kedvetlen.
A szeretet nélküli felelősség: figyelmetlen.
A szeretet nélküli igazság: kemény.
A szeretet nélküli okosság: gőgös.
A szeretet nélküli barátságosság: hűvös.
A szeretet nélküli rend: kicsinyes.
A szeretet nélküli hatalom: kíméletlen.
A szeretet nélküli birtoklás: fösvény.
A szeretet nélküli adakozás: képmutató.
A szeretet nélküli vallásosság: bigott.
A szeretet nélküli hit: vakbuzgó.
A szeretet nélküli remény: fanatikus.
A szeretet nélküli élet: értelmetlen.
Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három. Ezek közül pedig a legnagyobb: Jézus.[1]
Hálát adunk neked Urunk, hogy nem mondott le rólunk Szereteted, és Igéd által mindenkor formálni akarod gondolatainkat, cselekedeteinket! Ezért, kérünk, ígéreted szerint adj most nekünk halló füleket, értő szíveket, hogy veled járhassuk a megszentelődés útját! Kérünk, Szent Lelked által légy itt közöttünk, áldd meg igéd hallgatóit és hirdetőjét! Megváltó Urunk, hallgasd meg könyörgésünket! Ámen.
Textus: Lk 23,6-12: Pilátus ezt hallva megkérdezte, hogy Galileából való-e ez az ember. Amikor pedig megtudta, hogy Heródes hatósága alá tartozik, átküldte Heródeshez, aki szintén Jeruzsálemben tartózkodott ezekben a napokban. Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült, mert már jó ideje szerette volna látni, mivel hallott róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz majd az ő szeme láttára. Hosszasan kérdezgette őt, de Jézus semmit sem válaszolt neki. Ott álltak a főpapok és az írástudók is, akik hevesen vádolták. Heródes pedig katonai kíséretével együtt megvetően bánt vele, kigúnyolta, és fényes ruhába öltöztetve visszaküldte Pilátushoz.
Ezen a napon Heródes és Pilátus barátságot kötöttek egymással. Előtte ugyanis haragban voltak.
Kedves Testvérek!
Kevesen tudják, hogy református egyházunk István király napjának megünneplését a zsinat 1937. december 8-i ülésén határozta el. Ravasz László püspök így érvelt akkor: „Bizonyságot teszünk arról, hogy Isten csodálatosan vezette magyar népünket a Krisztus tanításának boldog ismeretére.”[2] Ha ezt nem is tudtuk, de hasznos augusztus 20-val kapcsolatban tudatosítani magunkban: Isten a történelem ura, a világtörténelem, de a népek történelmének is Ura, és a mi életünk történéseinek is Ura. Csodálatosan vezeti a világot, népünket és minket személy szerint is.
Egyúttal valamelyik aratás utáni vasárnapon, rendszerint augusztus végén, az új kenyérért adunk hálát egyházunkban, ilyenkor bűnbánati alkalmakat követően úrvacsorával is élünk. E két ünnephez kapcsolódóan a mai vasárnapon különös üzenettel, üzenetekkel bírhat számunkra a mára kijelölt igeszakasz, Jézus perének az a mozzanata, amit csak Lukács evangélista jegyez fel pontosan, lényegre törően. Hallottuk: Pilátus le akarja rázni magáról a döntés felelősségét, ki akar bújni a feladat alól, ezért Heródeshez küldi Jézust. Heródes kíváncsian fogadja, mert régóta kíváncsi a csodákra, amelyekről annyiszor halott. Jézus egyszerűen hallgat. A nagytanács tagjai továbbra is vádolnak. Végül pedig, az ottlevő sokaság kigúnyolja Jézust.
Öt emberi magatartás áll előttünk, melyekben meg kell vizsgálnunk magunkat. És öt olyan magatartás ez, amelyben mindannyian érintettek vagyunk. Pilátus, Heródes, a főpapok és az írástudók, a katonai kíséret és jelenlévők, és akiről ez az egész szól: Jézus. Vegyük sorra őket, közben tekintsünk saját magunkra!
Az első szereplő Pilátus. Úgy tűnik, az ő magatartása a felelősség átruházása. Pilátus kihallgatta Jézust, de a római jog alapján azt kellett mondania, hogy „semmi bűnt nem találtam ebben az emberben”. És csak amikor újra hallotta a nagytanács tagjainak a vádját, miszerint Jézus fellázítja a népet tanításával egész Júdeában, Galileától kezdve egészen idáig, csak akkor jutott eszébe a mentő ötlet: lehet, hogy nem is neki kell döntenie? Lehet, hogy mégsem kell engedelmeskednie az általa kormányzott zsidó nép vezetőinek? Két ügyben léphetett egyszerre: mivel Jézus galileai illetőségű volt, ezért most lerázhatta magáról a súlyt, ledobhatta a felelősséget, ráadásul az, hogy éppen politikai ellenfeléhez küldi, még jól is jöhet számára, hiszen udvariassági gesztust gyakorolhatott. Nem tudjuk, valóban így történt-e. Pilátus személyéről ellentétes hagyományok maradtak fenn, de ami tény, az az, hogy Pilátus mindenkor a római jogot tartotta szem előtt és bátran szembeszállt a zsidó nép vezetőivel. Most viszont mintha a könnyebb utat választaná. Amikor a zsidó húsvét ünnepének kora reggelén elé viszik vádlói Jézust, hogy még az ünnepi sokaság érkezése előtt elítéltessék, akkor Pilátus igyekszik kibújni a döntés felelőssége alól, ezért jön jól neki a tény, hogy Jézus galileai, és hogy Galilea kormányzója, Heródes szintén Jeruzsálembe érkezett az ünnepre.
Mielőtt azonban Pilátus magatartását boncolgatnánk, és teljes mértékben elítélnénk a helytartót, vizsgáljuk meg önmagunkat: mi nem szoktunk így viselkedni Istennel és embertársainkkal szemben? Nem az általános felelősség-vállalásról vagy nem vállalásról van itt szó, sokkal inkább arról, hogy mit teszünk, amikor az igazság az emberi érdekekkel áll szemben, és nekünk döntenünk kell az egyik mellett, a másik ellenében? Tudjuk-e a jót választani, vagy félelemből átruházzuk másra a döntést? Konkrétabban: ugye, előfordult már velünk, amikor egy tragédia okán valaki vádként nekünk szegezte a kérdést: Hogyan engedheti meg ezt Isten? És ahelyett, hogy megvallottuk volna saját hitünket, inkább arra az általános igazságra hivatkoztunk, hogy nem tudhatjuk, mi Urunk akarata. Vagy amikor egy beszélgetés során rajtunk kérik számon keresztyén emberek vétkeit, mert tudják, hogy mi is templomjáró emberek vagyunk, de mi félünk a következményektől és ahelyett, hogy kimondanánk az igazat, megneveznénk a bűnt és a bűnöst, inkább letudjuk annyival, hogy minden ember bűnös, nincs mit tenni. Mert ilyen módon is át lehet ruházni a felelősséget: általános igazságokra hivatkozással, vagy Isten hatalmára, titkaira hivatkozással lerázzuk magunkról a döntést. Pedig a hitetlen ember vádja mögött sokszor ott van a keresés mozzanata, az igazság utáni vágy, és nagyon jó alkalmak lehetnek ezek a bizonyságtételre, a kiállásra Isten mellett. De mi inkább a könnyebb utat várjuk sokszor, és a szintén illetékeshez: a Bibliához, Istenhez, vagy a paphoz utaljuk a kérdést, ahogyan Pilátus is Heródeshez küldte Jézust.
A 2. szereplő Heródes. Úgy tűnik, az ő magatartása a kíváncsiság. Arról a Heródesről van szó, aki lefejeztette Keresztelő Jánost, és akinek az apja volt a helytartó Jézus születésekor – a gyermekgyilkos Heródes. Tisztelte Keresztelő Jánost, Márk evangélista ezt írja róla: „Heródes félt Jánostól; igaz és szent embernek tartotta és védelmezte. Mikor hallgatta, sokszor zavarba jött, de azért örömest hallgatta”Jánost[3]. Mégis megölette, aztán pedig, amikor hallott Jézusról, csodálkozott és félt: talán nem Keresztelő János jött vissza? Kíváncsi volt, de főleg a csodákat várta. Abban reménykedett, hogy Jézus neki is mutat egy-két csodát. Vagy talán arra várt, hátha elszórakoztatja csodáival a vele Jeruzsálembe érkezett barátait Jézus. Egyúttal Heródes is van annyira politikus, hogy kihasználja az olcsó alkalmat: Pilátus jogkörébe való beavatkozásának a leghalványabb látszatát is kerüli. Egy teológus pontosan megfogalmazta Heródes magatartását: Heródes tipikusan az az eset, amelyet Jézus a köves talajba hullott maggal szemléltetett. Bár az Isten igéjét örömest hallgatta, de az Isten szavának magja nem hatolt a szívébe, mert az önzés páncélja nem engedte azt. Így, amikor kísértésbe került a megfogant ige „elszáradt”, és kiégett, és ezzel együtt Heródes belső világa is.
Mennyire jellemző a legtöbb emberre ez a kíváncsiság, ez a csodavárás, amely magában foglalja az az önbeteljesítő állítást: Hiszem, ha látom! És mennyire jellemző ránk is, hogy csodákat várunk, megszabjuk Istennek, hogy hogyan mutassa meg nekünk magát! Legtöbbször ezzel zárjuk el magunkat Uruktól: azt várjuk, hogy egy bizonyos úton, a szerintünk elképzelt módon mutassa meg nekünk magát. És csalódunk. A mi szívünk is köves talaj. És közben nem vesszük észre, hogy már rég megkaptuk a várt segítséget, hogy már régóta annyi módon megmutatta Isten számunkra az ő mérhetetlen szeretetét, irgalmát! Nem vesszük észre, hogy sokkal jobb utat készített számunkra!
Heródes magatartásában nem maga a kíváncsiság a bűn, hanem csak ez a fajta kíváncsiság, az, amely egy bizonyos, előre elhatározott irányban kereső, és egy idő után elsősorban hibát vagy rosszat kereső kíváncsiság.
Istenünk nem a kíváncsiságunkat akarja kielégíteni, hanem sokkal többet akar nekünk adni: meg akarja mutatni magát olyannak, amilyen valójában: az embert irgalmasan szerető Úr! Ezért vizsgáljuk meg magunkat, mit akarunk mi látni, és formáljuk át gondolatainkat, hogy a korlátozott, egyetlen irányban kereső kíváncsiság helyett nyitott kíváncsisággal, elfogadó, befogadó szívvel tekintsünk előre.
Jézus hallgatott Heródes előtt. Pilátusnak még válaszolt, most már meg sem szólalt. De voltak ott valakik, akikről ezt hallottuk: hevesen vádolták Jézust. Ők a nagytanács tagjai, a főpapok és az írástudók, a 3. emberi magatartástípus megtestesítői. Mindenáron el akarták ítéltetni Jézust. A hamis tanúzás bűnét is vállalták már Pilátus előtt is, amikor azzal vádolták Jézust hogy tiltja a császár adójának fizetését. A zsidó nép vezetői, a vallási vezetők nem mondhattak ki halálos ítéletet, de most már semmi sem számított, bármi áron el akarták érni, hogy halálra ítéltessék Jézust.
Ha most azt mondjuk, hogy ez az a magatartás, ami ránk, templomba járó emberekre nem lehet jellemző, akkor nagyot tévedünk. Az igaz, hogy mi nem vádoljuk Istent hangosan. Nem kiabáljuk, hogy milyen az az Isten, aki ezt vagy azt a tragédiát megengedte életünkben. De igenis, sokszor csatlakozunk a vádlókhoz, különösen akkor, amikor nem tudjuk elfogadni azt, amit a mi életünkben cselekszik Urunk. Ha el is nyomjuk magunkban a vádakat, a miérteket, szívünk mélyén ottmaradnak, és keserűvé teszik életünket. Igen, vannak bennünk megválaszolatlan kérdések és vádak. De a megoldás nem az, hogy elnyomjuk, letagadjuk ezeket a gondolatokat, hanem szabad, sőt, érdemes nyitott szívvel, kereső lelkülettel Isten elé vinni, őt kérdezni. A főpapok és az írástudók nem azt a Messiást látták, Akit vártak. Oly sokszor mi sem azt kapunk, Azt kapjuk, amit és Akit várunk! De ilyenkor az első elkeseredés után ne keményítsük meg a szívünket, mint a főpapok és az írástudók, hanem keressünk, kérdezzünk, ha kell, hangosan, máskor elvonulva, csendesen tekintsünk Urunkra, Aki megadhatja a válaszokat.
Jézus hallgatása a Heródes udvarában lévők számára gúnyolódásra adott okot. Ők a negyedik emberi magatartástípus megtestesítői. Ekkorra nyilvánvalóvá vált: ha még politikai gesztusok történtek is, de már mindenki arra hangolódott, hogy elítélje Jézust. A vád átcsapott gúnyba. Heródes csalódott és ingerült volt, a vádlók hangosak, a jelenlévők csatlakozhattak a „közhangulathoz” – beállhattak a sorba, egy új hanggal egészítve ki a jelenetet: a gúny bántó hangjával.
Ismét mondhatnánk: ez aztán egyáltalán nem lehet jellemző ránk, mi soha nem tennénk ilyet. De megtesszük, testvérek. Megtesszük akkor, amikor egy kegyességi irányzatot gúnyolunk ki, vagy egy másik felekezetet állítunk pellengérre, pedig nem is ismerjük igazán. És legfőképp megtesszük akkor, amikor kigúnyoljuk annak az embernek a vallásos magatartását, aki testvérünk az Úrban. Beállunk a sorba, a gúnyolódók sorába, és mi is kigúnyoljuk az embertársunkat, mondván, hogy mekkora balek, mert inkább csendben tűri, hogy kihasználják, mert az istenhite nem engedi, hogy rossz hírét terjessze az őt kihasználóknak. Vagy kigúnyoljuk, mondván, mekkora lúzer, ott a kínálkozó lehetőség, sokkal jobban járhat, csak egy pici csúsztatás lenne, mindenki ezt csinálja, ő mégsem teszi, mert nem engedi a hite. De megtesszük akkor is, amikor kigúnyoljuk a háta mögött, vagy épp a szemébe megjegyzéseket teszünk, hogy már megint nincs jobb dolga, mint templomba járni… . Sorolhatnám, de sokszor észre sem vesszük, mert már eltompult a fülünk, hogy mi magunk is a gúnyolódók háttértáborába álltunk … .
Felelősség átruházása, előítéletes kíváncsiság, igaztalan vádak, kigúnyolás: ezek a magatartások vették körül Jézust. De ő csak hallgatott. Ő az utolsó, az ötödik magatartásforma megtestesítője. Nem azért hallgatott, mert nem vállalta a felelősséget. Nem azért hallgatott, mert kíváncsi volt, hogy jól jön-e számára a hallgatás. Nem azért hallgatott, mert olyan helyzetet akart teremteni, ami vád lehet az őt elítélők ellen. És nem azért hallgatott, mert hallgatásával gúnyolni akarta Heródest vagy a többieket. Azért hallgatott, mert ez a hallgatás ideje volt. Isten a történelem Ura, és a történelem mindent eldöntő napja volt ez a nap. Ez az a nap, amikor minden elvégeztetett. Amikor „Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala. Ez a szeretet, és nem az, hogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért”[4].
Sokféle hallgatás van, de csak akkor értjük meg az idejét a hallgatásnak, ha Urunkat Királyunknak és Szabadítónknak ismerjük el. Az Apostolok cselekedete szerint Péter apostol és János apostol nem hallgattak Annás és Kajafás előtt, amikor azok vádolták őket, hanem így imádkoztak szorult helyzetükben a főpapok füle hallatára: „Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett Heródes és Poncius Pilátus ebben a városban a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék.”[5] Péter és János vallást tettek hitükről, elmondták, hogy Jézus Krisztus életének eseményei a Mindenható Isten akaratából történtek. Igen, Jézus ezért hallgatott: meg kellett történnie mindezeknek.
Hadd mondjak egy hétköznapi példát is, hogy ezt a hallgatást jobban megértsük, árnyaltabban lássuk. Körülbelül 10 évvel ezelőtt széles körben ismertté vált egy regény és egy belőle készült film, A Da-Vinci kód. Nagy port kavart fel látszólag keresztyén körökben. Egyes vélemények szerint nagyon jó, mások szerint gyenge krimi, tény, hogy izgalmas, könnyen emészthető olvasmány. Ami azonban megbotránkoztatta a keresztyéneket, az a téma: egy olyan titok után nyomoznak a szereplők, amely Jézus és Magdalai Mária állítólagos vérszerinti leszármazottairól szól. Tudományosan is könnyen cáfolható ez a könyv, ráadásul regény, nem pedig tudományos kutatás leírása. Mégsem hallgattunk mi, keresztyének, hanem hangosan felemeltük szavunkat ellene, súlyosan eretneknek, károsnak ítéltük. Pedig, ahogyan Jézus sem válaszolt az őt rossz szándékkal vagy egyszerűen félreértésből körülvevőknek, úgy nekünk is hallgatnunk kellett volna. Mert azzal, hogy ennyire tiltakozunk egy regény ellen, csak még nagyobb hírverést és kíváncsiságot gerjesztünk.
Megvan az ideje a hallgatásnak. Különösen akkor, amikor mindenki beszél: Pilátusként kérdez és keresi, hogyan lehetne átruházni a felelősséget; Heródesként kérdésekkel provokál, hogy kielégítse kíváncsiságát, a nagytanács tagjaiként vádol, hogy elérje célját vagy megvédje hatalmát; vagy sokaságként gúnyolódik, hogy jól érezze magát, kifejezze indulatait.
Igen, testvérek, ünnepek közepette érdemes megvizsgálnunk magunkat, tudnunk kell, a mi életünkre most melyik magatartás jellemző, és törekednünk kell arra, hogy megtanuljunk hallgatni is, amikor annak van itt az ideje. Isten áldását ígéri nekünk erre a hallgatásra is, és az önvizsgálatunkra is, a bűnbánatunkra is, mert ő képes megszabadítani minket, és meg is akar tisztítani minket minden vétkünkből. Adja Isten, hogy ismerjük fel hiányosságainkat, vétkeinket, és engedjük, hogy Urunk megajándékozzon minket szabadító szeretetével! Ámen!
Imádkozzunk!
Mennyei édes Atyánk! Bocsásd meg bűneinket, amelyeket most megláttattál velünk! Könyörülj rajtunk, mert a te irgalmasságodra van szükségünk! Látjuk, Urunk, vétkeinket, de most arra kérünk: ez a látás szolgálja a megszentelődésünket! Könyörgünk, adj bölcsességet, hogy tudjuk vállalni a felelősséget a te ügyedben! Kérünk, formálj minket, hogy kíváncsiságunk épülésünket szolgálja, és a te dicsőségedet növelje! Vedd el szívünkből a vádaskodást és a gúnyolódást, hogy szereteted tölthessen be teljesen minket, és a te szeretetedet adhassuk tovább.
Urunk, fordíts minket embertársaink felé is, hogy tudjunk nekik megbocsátani, és ne takarjunk el téged előlük! Könyörgünk most a betegekért: vigyázz rájuk, és adj nekik gyógyulást! Könyörgünk a fájdalmat hordozókért, vigasztald meg őket, és adj melléjük embert, aki mellettük áll, meghallgatja és támogatja őket! Könyörgünk az úton lévőkért, te óvd meg őket minden veszedelemtől!
Kérünk, maradj gyülekezetünk őriző pásztora, épségben és egészségben hozd haza gyülekezetünk kiránduló tagjait, és épségben, egészségben tartsd meg életünket családunk javára és a te dicsőséged növelésére. Szent Fiad érdeméért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.
[1] http://www.szepi.hu/irodalom/fabiny.html
[2] Szénási Sándor: Ünnepeink
[3] Mk 6,20
[4] 1 Jn 4,9-10
[5] Csel 4,27-28
Egyéb (kritikával) olvasnivalók interneten:
http://kateteka.hu/309-jezus-pilatus-elott/
http://igemorzsa.hu/bibliakor-jegyzet/jezus_elete/55_tema.html (adventista)
http://www.ujkelet.ro/rmhr-mainmenu-37/15272-krisztus-piltus-s-herdes-eltt.html
https://hu.wikipedia.org/wiki/Quintus_Pontius_Pilatus
http://www.origo.hu/tudomany/tortenelem/20130519-miert-itelte-el-pilatus-jezust.html
http://bobajka.atw.hu/pilatus.html
http://reformatus.hu/mutat/a-nagypenteki-baratsag/
Szólj hozzá!
2016.08.16. 22:48
Olimpiai lázban
Címkék: gyerekszáj
Apjuk: - 37.9 (C° )
Babu: - Ki vezet?
Én: - A betegség vezet 1:0-ra apa ellen... .
A foci EB után most az olimpiáról szól minden... .
Szólj hozzá!
2016.08.09. 22:38
Gyereknevelés kérdései újratöltve
Újra és újra átgondolom, mit hogyan kellene változtatnunk a gyermekeinkkel való bánásmódon, és ilyenkor abból kell kiindulnom, hogy milyennek látom a gyermekeimet most. Szeretnék jó néhány dolgon változtatni, látom, hogy sok mindenhez mennyire kevés vagyok/leszek, és számtalan helyzetben tehetetlen vagyok.
Mindhárom gyerek tele van energiával. Nem tudom, csak gyanítom, hogy mellettük eddig minden nap 16 órás (az éjszakait nem számítom, mert abba bele-belealszom) kemény műszakban voltam. Most, hogy Hármaska is intézményesül, másként kell majd számolnom, de fogalmam sincs, hogyan lesz, hiszen ezzel egy időben - úgy tűnik - én is egy "teljes állásban" leszek. Most azonban azt kell átgondolnom, ki hol tart.
Mindig az elsőszülöttel szoktam kezdeni. Drága gyermek, halmozottan hátrányos :-): elsőszülött, egyedüli lány (lány!). Rajta most egyértelműen látszik, hogy csökkenteni kell az elvárásokat. Többet kell hagyni szabadon játszani. Éleseszű, nagyon jó megfigyelő, jól rá tud hangolódni mások érzelmeire, és emiatt sokszor ideges, feszült, nehezen viseli az igazságtalanságot. Védelmezi a gyengébbeket. De sokszor a családján vezeti le a feszültséget.
Babu nagyon sokat változott.Nagyon el tud mélyülni minden sporttal kapcsolatos témában, mindene a foci, de nagyon idegesítő tud lenni. Tudja, mikor és hogyan kell viselkednie, hogy célt érjen. Tökéletesen felismeri a szülei gyenge pontjait, és jól alkalmazza ezt a saját céljai eléréséhez. Most neki is több szabad játékra van szüksége.
Hármaska a kicsi. Érdekes módon a sztereotípiák mindegyikének ellent mond. Egyre inkább úgy viselkedik a három gyerek, mintha hármasikrek lennének. Döbbenetes, kölcsönösen kihasználják egymás előnyeit. Hármaska a küldönc - a kicsi cuki szőke tündérbogyónak könnyebben teljesítenek mindent. Napi szinten önként vállalja ezt a szerepet, például odamegy a srácokhoz, és megkérdi, beállhatnak-e mind a hárman focizni. De mind a három egyenrangúnak tekinti egymást, ha összevész valaki valakivel, ugyanígy ha ki kell állni a másikért. Talán Abu és Babu figyelembe veszik, hogy a "kicsi" erős ütését nem szabad ugyanolyan erővel viszonozni, de Hármaska sem gyűlöletből üt/lökdösődik, tehát nem túl erős ő sem (sajnos hasonló korú gyerekeknél láttam mostanában durva agressziót, nálam a "kis" lökdösődés, ütés is tiltólistás).
Talán, ha lenne időm, leírhatnék pár sztorit a fentiek magyarázatául. Nincs időm, nincs erőm. Először ezért kell változtatnom, hogy legyen erőm, időm.
Hármaska egy aranyos, az értelmi fejlődését bizonyító mondatát azért még leírom:
Hegyoldal, nagyszülőknél kis ásó, ő (3 és fél évesen) dolgozni akar. Aztán lejönne egy olyan lépcsőn, amin nehéz, amit senki nem használ. Rámnéz:
- Jaj, pókháló!
Biztatom, hogy jöjjön el mellette.
- Anya, lekopacsoltam a pókhálót ezzel az ásóval!
Megoldotta. Új szót is talált az ásóval történő kalapácsolásra :-).
Szólj hozzá!
2016.08.07. 21:14
Anya főz
Valami okból kifolyólag azt feltételezték, feltételezik rólam, hogy nem tudok és nem szoktam főzni.
A hír igaz, a valóság valóban hasonló, így hangzik:
Nem tudok és nem szoktam főzni annyi félét, amennyit szeretnék. Mondjuk, három kiskuktával, akiknek menet közben is akad bőven azonnal megoldandó problémájuk, én sem várom el magamtól. Eleve csak a két belső rózsán főzök főleg, és a legkülönbözőbb dolgokat (levest is!!!) sikerült már odaégetnem, de bors helyett használtam már fahéjat is :-( ).
Abunak nincs kedvence, a sima vízben főtt zabpelyhet fagyasztott meggyel és mézzel ugyanúgy szereti, mint a legbonyolultabb ételek "részeit". Igen, mert gyerek, és vannak kevésbé kedvenc alapanyagai is. Például ő nem húsos, de nagyon tejes. És majonézes. És paradicsomos meg a savanyú uborkás.
Babu kedvence az óvodai "piros" krumplileves. Ami szerintem is "piros", az neki nem az, de minden rántott krumplilevesemet tejföllel kedvencnem mondja, bár megjegyzi, hogy ez nem "piros". Ő egyébként krumplis, és minden csípős ételt valamint a kolbászokat szívesen eszi. És ketchupos. És káposztával töltött paprikás meg csemegepaprikás.
Hármaska kedvenc levese a "szaggatóleves". Ő nevezte el így, mert tésztát szaggatok a borsólevesbe. Inkább leveses, meg mindenevő :-). És ketchupos. És paprikás, uborkás.
Persze ezek a szokások is változnak. Amire törekszem, az a kiegyensúlyozott táplálkozás.Tehát a most átlagosnak mondható gyerekekhez képest itthon sok zöldséget, gyümölcsöt esznek. Kevés tésztafélét kapnak. Kevés édességet (szerintem túl sokat) és üdítőitalt kapnak. Bár én annak örülnék, ha csak vizet innának, és max. heti egyszer ennének jó minőségű csokoládét. Meg nyáron jó fagyit.
No, de pár napig írtam, mit ettek, mit készítettem/főztem:
- minden reggel pékáru+gyümölcs
- nap folyamán sok-sok gyümölcs
- igény szerint joghurt (sajnos ízesített)
- 08.04. csütörtök
zöldségleves
zabpehely fagy. meggyel
rakott sajtos-sonkás bundáskenyés sütőben
kolbászos/lekváros kelttésztás süti
- 08.05. péntek
főtt kukorica
rántott krumplileves tejföllel
debreceni páros kifliben hotdogként
- 08.06. szombat
kb. 20 hatalmas rántotthús ,
4 kg -ból petrezselymes krumpli,
párolt káposzta, uborkasaláta
(ezekből vittünk másoknak, ezért ennyi)
dinnye
Tovább nem írtam, nem írom. Továbbra is csak egy célom lesz: törekedni arra, hogy ellensúlyozzam a közétkeztetés egyoldalúságát, megismertetni a gyerekeimmel a jó minőségű, tápláló ételeket. Bár nem vagyok dietetikus, és különböző irányzatokkal találkoztam, amelyek az egyedüli egészséges táplálkozásmódként hirdetik magukat, nem köteleződtem el egyik mellett sem és gyanítom, hogy az adott helyzetünkből és körülményeinkből a legkevésbé rosszat tudom választani sokszor, mégis úgy látom, az irány jó. Ugyanis Abu, Babu és Hármaska - még mindig úgy tűnik - egészséges gyerekek. Jó étvágyúak, minden ételféleségből van több, amit szívesen megesznek, nincs gondjuk a folyadékbevitellel, sose nyeltek félre, a kiszáradás gyanúja sosem merült fel egyetlen vírusos megbetegedés során sem. Persze ezekkel összefügg az a tény is, hogy amikor én adok enni/inni nekik, akkor például kezdettől fogva él az a szabály, hogy akkor és annyit vizet isznak, amikor és amennyit akarnak. Vagy például annyit esznek, amennyi jólesik, tehát ott hagyhatják az ételt, ill. akár menet közben nekiállok főzni, ha nagyon kívánják (nyilván, amennyiben erre van lehetőség, ha nincs, akkor hasonló ételt ajánlok fel). De ez már más téma... .
Szólj hozzá!
2016.07.28. 19:21
Félreértés
Szokásos utcabuli, megbeszélik az elmúlt nap eseményeit.
Babu: - Igen, mert, tudod, én járok focira.
Abu: - Én is járok.
Hármaska: - Én is járok fociedzésre.
Új srác (szintén 6 és fél éves): - Én pedig karatéra.
Hármaska: - Hova? Kanapéra?
Legalább öt percig kacagott mindenki.
Szólj hozzá!
2016.06.22. 19:27
Apa, láttam egy gólt!!!!!!!!!!!
Kitört a fociőrület. Már 18-án is azt kérte Babu, hogy tegyek fel róla képet a közösségi oldalamra. Meccs közben. Ahogy szurkol. A meccs idejére megtettem, a hatéves, a Z-generáció tagja, aki heti három edzésre jár és az ideje nagy részét kitölti a foci, magyar szurkolói pizsamában kikerült. A főszabály a tévénézés ignorálása. Kivétel volt már a Sportos című tízperces műsor Babu számára fürdés idejére. Most meccset is nézhet, ha Magyarország játszik.
Ma a szokásos edzés is elmaradt a portugálok elleni meccs okán. 6-ra megfürödve, pizsamában ültek a tévé előtt, előbb a frissen főtt paprikáskrumplit tömték magukba, aztán fagyiztak, aztán alkoholmentes sört ittak. Főszabály, és szinte mindig betartjuk, hogy a házban csak a konyhában szabad enni. Kivéve most :-).
Fél óra múlva Abu és Hármaska elunták, elkezdtek játszani. 2:1-nél megszólalt Hármaska:
- Apa, láttam egy gólt!!!!!!!!!!!
Tudnak élni, és én hagyom. A szünetben porszívóztam is, ruhát is hajtogattam, végre írni is tudok. Most 3:3-nál jár a meccs, akármi lesz a vége, nekünk már szép esténk van!
Szólj hozzá!
2016.06.18. 21:55
Pótkerék nélküli meseírós élet
Valamelyik nap, fogalmam sincs, miért, mondtam Hármaskának, hogy majd le fogjuk venni a biciklijéről a pótkereket. Talán azért, mert az elmúlt hetekben láttam, milyen gyorsan és ügyesen manőverezik a futóbiciklivel, és azt is észrevettem, hogy a kis klasszikus triciklit is tekeri. Valóban, sokat ment, sőt, tanítás nélkül rollerezni (klasszikus, felnőttként is használható roller) is láttam, csodálkoztam is, hiszen számára magasan volt a kormány.
Ráadásul, mivel balos a gyerek, a biciklit is és a legtöbb járművet jobbról közelíti meg, így a minimálisnál is kevésbé, szinte semennyire sem szólok bele a sportolási szokásaiba, fejlődésébe, mert külön kellene agyalnom, hogy mit hogyan mutassak meg neki. Azt is észrevettem, hogy a számítógép egerének a használatát próbálja ellesni, sikerrel, mert amikor egyszer-kétszer a bekapcsolt gép elé szökött a tudtom nélkül, láttam, hogy bal kézzel profin használja (becsuk ablakokat, megnyit programokat, rajzolni is próbál az egérrel).
Szóval, történt egy említés a pótkerékről. Tegnap közölte, hogy ugye, akkor este leszedjük. Oké, bár esőre állt az idő, leszedtük. Picit tartottam tőle, hogy fáradtan (nem aludt nappal) majd jó kis kudarcélményben lesz része, így tudatosan készültem, hogy majd türelmesen tanítgatom. Ahogy segítettem neki elindulni, úgy tekert, mintha mindig is két keréken ment volna.
Aztán ma reggel, mindenféle tanítás nélkül rájött, hogy kell egyedül elindulnia, majd pár perc múlva a kontrafék és a kézifék használatának csínjait gyakorolta... . Adottak voltak az eszközök, adott volt a szabadság, és három és fél évesen (+9/10 nap) boldogan teker, mint a nagyok.
Abu szaladt velem az elején, majd a felszállásnál tegnap még ő segített, annyira boldog volt, hogy elhatározta, könyvet fog írni, mint a Bartos Erika néni, és leírja, hogyan "tanult meg" pótkerék nélkül biciklizni Hármaska. Meg is kérdezte tőlem még tegnap este, hogy hogyan kell könyvet írni. Ma sem hagyta őt nyugodni a téma, így este belekezdett. Az első oldal, ami elkészült, éppen azt ábrázolja, hogy szemerkélő esőben futok a pótkerék nélkül tekerő Hármaska után:
Élőben a színek élesebbek.
Igen, az esőfelhő szemöldöke morcos, de süt a napocska is.
És, igen, a rajz tetején ott a felkiáltójel, az elé kell majd beírnom a szöveget, amit majd diktál, hiszen könyvet ír... .
Szólj hozzá!
2016.06.09. 17:59
Kitört a nyári szünet
Babu, miután hazajöttünk az óvodából és tisztáztuk, hogy mindent elhoztunk, már csak kivételes esetben, és a régi óvodarészbe mehetnek a nyáron, ha szükség lesz rá, de nagy valószínűséggel erre nem fog sok kerülni, megnyugodott. Gondolkodott, aztán megszólalt: - "Nem szeretném még egyszer az oviban találni magam!"
Az igazság az, hogy nagyon elfáradtak a tanév végére. Jó ideje kínok közt ment Babu óvodába, mindenfélét kitalált, hogy miért nem érzi ott jól magát. És két év óvodába járás után, "a fiúk tosszak" szemlélet mellett is, sikerült elkerülnie a büntetést, míg végül, az utolsó héten hétfőn megbüntették. Kinn, az udvaron a kerítéshez kellett állnia, mert homokot dobott egy kisfiúra. Saját bevallása szerint véletlenül. És mivel ismerem annyira, hogy tudom, mikor nem mond igazat, szerintem igazat mondott. Így megkérdeztem, milyen volt a büntetés. Határozottan válaszolta:
- Jó volt! Kincseket kerestünk a kövek között!
Közben, bár eredeti terv szerint még 3 délelőttöt töltöttek volna oviban, többször "meg lettünk kérdezve", hogy meddig visszük őket, és hogy mikor írom alá a naplót, amiben értékelik őket és félévente látnia kell a szülőnek. Így láttam, aláírtam, kérdésem nem volt, mégis beszélgettünk. Nem az az óvónő iratta alá, akihez tartoztak (ő továbbképzésen volt), hanem a párja, és boldogan mondta, hogy valóban jól látom, sokat változtak a gyerekek a két év alatt, és - idézem - "végre hozzánk is kötődnek, nemcsak hozzád, ahogy az elején". Ennél a kijelentésnél, bármennyire is szükségem lett volna arra a három szabad délelőttre, úgy éreztem, egyáltalán nem baj, ha nem mennek... .
Szólj hozzá!
2016.05.28. 23:35
Haladunk a korral?
Új kisfiú költözik hamarosan két házzal feljebb, egyidős (3 hónappal idősebb) Abunál és Babunál. A párhuzamos osztályba fog járni. Hozta a „puskáit”. Két délután együtt játszottak, az ismerkedés komolyabb fázisba lépett, Babu megkérdezte tőle:
Babu: - Zs., neked mi a kedvenc játékod?
Zs.: - A számítógépen?
Babu: - Miiiiiiiii?
(Igen, bunkó volt, a Tessék? helyett mondta, de nem merte az apja számon kérni rajta az illendő beszédet, annyira vigyorgott magában J . Valóban, bár szerintem profin kezeli a számítógépet és az okostelefont, tabletet, - fotóz, hangfelvételeket készít, netezik és „elolvassa” a focimeccsek időpontjait stb., eszébe se jutott a játékról, hogy köze lehet a számítógéphez… .) A tesói is… .
Mindez azután történt, hogy a héten szemlesütve hallgattam egy kioktatást.
Történt ugyanis, hogy egyedül vittem a három gyereket orvoshoz, és mivel viszonylag sokat kell szinte mindig várni, ezért picit türelmetlenek voltak. Ott lapult a táskámban a tablet vészhelyzetre, de még nem láttam elérkezettnek az időt, hogy mesét nézzenek. Kb. 8 ember a váróban, elegáns ötvenes nőszemély úgy gondolta, majd ő megoldja helyettem a helyzetet, odaszól:
- Gyertek csak, mutatok nektek valamit!
És már veszi is elő a táskájából a tabletet. Kedvesen, segítve a gyerekeimnek is, hogy bár idegen a nő, odamehetnek, megszólalok:
- Ó, tablet! Az mindig jöhet!
Nőszemély nyájasan mutogatja a fényképeket és mesél a kb. 200 km-re élő unokáiról, közben társalogni is próbál, de hamar megunják, visszajönnek hozzám, oké, jöhet az a Bogyó és Babóca, előkapom a tabletet, már úgyis mindegy. Keresem, melyik részt indítsam, még mindig kedvesen mondom, hogy igen, vészhelyzetre be szoktam állítani nekik.
Nőszemély: - Hát igen, ők már a Z-generáció tagjai, ők már ebben nőnek fel.
Én: - Szerencsére ők még nem annyira – és itt a gyerekeimre mutatok, keresgélve tovább, Hármaska választ, már csak a hangerőt kell jól belőnöm.
Ő: - De, ha nem hagyom őket belenőni, akkor lemaradnak.
Én, összezavarodva a kimerültségtől, a stressztől, összeomolva a rám nehezedő nyomás alatt, hogy mit képzelek én magamról, hogy három óvodáskorú gyerekkel várakozok, akik nem ülnek némán egy helyben: - Hát, nem hiszem.
Ő: - Én csak azt mondtam, ha nem nőnek bele, akkor lemaradnak.
Én porig alázva bámulom a Bogyó és Babócát, újra a hangerővel bíbelődök, már nem szólok semmit, vörös, torz arccal viselem a kínos csendet, pontosabban, a mesezajt.
A beszélgetés néhány másodperc múlva folytatódik:
Ő, a gyerekekhez: - És, szokott nektek anya mesét mondani este?
Abu és Babu: - Igen, minden este olvas anya.
Ő: - Én, ha itt vannak az unokáim, mindig 3 mesét mondok fejből. Én találom ki. Magyar szakos tanár voltam. Anya mennyit szokott olvasni?
Én: - Ó, hát a fejből mondott mesék a legjobbak. Mi most éppen a Rumini-sorozatot olvassuk, talán ismerős Berg Judit neve. Hármaskának pedig most az Anna, Peti és Gergő könyvek a kedvencei, biztos megvan az unokáknak!
Ő: - Én sosem veszek könyvet nekik. Inkább ruhákat, most is postára adtam egy csomagot, olyan cuki kis nyári nadrágot vettem a kislánynak.
Csak receptre várt, megkapta, ment is, bár előtte rá akarta venni Abut és Babut, hogy maradjanak kinn vele, amíg én bemegyek Hármaskával. Nem volt kedvem elmagyarázni, hogy nem akarnak vele kinn maradni, mert arra tanítom őket, hogy ne álljanak szóba idegenekkel… . Jó unokázást kívántam neki, és nagyon sajnáltam őt is, az unokáit is… .
Szólj hozzá!
2016.05.09. 21:46
Mélység
Abu és Babu hat év négy hósak, Hármaska három év öt hós lett vasárnap. Számtalan helyzet ejtett gondolkodóba, de leginkább az az életérzés a meghatározó folyamatosan, amit egy kép nagyon pontosan meghatároz.
Úgy érzem magam, mint a mocsárból kiszabadulni próbáló ember, akit a kinn lévők lábukkal és botokkal tolnak vissza és gúnyolódnak meg számon kérnek, hogy most szabaduljak ki, kellett ez nekem, ők megmondták, jól megcsináltam ezt magamnak, ők segíteni akartak, előre megmondták, ők most is segítenek szívesen, csak szóljak..., és közben folyamatosan visszarúgnak a mocsárba.
Nem, semmi gond az önértékelésemmel. Nem, semmi gond az éleslátásommal. De innen már nem szép győzni. Innen nem lehet győzni.
Abu, Babu és Hármaska fantasztikusak. Azon túl, hogy koruknak megfelelően fejlődnek minden értelemben, mindenkinek van aktuális "különlegessége" is.
Abu nagyon jól felismeri az emberi viszonyokat, rá tud hangolódni helyzetekre és a viselkedésével jelzésértékűen reagál. Sőt, sokszor pontosan megnevezi az adott helyzetet vagy érzést, talán előbb, mint ahogy az adott felnőttek felismernék... . Nagyon ügyes mozgású, de kreativitása is lenyűgöző számomra, most éppen ékszereket tervez és gyárt ragasztóval papírból és bármiből, ami tetszik neki.
Babu elviselhetetlen. No, jó, nem, ez így nem igaz, de ha valamit a fejébe vesz, akkor minden módon megpróbálja véghezvinni, elérni, és kicsikarni belőlem. Tökéletesen kiszámolja, hány perc múlva lesz ez vagy az, az ígérthez képest késett-e valaki, tudja, ki mikor kelt aznap reggel. Fejben nagyon ügyesen számol, szerintem sok tekintetben másodikos szinten. Minden nap felvételről megnézi a pár perces Sportos c. műsort felvételről, és már rég többet tud a témában, mint én. A foci a mindene, amikor csak lehet, kiköveteli, hogy mehessen edzésre.
Abu és Babu a Rumini-könyvek bűvöletében élnek, a harmadik könyvet olvassuk esténként, épp egy ikerpár született ott is: Fecó és Jucó :-).
Hármaska tünemény. És újabban ő is kiváló érzelem-jelző. Neki a nappali alvás már sok, de ha nem alszik nappal, az meg kevés, megy a kínlódás. De ezen felül is nagyon kemény dió ez a gyermek... . Nem, nem azért ügyes, mert "hozzánő" a tesóihoz. Fantasztikus látnom, ahogy a nála kisebbekről gondoskodik és ahogy a tőle idősebbekkel is profin játszik.
Annyi mindent kellene feljegyezni... . És naponta számtalanszor facsarodik a szívem. Ha rájuk nézek, látom az értéket, a jót, azt, hogy tanulnunk kellene a gyerekektől, tanulnunk kellene a helyzetekből, mert az élet szép, mert van remény, szabad másképp élni, szabad jól csinálni, sőt, tulajdonképpen ez a feladatunk, ez a dolgunk, hogy arra törekedjünk, afelé haladjunk, amit Isten is eltervezett: emberebb emberek legyünk, alkossunk, gondoskodjunk. Aztán, sokszor éppen akkor, amikor fellélegeznék, de mindig akkor, amikor nem számítok rá, jön leterítő (nem, nem pofon) ütés. És hiába szeretnék kiszállni, elmenekülni, nem tudok.
Nincs pozitívum. Nincs előremutatás. Nincs remény. Az életem legszebb időszaka egyúttal a legkeserűbb is. És nagyon sajnálom, nagyon sajnálok sok mindent és sok mindenkit... .
Szólj hozzá!
2016.05.01. 18:31
Hármaska lovai
Nem tudom, hova fog vezetni Hármaska lovak iránti rajongása. Ma szó szerint órákat töltött el három rendőrló (Velence, Ultimátum, Törpe) társaságában. Sűrű nap volt a mai, és amit eddig sosem tapasztaltam, most többször átéreztem: kerestem a gyerekeimet, folyton szem elől tévesztettem valakit, legtöbbször Hármaskát. Egy idő után rájöttünk, a lovaknál érdemes először keresni, így például az aszfaltverseny ideje alatt elég volt kb. 50 méterről szemmel tartani. Aztán elmentek a lovak, és a közelben, a rendőrség épületénél itatták őket, azt is meg kellett néznünk. Végül megérkezett az apjuk is, Abunak WC-re kellett mennie, elkísértem, kértem apjukat, különösen Hármaskára figyeljen. Közben készültünk már hazamenni. Mire visszajöttem, Hármaska nem volt sehol. Mindenhol néztük, nem találtuk. Kezdtem megijedni. Egyszer csak a távolban meglátom a rendőrlovakat, és mintha egy gyerek ülne az egyik hátán. Rohanok közelebb, hát, az ott bizony egy nagyon felelőtlen anya három éves gyermeke... . Magyarázkodások közepette elköszöntünk a rendőrlovasoktól, Hármaska a lovaktól is. Elkezdtük begyűjteni a csapatot, a bicikliket, és hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy megint eltűnt a gyerek. Nem volt képem érte menni... . Ott ült a ló hátán!
Állítólag szépen, lassan sétált a főtéren a gyalogos átkelőig, ott hátranézett, majd szétnézett, szépen, figyelmesen átment a túloldalra, aztán már csak úgy porzott utána az út... . Mentségünkre szóljon, az adott terület le volt zárva a forgalom elől, és egyébként is, reggeltől folyamatos készenlétben vagyok, folyton észnél kell lennem, folyton figyelnem kell, kérdez valaki, válaszolnom kell stb. .
Egyúttal persze büszke is vagyok erre a csöpp gyermekre, aki ilyen bátor és leleményes, és ilyen ügyesen feltalálja magát. De akárhogy is nézem, így, anyák napján különösen, kemény dolog ez az anyaság... .
Szólj hozzá!
2016.05.01. 12:00
Ünnepélyes gyűjtőút átadó, máj. 1. 11.30.
Tisztelt hölgyeim és uraim!
Hallgassuk meg Isten ígéjét a Zsoltárok könyve 66. fejezetéből, az 1-12 versekből: Isten csodálatos útjai
1 A karmesternek: Zsoltárének. Örvendj, egész föld, az Istennek!
2 Zengjétek dicső nevét, dicsérjétek dicsőségét!
3 Mondjátok Istennek: Milyen félelmesek tetteid! Nagy erőd miatt hízelegnek ellenségeid.
4 Az egész föld leborul előtted, és énekel neked, énekli neved dicséretét. (Szela.)
5 Jertek és lássátok Isten tetteit! Félelmesek dolgai az emberek között:
6 Szárazfölddé változtatta a tengert, száraz lábbal keltek át a folyón. Ezért örüljünk neki!
7 Hatalmasan uralkodik mindenkor, szemmel tartja a népeket, hogy ne kelhessenek föl a lázadók. (Szela.)
8 Áldjátok, népek, a mi Istenünket, hangosan hirdessétek dicséretét!
9 Ő tartott életben bennünket, és nem engedte, hogy lábunk inogjon.
10 Mert megpróbáltál minket, Istenünk, megtisztítottál, mint az ezüstöt.
11 Hálóba kerítettél minket, nehéz terhet raktál a hátunkra.
12 Embert ültettél a nyakunkra, hol tűzbe, hol vízbe jutottunk, de kivezettél, és felüdültünk.
A héten történt, hogy éppen az Orosz István utca végén, a buszforduló közelében, egy hosszabb biciklizés után hazafelé tartva felkiáltott legkisebb gyermekem: látom a templomot! Ott a mi templomunk!
Ebben a gyermeki felkiáltásban minden benne volt, ami az ő életéhez most szükséges: el tudta helyezni magát térben, és biztonságban érezte magát, mert tudta, az ismerős templomtoronytól nem messze van az otthona; el tudta helyezni magát időben: tudja, már van tapasztalata, hogy ha a templomtornyot látja, hamarosan hazaérünk.
Hangjából egyértelmű boldogság és öröm érződött.
A hallott, 66. zsoltárnak az írásmagyarázók az Isten csodálatos útjai összefoglaló címet adták. Délelőtt, a kerékpárút ünnepélyes átadóján is említettem, hogy amikor a Biblia, különösen az Ószövetség az útról beszél, akkor ez az út életformát, életmódot, cselekvésformát, cselekvésmódot jelent. Azt az utat, amit Isten ad, vagyis ahogyan Isten vezeti az embert és szabadítja meg a benne hívőt. A megszabadított ember pedig, amikor felismeri, hogy Isten útján jár, magasztalja Istent, hálát ad a szabadításért, másokat is arra szólít fel, hogy adjon hálát Istennek.
Mi is sokszor jelképesen útként tekintünk a saját életünkre, életmódunkra, cselekedeteinkre, és könnyebb vagy nehezebb, göröngyösebb, küzdelmesebb vagy épp örömteljes szakaszokat vélünk felismerni életünkben. Olykor keresztezzük egymás életútját, hatással van a mi utunk, a mi életmódunk és cselekvésmódunk másokéra, könnyebbé tehetjük mások és a saját magunk útját.
Amikor most ünnepélyes keretek között is átadásra kerül a gyűjtőút, gondoljunk a saját életünkre is, arra, hogy Isten útjai csodálatosak, ő az, aki nemcsak a választott népe számára készített száraz utat Egyiptomból való szabadításkor a Vörös-tengeren való átkelésnél, hanem számunkra is készít utakat, minket is megszabadít. Legyen jelkép számunkra ez az út, ahonnan egyértelműen látszik a templomtorony: az életünk jelképe, életünk útjának és útjainak jelképe, hogy Isten vár minket, biztonságot, örömöt, szabadítást ad nekünk, nála megtalálhatjuk az otthonunkat!
Ebben a reménységben fogadjuk az áldást:
És az Istennek békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban! Ámen.